A dendrokronológia, mint ahogy neve is mutatja, fák kormeghatározásával foglalkozó tudomány, amely elsősorban régészeti, erdészeti, műemlékvédelmi, népi építészeti kutatások és műtárgyvizsgálatok során is alkalmazható. Ez az évgyűrű-elemzésen alapuló vizsgálat alapvetően arra ad választ, hogy mikor élt a fa, illetve mikor vágták ki a fát, amelyből pl. a kutat építették, vagy a festmény fatábláját készítették, vagy amelyet gerendaként beépítettek egy épületbe.

Az ismeretlen korú fák kormeghatározása a dendrokronológiai adatbázis segítségével történik, amelyet régiónként, több száz vizsgált minta alapján, több éves munkával lehet összeállítani külön-külön fafajonként. Erdélyben az utóbbi húsz év alatt – nagyrészt műemléképületek kutatásával – három fafaj számára sikerült helyi adatbázist kiépíteni. Jelenleg a tölgyfa és jegenyefenyő adatbázis napjainktól a 13. századig terjedő időszakot fedi le, míg a „szeszélyesebb” lucfenyő esetében napjainktól egyelőre a 17. századig, illetve a 15–16. század fordulójára tudunk keltezni.

A dendrokronológia történeti fák esetében korunk legpontosabb keltezési módszere, ugyanis optimális esetben féléves pontossággal meghatározható a fakivágás ideje. Az a szerencse, hogy ez az „optimális eset” nem is ritka. Hogy példaként egy sokak által ismert erdélyi épületet említsünk, a közelmúltban felújított kolozsvári Farkas utcai református templomról megállapíthattuk, hogy tetőszerkezeteit 1799/1800 telén kivágott fenyőfákból építették. Az évre pontos keltezésnek az a feltétele, hogy a vizsgált faelem megőrizze a kéreg alatti legkülső, vagyis a legfiatalabb évgyűrűt. Tetőszerkezetekben nagyon gyakran találni ilyen elemeket, hiszen a padláson nem az a szempont, hogy szépen „sarkosra legyen faragva” a gerenda, hanem hogy az minél kisebb anyagveszteséggel, minél nagyobb keresztmetszetű legyen, ezért sokszor találunk kerek felületet, ahol csak a kéreg hiányzik a fa felületéről.

Történeti tetőszerkezetek dendrokronológiai vizsgálata során nem egyetlenegy elemből, hanem 5–10 elemből veszünk mintát, és arra törekszünk, hogy minél több évre pontosan keltezhető legyen. (Az épített örökségünkért aggódó olvasóknak jegyezzük meg, hogy a mintavétel speciális fúróval, ún. koronafúróval történik, ami jóval kisebb lyukat eredményez, mint a csapolt vagy lapolt kötés során kifaragott fészek, amiből például egy 15. századi, torokgerendás-állószékes tetőszerkezetnél egy szarufán akár 6–7 is lehet.) A több egykorú minta sokszorosan biztosabb keltezést ad, mint egyetlen minta, ezért nagyon hatékony tud lenni a faszerkezetek kutatása, ahol több tucat elem áll rendelkezésre mintavételre.

Egy faszerkezet több elemének vizsgálata további kutatási lehetőségeket is nyújt. Láthattuk, hogy a dendrokronológiai elemzés alapfeltétele a minta fafaj-meghatározása, így 5–10 minta alapján már nagy biztossággal meghatározható a faszerkezethez használt faanyag (a tölgyfa és fenyőfa elkülönítése már terepen, szabad szemmel is lehetséges, de a különböző fenyőfajták csak laborban, mikroszkópos elemzéssel határozhatók meg). Ma már, több mint 160 tetőszerkezet vizsgálatát követően, szépen látható, hogy hogyan változik Erdélyben a fafajhasználat területileg és időben. Két példát említünk: Szászföldön a 14. századtól egészen a 18. század végéig tölgyfából építették a fa- és tetőszerkezeteket; míg a Csíki-medencében évszázadokon át kizárólag lucfenyőből épültek a templomok tetőszerkezetei, addig Erdély belső részein jóval színesebb képet lehet megfigyelni.

Tekintve, hogy a dendrokronológiai vizsgálat a faminták évgyűrűinek elemzését jelenti, szintén alapvető információ minden egyes mintáról, hogy hány évgyűrűt tartalmaz. Faszerkezeteknél ezért a vizsgálat arról is képet nyújt, hogy annak faanyaga fiatal, öreg vagy vegyes korú erdőből származik.

Visszatérve a faanyag kormeghatározásához, izgalmas kérdés, hogy milyen összefüggésben áll a dendrokronológiai keltezés a tetőszerkezet építési idejével! Nyugat-európai kutatások alapján régóta ismert, hogy a történeti tetőszerkezeteket friss faanyagból építették. Erdélyben a 2017–2022 között végzett sepsiszéki kutatások során Fehér János művészettörténésszel összevetettük a templomok tetőszerkezeteinek dendrokronológiai keltezését a templomra vonatkozó írott forrásokkal és epigráfiai adatokkal. Minden eset arról tanúskodik, hogy a tetőszerkezeteket frissen kivágott faanyagból építették: leggyakrabban még a fakivágás évében, de legfeljebb két éven belül.

A sepsibodoki református templom hajója feletti tetőt 1650/1651 telén és 1651 nyarán kivágott tölgyfákból építették, és egy kőbe vésett építési feliratból lehet tudni, hogy 1651-ben a templomon nagy átépítést végeztek Mikó Miklós támogatásával. Egy másik meggyőző példa a sepsikilyéni unitárius templom, ahol a tölgyfa tetőszerkezet egyik elemén olvasható vésett felirat szerint a tető 1799-ben „renovaltatott” az „unitária ecclesia által”. Az évgyűrű-elemzés szerint a tetőt valóban 1798/1799 telén kivágott tölgyfákból építették részben a régi tető elemeinek felhasználásával. A sort folytathatnánk belső-erdélyi templomokkal is, amelyek mind arról tanúskodnak, hogy a faanyagot frissen használták fel tetők építéséhez, vagyis a dendrokronológiai keltezés közvetlenül megadja a tetőszerkezet építésének évét, hacsak nem húzódott el az építkezés valamilyen oknál fogva.

Különösen érdekes kérdés a korábbi tető elemeinek újrahasználata, de erről egy következő beszámolóban írunk majd.

Tóth Boglárka a Magyarságkutató Intézet Régészeti Kutatóközpontjának ügyvivő szakértője és a csíkszeredai Anno Domini Dendrolab vezetője