Nemrég szó esett a számunkra, magyarok számára gyászos, ám horvát barátaink számára hősi emlékű Josip Jelačić bánról. Ezúttal essék néhány szó a magyarság egy másik, sokkal fölkészültebb horvát ellenfeléről, Josip Juraj Strossmayer püspökről is.

Az eszéki születésű, stájer bevándorlóktól származó Strossmayer neve hazánkban csak igen keveseknek csenghet ismerősen, pedig a maga korában (és akár ma is) szokatlan hosszúsággal, ötvenöt esztendőn keresztül töltötte be a đakovói püspöki hivatalt.

A papi hivatás már az eszéki ferences gimnáziumban megfogalmazódott benne, így érettségi után Đakovóban el is kezdte szemináriumi tanulmányait. Eredményei alapján püspöke, Pavao Sučić (pacséri Szucsics Pál, 1767–1834) Pestre küldte, hogy fölkészülését a legtehetségesebb kispapok számára fönntartott központi papnevelő intézetben folytathassa. Ma már kissé meglepőnek tűnhet, hogy Strossmayer éppen Pesten ismerkedett meg több, később híressé vált szláv származású személyiséggel (például a horvát Fran Kurelac, a szerb Mato Topalović, a szlovák Jan Kollár és a cseh František Palacký), valamint mélyült el az illirizmusban, azaz a XIX. század első harmadában kibontakozó, a különféle déli szláv népek politikai egyesítését célzó eszmében, amely később számottevő hatást gyakorolt a saját politikai nézeteire.

Már a fenti névsor is rámutat Strossmayer kapcsolatteremtő – mai szóval élve hálózatépítési – tehetségére, valamint stratégiai gondolkodására, amelynek azután igen nagy hasznát vette. Pesten töltött évei alatt természetesen elnyerte a filozófiai doktorátust is, hazatérése és papszentelése után pedig rövid ideig Péterváradon káplánként tevékenykedett. 1840–1842 között megint Bécsben találjuk: a Monarchia legtehetségesebb egyházmegyés papjai és papnövendékei számára létrehozott Augustineumban teológiai doktorátust szerzett – ahol egy ideig együtt tanul Haynald Lajos későbbi gyulafehérvári püspökkel, és ahol majd Dulánszky Nándor későbbi pécsi püspök és Csernoch János későbbi esztergomi érsek is képezte magát. Kiemelkedő eredményeit nem azonnal tudta kamatoztatni: hazatérvén egy ideig a đakovói szemináriumban tanított matematikát és fizikát – mert éppen erre volt szükség… Csakúgy, mint az egyszerű kápláni, ez a munkakör is messze elmaradt valódi képességeitől. Sikerült is 1847-ben ismét Bécsbe kerülnie, ahol immár az Augustineum igazgatója lett, egyben pedig udvari káplán, a következő évtől pedig a bécsi egyetemen a kánonjog tanára, ám a tanszék vezetésére szóló ajánlatot elhárította. 1849-ben Ferenc József đakovói püspökké nevezte ki, a kinevezést pedig IX. Pius pápa 1850-ben meg is erősítette.

Életének ez az a pillanata, amikortól kezdve Josip Juraj Strossmayer munkássága a magyarságtudomány szempontjából is vizsgálandó. Frissen fölszentelt megyéspüspökként ugyanis a klérusnak szóló, szokásos, latin nyelvű beszéde után az egyházmegye leginkább használt nyelvén, ez esetben tehát horvátul szólt a hívekhez, hitbuzgalmi mondanivalóját pedig a hazaszeretet kötelességével kapcsolta össze. Ennek illusztrálásra álljon itt két rövid részlet az 1850. szeptember 29-én, még a régi đakovói székesegyházban elmondott beszédéből:

„A valódi keresztény, aki Megváltójának és az ő nép közé induló apostolainak példáját követi, őszintén szereti otthonát és családját, erejét pedig szíves örömest fordítja a nemzet boldogulásának előmozdítására. […]

Nemzetének nyelvét a keresztény ember Isten legnagyobb ajándékának tekinti, mely, akárha egy tükör, valamennyi nemzetnek lelkét és szívét lényegileg mutatja meg.”

Az evangélium, illetve a kereszténység efféle sajátos értelmezése, azaz a hithirdetés és a nemzeti gondolat nyilvánvalóan erőltetett összekapcsolását fejezi ki püspöki jelmondata is: „Mindent a hitért és a hazáért!” (Sve za vjeru i za domovinu – lásd Strossmayer eredeti kézírásában és aláírásával a 2. képen) Ez a hozzáállás a kor viszonyai között teljesen érthető és magyar történelmi kontextusból is megindokolható: az 1849-es katasztrófa után kezdődő és a Bach-korszak folyamán intézményesítetten kibontakozó erőszakos németesítés – mintegy mellesleg – a horvátságot is súlyosan fenyegette. Strossmayer fölismerte, hogy a hagyományos horvát katolicizmust a nemzeti öntudattal megerősítve biztosíthatja a horvát nyelv töretlen általános használatát.

Jelmondata és idézett beszéde összefoglalja egész pályafutásának összetett mivoltát: egyrészt egyházi vezető volt, másrészt politikai személyiségként tevékenykedett, és a két terület korántsem vált el egymástól. Strossmayer olyasféle személyiség volt tehát a XIX. századi horvát művelődéstörténetben, mint magyarországi kortársai: Scitovszky János és a már említett Dulánszky Nándor, vagy a mintegy fél évszázaddal később Prohászka Ottokár és Serédi Jusztinián.

Anélkül, hogy a fölsorolt főpapok írásaiban a kor viszonyaiból és a szövegkörnyezetükből kiragadva mindenáron a ma már nyilvánvalóan tarthatatlan részletek után vadásznánk, érdemes a fölsorolt főpapokról e helyütt annyit megjegyezni, hogy tekintélyükkel, egyházszervezői és lelkipásztori munkásságukkal mindnyájan évtizedekre meghatározták a magyar, illetve a horvát katolikus egyház életét. Strossmayer magától értődően illeszkedik a magyarországi főpapok sorába. Széles körű európai tapasztalatával, világlátott tájékozottságával pedig komoly tekintélyt vívott ki az egyre erősödő horvát nemzeti ébredés meghatározó szereplőinek körében.

Minden bizonnyal ez lehetett az oka annak is, hogy a szomszédos, pécsi egyházmegyéhez is sajátosan viszonyult. 1851. június 29-én Strossmayer részt vesz a pécsi Notre Dame Női Kanonokrend új zárdájának és leánynevelő intézetének megnyitásán (lásd az 1. képet). Hogy később rögzített személyes és enyhén szólva is vegyes benyomásait ekkor, vagy pedig csak később, az 1874-es, a német területeket megcélzó utazásain szerezte, ma már nehéz megállapítani, mindenesetre összegyűjtött útleírásaiban (Putopisne crtice, 1875) így ír:

„Jóllehet a város [azaz Pécs] szép fekvésű, és nem is esik messze Zágrábtól, ám undorítóan piszkos; a mintaszerűen tiszta Zágrábbal össze sem lehet hasonlítani. A vasútról látni a székesegyházat, mely egykor szép és fenséges lehetett, ma azonban kívül-belül elhanyagolt és leromlott, senki sem törődik vele, és senki sem gondol arra, hogy renoválja. Hiszen éppen az lenne az értelme a magasabb szintű képzettségnek, hogy valami olyat alkossunk, ami a síron túl is megmarad, és erőfeszítéseinknek értelmet ad. Az elhunyt Scitovszky – nemes szándékkal, de minden haszon és magasabb cél nélkül – fölállíttatta a tizenkét apostol szobrát a templom déli oldalára. A templom homlokzata és apszisa teljesen körül vannak zárva, el vannak rejtve; a templom falaként a négy erődtorony szolgál. A magyarok dicsérik és becsülik templomukat. Hogy ez a dicséret igencsak megalapozatlan, bizonyítja az, amit az ember a vonatból még nem lát.”

A zárda megnyitása után csupán néhány hónap telik el, amikor 1851. szeptember 4-én latin nyelvű levelet intéz Leo von Thun-Hohenstein kultuszminiszterhez, amelyben – előzetes szóbeli egyeztetésekre hivatkozva – azt indítványozza, hogy a pécsi egyházmegyéből néhány plébánia a đakovói egyházmegyéhez kerüljön:

„Fölmerül a kérdés, hogy a fentnevezett valpói esperesi kerület tizenkét plébániája, melyek a dolgok jelenlegi állása szerint a Pécsi Egyházmegyében találhatók, immár a Đakovói Egyházmegye joghatósága alá soroltassanak át. Ezen javaslat mellett a következő érvek hozhatók föl […]”

Majd pedig következik a javaslat részletes indoklása, ahol Strossmayer a földrajzi fekvésre, a hívek általános nyelvismeretére, a korabeli egyházkormányzati határok észszerűtlenségére, az ügyintézés nyelvi akadályaira, végül pedig a politikai ellentétekre hivatkozik.

Ez utóbbi téma máris átvezet Strossmayer azon politikai törekvésére, amely – csakúgy, mint a fenti javaslat – kudarcot vallott. Az 1868-ban megkötött magyar–horvát kiegyezést ugyanis nem tartotta a horvát költségvetési autonómia szempontjából kielégítőnek, így eredménytelen erőfeszítéseket tett annak fölülvizsgálatára. Ellenállását szélesebb perspektívából érdemes vizsgálni: növendék- és fiatal pap korában a korszellemmel haladt, és a (horvát) nemzet fogalmának kibontakozásáért küzdött. Az Osztrák–Magyar Monarchiának mint a Duna-medencei béke zálogának létrejötte után azonban mintha eszmeileg még mindig fiatal – azaz bizonyos értelemben elmaradott – lett volna. Az a tény, hogy magyarellenességéért maga Ferenc József császár és immár király kétéves száműzetésbe küldi, valamint kétszer még megrovásban is részesíti, igencsak elgondolkodtató. Különösen akkor az, ha a délszláv népek egyesítésére és az egységes szláv nyelvű liturgia létrehozására tett erőfeszítései a kor hazai politikusaiban érthető ellenszenvet, valamint az Orosz Birodalomtól még inkább fokozódó félelmet idézett elő – és akkor az Oroszország keresztény hitre térésének ezredik évfordulójára 1885-ben írott üdvözlő táviratát még meg sem említettük…

Josip Juraj Strossmayer munkássága mindezen ellentmondásos vonásokkal együtt is meghatározó a horvát nemzeti gondolat történetében: egyrészt püspökként megerősítette a horvát nyelvű katolicizmust és oktatást, másrészt parlamenti képviselőként jelentékeny szerepet vitt a Horvát Tudományos Akadémia (1866) és a zágrábi egyetem (1874) megalapításában. Számunkra, magyarok számára mindenképpen tanulságos megismerni ellenfeleinket is, akik széles körű műveltséggel, többszörös nyelvtudással és eleven kapcsolatrendszerrel küzdöttek a maguk ügyéért.