„Nagy lovon ült a nagy férfi, / Arca rettentő, felséges; / Korona volt a fejében / Sár-aranyból, kővel ékes; / Jobb kezében, mint a villám / Forgolódott csatabárdja: / Nincs halandó, földi gyarló / Féreg, aki azt bevárja.”

170 éve a legendák hőse versre ihlette egyik legnagyobb költőnket: Arany János imént idézett sorai I. (Szent) László király (1077–1095) valóban legendás utóéletét villantják fel, bár azt meg kell hagyni, hogy ez a „vállal magasb mindeneknél” uralkodónk már földi pályafutását tekintve sem volt mindennapi jelenség.

Életében vitéz herceg, jó testvér, keménykezű törvényhozó volt, holta után csatabárdos szent lett, népmondáink legnépszerűbb, legszeretettebb koronás hősalakja Mátyás király előtt. Szakrális szempontból nézve élete és utóélete páratlan egységet alkot: egyetlen uralkodónk, aki szentet avató király és szentté avatott király lett.

Ismeretes, hogy László emeltette fel 1083. augusztus 20-án Székesfehérvárott Istvánt. Az első magyar király kanonizációja egy családi megbékélés folyamatába illeszkedik, elvégre István fosztotta meg szeme világától vele dacoló unokatestvérét, Vazult, László nagyapját. 12 évvel később a megvakított herceg unokája még nem István porló teteme mellett választott sírhelyet: holttestét végakarata szerint Nagyváradon tették sírba 1095 nyarán. László utóda és unokaöccse, a következő nemzedék tagja teljesítette be ezt a közeledési folyamatot. Könyves Kálmán (1095–1116), Vazul dédunokája elsőként temetkezett István mellé, s elsőként adta egyik fiának az István keresztnevet, de ez a trónra jutott fiú, II. István (1116–1131) nem apja mellé, hanem Váradon, vagy Váradelőhegyen, Szent László közelségében kívánt temetkezni. Kálmánnak volt egy kiskorában elhunyt László nevű fia is, ami – a krónikák sugalmazásával ellentétben – nagybácsi és unokaöcs jó kapcsolatára enged következtetni.

A dinasztikus emlékezetformálódás következő állomását is a névkultusz továbbvitele jelentette. II. (Vak) Béla király (1131–1141) – tudni valóan az újabb ágváltás első uralkodója, apja bűneinek vétlen kárvallottja – szintén Lászlóról nevezte el egyik fiát, jelesül a másodikat, aki aztán II. László néven Magyarország (ellen)királya is lett (1162–1163).

Újabb fordulata a históriának, hogy az utóélet betetőzéséhez, a szentté avatáshoz egy bizánci vargabetűn keresztül (is) vezetett az út. Ez a kitérő onnan indul, hogy I. László leánya, Piroska nőül ment II. (Komnénosz) Ióannész bizánci császárhoz (1118–1143), és tőlük született I. Mánuel császár (1143–1180), aki 1163-ban egy magyar herceget fogadott udvarába.

Ez a herceg II. Béla király egyik unokája volt, aki szerencsétlen sorsú nagyapja nevét viselte. Béla – a későbbi III. (Nagy) Béla király (1172–1196) – egy politikai alku jóvoltából került Konstantinápolyba. A baszileusz ekkor leánya, Mária számára jegyesül választotta Bélát. Mánuel jobban bízott egy általa nevelt északi „barbár” rokonban, mint saját unokatestvérében, Andronikoszban. 1165-ben Mánuel trónutódjává nyilvánította Bélát (bizánci nevén Alexioszt), mivel még nem volt fia. Hanem a trónöröklés reménye 1169 őszén meghiúsult: a császárt második asszonya fiúval ajándékozta meg. Alexiosz-Béla nem sokáig időzött Bizáncban, mert amikor elhunyt bátyja, III. István király (1162–1172), rögvest hazaindult, hogy Magyarország királya lehessen. Kitűnő felkészültséggel kezdte uralmát, csakhogy kemény ellenzéke támadt, mert Eufrozina anyakirályné és Lukács esztergomi érsek Béla öccsét, Géza herceget akarta királynak: a rég nem látott másik túl „idegen” és túl „görög” volt számukra. Az uralkodásra való kitaníttatáson túl egyvalamit mégis hazahozott III. Béla az ortodox világból és fordította a katolikus világ javára, azonban ennek értékét ellenzői nem mérhették fel. I. Mánuel nagy tisztelettel viseltetett anyai nagyapja, I. László iránt, ezért Bélának a Magyarországon szerzett benyomásai csak erősödtek a bizánci évek alatt. Nem véletlen, hogy László kanonizálása Bélától indult: az Árpádok hagyományában élő kultuszt ő egyesítette a bizánci tisztelettel, amely az apja emlékét ápoló Piroska (akit Szent Eiréneként tisztel az ortodoxia!) császárnéról fiára, I. Mánuelre, onnan reá, Alexiosz-Bélára szállt.

A hazai emlékezet és a bizánci vargabetű kettős szála az 1190-es évek elejére fonódott össze. III. Kelemen pápa (1187–1191) Gergely szerpapbíborost jelölte ki arra a feladatra, hogy László király kanonizálását előkészítse. A főpap két ízben, 1189–1190-ben és 1192-ben járt Magyarországon pápai legátusként. A második követjárás már III. Celesztint (1191–1198) találta Szent Péter apostoli székében, de a folyamat töretlenül haladt, és érkezett el az ünnepi végkifejlethez Nagyváradon, 1192. június 27-én.

III. Béla hatalmas erkölcsi győzelmet aratott ellenzéke felett. Húsz évvel azután, hogy az ortodox szakadárság gyanúárnyékában hazatért, elérte László felemeltetését, s nyerte el ezzel a korabeli katolikus világ legmagasabb szintű szakrális elismerését, amit élő király csak kaphatott. Hiszen a felemeltetés nemcsak az avatott, hanem az avató személynek is szólt. Ráadásul Béla egy olyan magyar királyt tudott a szentek sorába emeltetni, aki nem mindig ápolt jó kapcsolatot a Szentszékkel! III. Bélát sohasem avatták szentté. Tőle azonban szent királylányok – Erzsébet, Margit, Kinga – származtak, mindemellett az ő múlhatatlan érdeme, hogy Árpád-ház a „szent királyok nemzetsége” lett.

Székesfehérvár és Nagyvárad még egy különleges módon köti össze Szent László és III. Béla utóéletét. László Gyula régészprofesszor 1965-ben publikálta meggyőző elemzését arról, hogy a Szent László-herma a szentté avató király, III. Béla arcmását őrzi. Felfedezését nemcsak az elemi logika gyámolítja (1192-ben, a kanonizáció idején már 97 éve volt halott László, így kizárólag az akkor élő király volt méltó arra, hogy az arcmáshoz modellt adjon), hanem az embertan is támogatja: a herma őrzi László koponyáját, 1848-ban feltárták III. Béla csontvázát a Szűz Mária Bazilika romjai között, és a két koponya rekonstrukciójából szintén az derül ki, hogy a fejereklyetartó III. Béla fejformáját és vonásait, s nem Szent Lászlóét idézi fel. Székesfehérvár nagy halottja így sokak által ismert ábrázolásban ismert, még ha nem is saját nevén, hanem Szent László királyén. A felfedezést tevő székelymagyar régészprofesszor, László Gyula pedig Nagyváradon, Szent László városában hunyt el!