Szent István lassan kilenc és fél évszázada Magyarország felavatott védőszentje. Emlékezetének jelentősége időről időre előkerült az adott történelmi kor kihívásainak megfelelő megvilágításban. Mária Terézia a hatalmát és a tekintélyét kívánta megszilárdítani a keresztény államalapító király kultuszának felelevenítésével a XVIII. század végén. Szent István kultusza később, a XIX. században azonban nemcsak az uralkodói rangot erősítette meg, hanem kifejezte az ország szuverenitását is.

Az 1867-ben létrejött kiegyezés szerint Ausztriát és Magyarországot csupán a király személye kötötte össze, s a magyarral egyenrangú jogi státusz érdekében ekkor született meg az osztrák alkotmány. I. Ferenc Józsefet 1867. június 8-án magyar királlyá koronázták a hagyományok szerint. A jogérvényes uralkodó elfogadása egyáltalán nem jelentette a függetlenségi törekvések feladását, az önállósodási igények fennmaradtak a közvéleményben és a politikai elitben egyaránt. Viszont a király és a kormányzó körök célja megegyezett: biztosítani akarták az állam működőképességét.

Az uralkodói születésnap régóta országos ünnepnek számított. Ferenc József születésnapja augusztus 18-ra esett, így csak egy nap választotta el az augusztus 20-i Szent István-naptól, azonban a kettő nem keveredett, és nem mosódott össze egymással. Az előbbi az uralkodó közvetlen környezetének protokolláris részvételével zajlott, míg az utóbbi a tömegek jelenlétével népünnepéllyé terebélyesedett. 1880-ban Ferenc József az 50. életévét betöltvén kerek évfordulóhoz érkezett, amihez fényesebb ünnepség illett. Magyarországon így is történt: az augusztus 18-i nap rendezvényei valamivel látványosabbak voltak a korábbiaknál, és az újságok – pártállástól függetlenül – az alkotmányosság őreként éltették a királyt. Ezután augusztus 20-án végbement a Szent István-nap a szokásos szertartásrenddel és vigasságokkal.

1881. augusztus 20-án a középutas Pesti Napló címoldalon emlékeztette az általában függetlenségpárti közvéleményt, hogy a bécsi illetőségű uralkodó mellett van az országnak egy saját, történeti, „örök érvényű” királya és védőszentje Szent István alakjában. A szerkesztőség gyűjtést indított a szent királyt megörökítő szobor felállítására. (Bár 1863-ban, gróf Pálffy Móricz királyi helytartónak volt egy ilyen irányú kezdeményezése, az nem valósult meg.) A lap felhívása az egész nemzethez szólt.

„[…] mi az egész nemzet áldozatkészségére számitunk, ha e czélra adakozni bizalmat érdemlő férfiak által felhivatik. Szent István nemcsak a katholikus egyház szentje, hanem egyszersmind az osztatlan magyar nemzet czivilizátora, a magyar állam szervezője s a magyar alkotmány megteremtője. Az Árpád-ház legnagyobb fejedelme ő vala. E nemzet hálás iránta valláskülönbség nélkül és szent István napja egyházi ünnep a katolikusoknak, de nemzeti ünnepe mindnyájunknak. […]

Mert a szobor, mint müremek, a legszebb müvészeti feladványok közé tartozik, s a probléma megoldása hazai müvészeink tehetségét a legérdekesebb versenyre inditaná. A csatákban győztes vezér, az első magyar lovag, a magyar nemesség alapitója, helyesen csak lóháton ábrázolható. Az első királyt a királyi jelvények nélkül képzelni nem lehetséges. […]

Ugy véljük legméltóbban ünnepelhetni szent István napját, ha a nemzetet a hála adósságára emlékeztetjük s egyúttal kijelentjük, hogy szent István szobrára adakozásokat elfogadunk, a legkisebb összeget is köszönettel veszszük, s ideiglenesen, mig e czélra bizottság nem alakul, a főváros letéti hivatalába fogjuk elhelyezni.”

Az újság ettől kezdve rendszeresen közzétette a beérkezett adományokat és az adakozók névsorát. Az áhított szobor végül csak a millenniumi ünnepségek kapcsán hozott 1896-os rendelkezés nyomán, 1906-ra készült el, továbbá az államalapító király térítő alakját megörökítették a koronát fogadó jelenettel együtt a millenniumi emlékműben. Mindezzel együtt a gyűjtés alkalom volt arra, hogy megjelenjen egy olyan közakaratot tükröző országos szándékegység, amely büszke történelmi múltjára.