1938 nyarának végén az Anschluss folytán területileg gyarapodó Harmadik Birodalom már a cseh uralom alatt lévő Szudétavidék visszaszerzésére készülődött.

Augusztus 22-én került sor a kieli flottaparádéra, amelynek keretében vízre bocsátották a „Prinz Eugen” nevű nehézcirkálót, amelynek keresztanyjául a kormányzó hitvesét kérték fel. Vitéz nagybányai Horthy Miklós emlékiratai szerint „Hitler négyszemközti beszélgetésre kért. Két év múlt el obersalzbergi eszmecserénk óta,¹ és elért sikerei erősen megváltoztatták Hitlert. Viselkedése arra vallott, hogy Európa urának tartja már magát. Minden kertelés nélkül elém tárta a később Unternehmen Grün² fedőnév alatt ismertté vált tervét. Ennek végrehajtása során – mint mondotta – a cseheket széttapossa. Prágát, ha kell, elpusztítja, és Csehszlovákiát német védnökség alá kényszeríti. Úgy látszott, háborúra is elszánta magát, és tőlem várta a biztosítékot, hogy a német előrenyomulással egy időben dél felől mi megtámadjuk Szlovákiát. Nem mondta ugyan ki, de mégis érthetővé tette számomra, hogy amit elfoglalunk, azt megtarthatjuk. Mindezt kérés alakjában adta elő; erre azonban én udvariasan, de határozottan azt válaszoltam, hogy ebben az akcióban Magyarország részvételéről nem lehet szó. Magyarországnak, mondottam, magától értetődően vannak Csehszlovákiával szemben revíziós igényei, azonban az óhajunk és szándékunk, hogy ezeket békés eszközökkel valósítjuk meg. Egyébként nincs is meg a lehetőségünk, hogy a határ mentén nagy számban felsorakozó erődöket a rendelkezésünkre álló szerény eszközeinkkel megsemmisíthessük. »Majd mi szállítjuk a szükséges fegyvereket« – vetette ellen Hitler. Én azonban kitartottam a kimondott »nem« mellett, sőt figyelmeztettem arra is, hogy nagy kiterjedésű háború veszélyével kell számolnia, mert véleményem szerint a németek bevonulását Csehszlovákiába sem Anglia, sem Franciaország, de talán a Szovjetunió sem nézi majd tétlenül.

A délelőtti barátságos hangulat elszállt; beszélgetésünk végén szinte kellemetlen légkör nyomása nehezedett ránk. Hasonló tárgyalást, mint én Hitlerrel, Ribbentrop, Imrédy és Kánya³ is folytatott, s ennek során jellemző megjegyzés hangzott el: »Aki részt akar venni a lakomán, annak a főzésből is ki kell vennie a részét.« Weizsäcker államtitkár,⁴ aki a megbeszéléseken jelen volt, feljegyezte, hogy a magyar résztvevők válasza ellenvetésekből állott. Miniszterelnökünk és külügyminiszterünk tényleg, ugyanúgy, mint én, minden katonai közreműködést elutasítottunk.”⁵ 

A kormányzó és a magyar kormány nemleges válasza tovább fokozta Adolf Hitler magyarok iránti ellenszenvét. Olyannyira, hogy a négyhatalmi döntés eredményeként szeptember 30-án létrejött müncheni egyezmény záradékába csupán a véletlennek köszönhetően került bele azon kitétel, hogy három hónapon belül a csehszlovákok vitás területi kérdéseiket tárgyalás útján rendezzék a magyarokkal és a lengyelekkel, s ha ezek eredménytelenül zárulnak, azokat nemzetközi döntőbíróság fogja elrendezni.  

E véletlen abból adódott, hogy az „ügybuzgó diplomata”, gróf körösszeghi és adorjáni Csáky István Münchenben összefutott az olasz külügyminiszterrel, gróf Galeazzo Cianóval, így a „magyar ügy” is napirenden maradt. Erről Újpétery Elemér – Csáky gróf személyi külügyi titkára – az alábbiakat jegyezte fel: „[…] egy utolsó kísérletet tettünk. Ez aligha szerepel a korabeli okmányokban, de én tanúsíthatom. […] Csáky jól ismerte Cianót. Vagy legalábbis azt hitte. Teljes titokban megjelent a müncheni konferencia előtt Münchenben. Cianót kereste, de hiába. Végül is, a rendőrkordont áttörve, elérte az olasz külügyminisztert, amint az a lépcsőn fölfelé menet a döntő konferenciára sietett. Ciano nem tudott ez elől a találkozás elől kitérni. Csáky rövid pillanatok alatt azt kérte az olasz külügyminisztertől, hogy Olaszország mint Magyarország barátja legalább annyit javasoljon, hogy a magyar felvidéki területi követelések szerepeljenek a záró kommünikében. Ciano ezt, inkább félvállról, megígérte. Az ő fellépésének köszönhettük, hogy a négy nagyhatalom a záró kommünikében a magyar revíziós követelésekről is említést tett.”⁶

A varsói magyar katonai attasé, vitéz ebesfalvi Lengyel Béla vezérkari alezredes visszaemlékezése szerint a komáromi vármegyeházán október 8-án „[…] Kánya Kálmán magyar királyi külügyminiszter előbb franciául szólalt fel, de utána mindjárt [dr. Jozef – BZ] Tiso szlovák miniszterelnök emelkedett szólásra, és javaslatára a tárgyaló felek megállapodtak a magyar tárgyaló nyelv alkalmazásában.”⁷ Az esemény szemtanújaként dr. Kapy Rezső újságíró erre másként emlékezett: „[…] a kölcsönös bemutatkozás és a megbízólevelek átadása után a delegátusok helyet foglaltak a zöld asztalnál. Teleki Pál gróf [széki, vallás- és közoktatásügyi miniszter – BZ] mindenekelőtt udvariasan megkérdezte a cseh, illetőleg a szlovák megbízottakat: 

– Milyen nyelven óhajtanak tárgyalni az urak, mert nekünk tökéletesen mindegy. 

A kerek, pirosarcú, papi civilruhát viselő Tiso összesúgott bizottsága tagjaival, meg a cseh egyenruhás tisztekkel, azután zavart mosollyal adta meg a választ: 

– Legjobb lenne kérem magyarul, mert azt valamennyien értjük.”⁸

A csehszlovák fél – jóindulatát hangsúlyozandó –, október 11-én átadta Ipolyságot és Sátoraljújhely-Gyártelepet, ahová a honvédség kijelölt csapatai bevonultak. Közben a lengyelek demonstratív módon felvonultatták hadseregüket, amivel elérték, hogy Teschen vidékét és pár, a Magas-Tátrában fekvő falut megkapjanak a csehszlovákoktól. A tárgyalások végül megfeneklettek, mert a Tiso-féle delegáció csupán 5405 km² és 349 ezer lakos átadására volt hajlandó, míg a magyar fél 14.153 km²-re és 1.091.000 lakosra tartott igényt. Tiso kijelentette, hadseregük kész megvédeni határaikat, így a tárgyalások megszakadtak és mindkét fél felvonultatta hadseregét a határ mentén – a bledi egyezmény értelmében fegyverkezési egyenjogúságát visszanyerő Magyar Királyi Honvédség 1919 óta első ízben mozgósított ekkor. Magyarország október 20-án kért döntőbíráskodást, amelyet Csehszlovákia hat nappal később elfogadott.

Október 27–30. között Rómában került sor a csehszlovák kérdéssel kapcsolatos német–olasz tárgyalásokra. Az angolok és a franciák érdektelenséget mutattak a térség iránt, nem vettek részt a területrendezésben, annál is inkább, mert így akartak kibújni a trianoni békediktátum történelmi felelőssége alól. A németek jobban ismerték a közép-európai viszonyokat, ezért Ciano fel akart készülni, hogy jó döntőbíróként léphessen fel. Ekkor kért bizalmas úton segítséget gróf Teleki Páltól, kijelentve: „Ebben a párharcban én szeretnék az alapos német lenni, és szeretném, ha Ribbentrop lenne a felületes olasz.”⁹

A budapesti Államtudományi Intézet munkatársaiból állítottak össze egy bizottságot, amely a Felvidék néprajzi és földrajzi viszonyainak megismerése tekintetében volt Ciano gróf segítségére. A felkészítő bizottság tagjaként Rónai András térképész mindezekre így emlékezett: „Egy reggel parancsot kaptunk, hogy készüljünk fel egy többnapos útra. Otthon is csak azt mondhattuk, hogy hivatalos ügyben néhány napra vidékre utazunk. A szükséges térképeket, statisztikákat, hivatalos lapokat, összeállításokat órák alatt összeszedtük, és másnap délelőtt kiautóztunk a budaörsi serülőtérre. Kísérőül kaptuk a Külügyminisztériumból Újpétery Elemér miniszteri titkárt. Közölték velünk, hogy római követségünkre megyünk, onnan [báró – BZ] Villani [Frigyes – BZ] követ átkísér a külügyminisztériumba, a Chigi-palotába, ahol délután öt órakor Ciano külügyminiszter vár. Pontosan kell érkeznünk, és minden percet kihasználnunk: a bécsi döntésig csak néhány nap áll rendelkezésre.”¹⁰

Repülőgépen és személyautón jutottak el Rómába, és október 30-án a megadott időben értek az olasz külügyminisztériumba. „Ciano bűbájos csevegő volt, de lényeges dolgokban komoly. […]

Ciano és Mussolini komolyan vették a magyarkérdést. A Kárpát-medence népei közül a magyarokat érezték magukhoz legközelebb, és tőlük vártak igaz barátságot. Pedig a románok körüludvarolták őket mint vérrokonokat […]

Ciano remek franciasággal kifejtette nekünk, hogy Magyarország nem nagy tétel az Európa-politikában, de a német–olasz szövetség erőpróbáin, a közép-európai kis államok ingatag együttesében nem jelentéktelen erő. A most megindult közép-európai zajlásban Magyarország megerősödése olasz érdek. Ennek az érdeknek az adott helyzetben nem szabad németellenes élt adni. Olaszország Németország szövetségese, bár nyugatról sok csábításnak van kitéve. Nem is ért mindenben teljesen egyet szövetségesével, de e pillanatban a reálpolitika e szövetség mellett szól. A fejtegetések bizalmas hangja, nem hivatalos jellege bennünk azt az érzést keltette, hogy e pillanatban minden így van, de másképp is lehet. Konkrét dolgokban érvényesíthetjük érdekeinket, de a jövő még sokféle eshetőséget rejtegethet. Érzésünk szerint ez az ízig-vérig diplomata arra is gondolt, hogy fejtegetései a mi indiszkréciónk folytán a németek fülébe is eljuthatnak, és talán nem árt egy ilyen messzi kézről adott figyelmeztetés: Olaszországnak még van játéklehetősége. Ciano mindhármunkat lenyűgözött. [A titkára, – BZ] Cesaro viszont kegyetlenül megdolgoztatott. Ez az egyáltalán nem olaszos olasz okosan kérdezett, nagyszerűen válogatta meg a feljegyezni érdemes adatokat. Hol van jelentős ellentét a két ország statisztikája között, hol nincs? Mik lehetnek a vitapontok, és milyen érveket sorolhat fel egyik és másik fél? Mik az igazán fájó pontok az egyik vagy a másik fél részéről? Jegyzett, kérdezett, jegyzett, kérdezett késő éjszakáig.    

Másnap még egyszer összeültünk vele, kiegészítette éjszaka átvizsgált feljegyzéseit. Ezzel feladatunk végére jutottunk. […]

Mit végeztünk? A későbbi napok azt mutatták, nem keveset. Ciano kitűnő ismerője lett a magyar–szlovák nyelvhatárnak, Magyarország és a Felvidék földrajzának, közállapotainak, felülmúlta nemcsak német kollégáját, hanem annak szakértőit is. Dátumokat, adatokat fejből citált, ismerte azok magyar és cseh forrásait, olyan részletességgel ismerte a politikai és a nyelvhatár vonalát, hogy a leginkább vitatott területeket fejből le tudta rajzolni. Nagy része volt abban, hogy az 1938. november 2-i döntés nyelvi területi szempontból feddhetetlen, megtámadhatatlan határt vont meg Magyarország és Csehszlovákia között. Kassa, Ungvár, Munkács, a Nyitra-mellék egy jó darabja Ciano céltudatosságának és okosságának eredményeként került vissza Magyarországhoz. A német felet meggyőzte, bár az nem is ellenkezhetett volna: a javaslatok alaposak és elvszerűek voltak.”¹¹ 

Az új határ megrajzolásakor a „[…] két külügyminiszter még jó ideig civakodott, összevissza radírozott és rajzolgatott, mígnem a ceruzák egyre jobban elkoptak és a határvonalak megvastagodtak.”¹²

A vastag, zöld ceruza használata egyes vélemények szerint Ciano magyarbarát húzása volt, aki ragaszkodott ahhoz, hogy az általa meghúzott vonal felső része legyen az új szlovák–magyar határ. E vonal a valóságban több száz méter széles határsávot jelentett, így az ott lévő falvak is visszatérhettek a magyar Szent Korona fennhatósága alá.   

1938. november 5-én a kormányzói hadparancs értelmében a Magyar Királyi Honvédség seregtestei Isten és a haza nevében megindultak, hogy újból birtokba vegyék ezeréves ősi jussunk egy részét, a Felvidék déli és Kárpátalja délnyugati részét.