1763-ban jelent meg Adámi Mihály német ajkúaknak szánt magyar mint idegen nyelv grammatikájának második, bővített kiadása Ausführliche und neuerläuterte ungarische Sprachkunst… [Részletes és átdolgozott magyar nyelvmesterség…] címmel.

A nyelvtan- és szótárírás mellett családtörténet- és címertankutatással is foglalkozó Adámi Mihály Trencsén megyében született nemesi családban, és 1781. március 11-én halt meg Bécsben. Nyelvészet tárgyában született munkái közül magyar–latin–német szótára kéziratban maradt, Institutiones grammaticae Hungaricae című, 1761-re keltezett nyelvtanának hollétét homály fedi, így az utókor nyelvészeti munkásságába egyedül az Ungarische Sprachkunst vizsgálatával nyerhet mélyebb betekintést.

A grammatika a magyar mint idegen nyelv oktatásának első nagyobb korszakában (1720–1800) született. Ez az időszak azért is jelentős, mert ekkor kezdődött a magyar mint anyanyelv és a magyar mint idegen nyelv oktatásának tudatos elkülönítése, a magyart kifejezetten külső, idegen nyelvi szempontból bemutató tananyagok és módszerek kidolgozása.

A nyelvtan két kiadásban látott napvilágot, az első 1760-ban, a második 1763-ban. A két változat közti különbség, hogy a második kiegészül 70 oldalnyi párbeszéddel, 9 oldal „Németböl forditott Nyájas Levelkék”-kel, valamint 88 oldal szótárral és 5 oldal szóképzéssel kapcsolatos megjegyzéssel. A szótárról Tolnai Vilmos (1904) kiemeli, hogy azért is jelentős, mert a szótövek kikövetkeztetésének első tudatos kísérlete, amelynek célja, hogy a tanuló „az adott tővel és a függelékben közlött képzőkkel a leírt szabályok szerint tetszése szerint képezhesse a szükséges szavakat”.

A grammatika későbbi nyelvmesterekre is hatott: harmadik nagy fejezetének egyik alfejezetét Korabinszky János Mátyás Bél Mátyás nyelvtanának 1774-es átdolgozásába szinte teljes egészében átemelte.

A Gutenberg Nagy Lexikon (1931) Szily Kálmán (1902) nyomán érdekes adalékot nyújt a grammatikáról, ugyanis a szerzőről szóló rövid ismertetőjében kiemeli, hogy az alkony, dics, fohász szavaink Adámi szóképzése nyomán mentek át a közhasználatba.

Ahogyan az a grammatika előszavából is kiderül, Adámi igyekszik eloszlatni a magyar nyelv nehézségeiről szóló tévhiteket. Ehhez példák sorát hívja segítségül: a magyar nem ragozza a névelőket, a magyarban négynél nincs több igeidő („nicht mehr als vier Zeiten”), a prepozíciók helyett végződések, esetek vannak [„alle Vorwörter (Praepositiones) werden nur mit einer Endung (Casus) zusammengesetzt”].

A grammatika sikerét bizonyítja a pozsonyi Magyar Hírmondó 1781-es közleménye is: „[…] kinek Német nyelvenn írt Magyar Grammatikáján úgy anynyira kaptanak vala, hogy világra jövetele utánn tsak hamar a nyomtatott darabok mind el fogytanak, és a hol vagy egygy ír-magúl találtatott, azért aranyat is adogáltanak.”

A nyelvmester a mai kor olvasója számára is tanulságos, mert a benne található párbeszédek, levelek jól jellemzik az adott kort, valamint a korabeli nyelvhasználatot. Ízelítőül álljon itt az alábbi részlet: