1849 április 2-án Hatvan és Hort között gróf Franz von Schlik zu Bassano und Weisskirchen altábornagy egy kis „magyar nyúlászatra” invitálta tisztjeit, ám ezen a napon a vadász futott meg, és a tavaszi hadjárat nyitányaként szeniczei Gáspár András ezredes VII. hadteste győztes ütközetet vívott a császári-királyi III. hadtest ellenében, és a Zagyva vonala magyar kézbe került. 

„[1849.] Március utolsó napján befejeztetett az I., II. és III. hadtest stratégiai fölvonulása a Tisza jobb partján – olvashatjuk Klapka György vezérőrnagy visszaemlékezésében –, s a Görgey alatt álló VII. hadtesttel az összeköttetés helyreállíttatott. Görgey átvette a főparancsnokságot, s a pillanat elérkezett, hogy minden késedelmezésnek véget vetve, a parancsnokságunk alatt álló jó szellemű és harcvágyó csapatokkal az ellenség fő haderejét fölkeressük, és ha lehet – meg is törjük. Operációnknak főtárgya, amire mi leginkább törekedtünk, a fővárosok visszavétele volt. Az ellenség egészen Hatvanig visszavonult, Görgey hadtestének a miskolc–hatvani úton kell vala előnyomulni, az I., II. és III. hadtestnek pedig az ellenséget, melyet a Galga megett erős állásban gyanítottunk, oldalba támadnia. Ez volt kezdete az áprilisi hadjáratnak, egész szabadságharcunk e legfényesebb korszakának.”

A császári-királyi főparancsnok, herceg Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz tábornagy számára bizony alapos fejtörést okozott az 1849. március 24-én bekövetkezett losonci rajtaütés, amelyet beniczei és micsinyei Beniczky Lajos őrnagy „száguldó különítménye” hajtott végre és szétugrasztotta az ott lévő császári erőket. Voltaképpen fogalma sem volt arról, honnan várja a magyarok támadását, így seregét Pest–Buda védelmére és a Komárom felé vezető északi utak biztosítására kívánta alkalmazni, vagyis erőit felaprózta.¹

Március 31-én Egerben ismertette haditervét Klapka György táborkari ezredes. Rendkívül merész elgondolás volt és számos kockázati tényezőt tartalmazott – amelyek idő előtt felfedhették szándékukat –, de ismervén az ellenség hadvezetésének lassú reagálását, kivitelezhetőnek tűnt, ám ehhez minden hadtestparancsnok olajozott együttműködésére volt szükség. A sikert a honvédek körében népszerű új, ideiglenes fővezér, Görgei Artúr vezérőrnagy személye is garantálta, aki páratlan éleslátásból, kezdeményezőkészségből, gyors helyzetfelismerésből és kérlelhetetlen szigorból már jelesre vizsgázott a téli hadjárat során.

„Ami ezután történt – olvashatjuk Vargyas Endrénél –, fénypontját képezi a magyar hadjáratoknak. […] Az események éltető lelke, a harczok vezérlő szelleme ezután Görgei lett, ki mióta dicsvágyának a fővezérség elnyerésével elég tétetett, egészen elemében é[re]zte magát s minden erejét megfeszité, hogy a fényes polczon katonai képességei számára örök nevet vivjon ki.

A hadsereg már kineveztetése előtt megnyugodott az ő fővezérségében s a rendkivüli férfiut, kinek vezéri lángeszében vakon bizott, s ki rennkivüli [sic!] jellemével és katonai sz”igorával tiszteletet és hódolatot ébresztett, reménynyel és lelkesültséggel látta a hadak élére állitva.²

 Klapka ideája szerint a Hatvan–Pest közötti országúton a megerősített VII. hadtest (Gáspár András ezredes) igyekezett a császáriakkal elhitetni, hogy a magyar főerők ott állnak, miközben az I. (Klapka), a II. (Aulich Lajos vezérőrnagy) és a III. hadtest (Damjanich János vezérőrnagy) a Jászságon és a Tápióságon keresztül hajt végre oldalazó menetet, hogy április 7-én az ellenséget Gödöllő térségében bekeríthesse.

E hadművelet kezdetét jelentette az április 2-i hatvani ütközet. Gróf Franz von Schlik altábornagy, a császári-királyi III. hadtest parancsnoka tisztjeit „pompás magyar nyúlvadászatra” invitálta, ám az nem úgy sikerült, ahogyan ő elképzelte. Gáspár hadtestébe ütközött, amely a III. hadtest Wysocki-hadosztályával együtt győzedelmeskedett Hatvannál és estére magyar kézbe került a Zagyva folyó vonala. A veszteségek elenyészőek voltak, a győzelem pedig lelkesítően hatott a honvédekre. 

Kölcsönös kémszemle előzte meg a tavaszi hadjárat első ütközetét. Április 1-jén, vasárnap – amikor a magyar fősereg megkezdte menetét Árokszállás és Jászberény felé – a VII. hadtest Poeltenberg Ernő ezredes vezette hadosztályának elővédje bevonult Hortra és Hatvanba. A Zagyván túl bevezette a lovassági felderítést, de használható információkat nem szerzett, mert a pest–hatvani országúton Schlik elővédje közeledett, így megrongálta a Zagyva-hidat és harc nélkül feladva Hatvant, egészen Hortig hátrált. A Zámbelly-dandár felvételét követően Poeltenberg megindult Hatvan felé, de elkésett. A Jacob von Parrot vezérőrnagy parancsnoksága alatti dandár birtokba vette a várost, mire Poeltenberg Hort keleti szélére, a Szarv-Ágy-patak mögé vonult vissza és itt vert tábort. Éjszaka Gyöngyös felől megérkezett támogatására Gáspár ezredes hadosztálya, aki Görgeitől aznap vette át a VII. hadtest vezetését. 

Április 2-án Gáspár jelentése szerint „reggel 5 órakor az előőrsök leváltása után alulírott Poeltenberg ezredes kíséretében felderítésre lovagolt ki. Egy ellenséges járőr, amely a szőlők közelében lévő magaslatoknál mutatkozott, mindjárt visszalovagolt és megállapítottam, hogy a hozzávetőlegesen egy lovasszázad erejű ellenség a helység előtt volt felállítva, a szőlők peremét azonban erősen megszállta a gyalogság. – Mivel a főparancsnokságtól még nem érkezett utasítás, csupán az előőrsöket toltam előrébb, – és alulírott hadosztályát a helységtől innen állítottam fel. – Délelőtt ½ 12 körül az előőrsök jelentették, hogy újból vadászokkal vegyített ellenséges lovasosztagok mutatkoznak, alulírott egy huszárosztállyal azonnal előrelovagolt a magaslatokig; az ellenség ismét valamennyire visszahúzódott, azonban már több lovasságot fejlődtetett fel, és mivel az ágyúival is előrenyomult, visszavontam a hadosztályt és megparancsoltam, hogy mindkét hadosztály álljon fel csatarendbe, és foglaljon állást [Horttól nyugatra] a második kőhíd előtti magaslatokon.”³ Horttól nyugatra a Gáspár-, míg a falutól északra a Poeltenberg-hadosztály bontakoztatta szét erőit.

A Parrot-dandár dél körül vette fel a harcrendet a környéket uraló szőlőhegy – vagyis a Strázsa-hegy – magaslatain, az országútra merőlegesen. Itt csatlakozott hozzá Schlik zöme, a balszárnyra a Liechtenstein-, a jobbszárnyra a Lobkowitz-hadosztály⁴ vonult fel. 

Patthelyzet alakult ki. Schlik nem tudott döntést kicsikarni, Gáspár pedig arra várt, hogy az Ecséden lévő huszárosztály, valamint a Csányba beszállásolt Liptay-dandár megérkezzen végre. Délután 3 óráig a két fél tüzérsége vívta az ütközetet, magyar részről kezdetben három, majd négy üteg. Ekkora beérkeztek a VII. hadtest kikülönített erői, valamint Görgei parancsa, hogy Hortot mindenáron tartani kell. Görgei távol maradt az összecsapás helyszínétől, visszaemlékezése szerint azon szándéktól vezérelve, „nehogy helyettesemet a VII. hadtest vezetésében – mikor először vezényel önálló parancsnokként ütközetet – képességei szabad kifejtésében jelenlétemmel feszélyezzem.”⁵ Levele útmutatásul is szolgált Gáspárnak, ugyanis: „Tán említenem sem kellene, hogy minden nap, amelyet győztesen fejezünk be, saját csapataink szellemének felemelésére s az ellenségének lehangolására szolgál – Minél erősebb az ellenség, annál erélyesebb legyen támadásunk, annál nagyobb lesz annak dicsősége, ki az ütközetet vezeti, annál eredményesebb a győzelem, amelyet szent ügyünkért, az egész emberiség ügyéért kivívunk.”⁶

Gáspár hadosztálya a hort–hatvani úton állt, a Poeltenberg-hadosztály Kossuth-,⁷ Liptay- és Zámbelly-dandára pedig megindult a császári balszárny átkarolására. Bibersheimi Zámbelly Lajos alezredes egy huszárszázaddal és két löveggel fogta oldalba az ellenséget, tőle jobbra Liptay Ferenc alezredes honvédei haladtak, s a szőlőhegyet hamarosan elfoglalták. Schlik jobbszárnyát is átkarolás fenyegette, ugyanis az ágyúszó hallatára öntevékeny módon közeledett a III. hadtest Józef Wysocki ezredes vezette hadosztálya Csány felől. 

A bekerítés elől Schlik – aki helyesen mérte fel, hogy vele szemben jelentős magyar erők vannak – Hatvan széléig húzódott vissza. Lovassága és vadászai maradtak vissza két üteg és röppentyűi fedezete alatt, hogy a város gyorsabb kiürítése érdekében a Zagyva-híd mellett egy hadihidat is veressen utászaival. A császári balszárny, majd a centrum hátrált Hatvanba, visszavonulásukat a jobbszárny fedezte. Szorosan a nyomukban haladt a Poeltenberg-hadosztály, s 17 órakor a Wysocki-hadosztály éldandára is egyre közeledett. Wysocki ekkor küldött előre primoczi Szentmiklóssy Antal főszázados vezetésével egy osztály Ferdinánd-huszárt és egy lovasüteget, hogy kergesse el a Hatvan előtt lévő ellenséges tüzérüteget, és azok Civalart-dzsidásokból⁸ álló fedezetét. Ezek két huszárrohamot bírtak ki, majd a tüzérséggel együtt Hatvanba vonultak vissza, ahol a két híd körül hatalmas tolongás alakult ki. Minderről a szemtanú hitelességével így emlékezett vissza réthei Zámbory Emil főszázados, a 3. Ferdinánd-huszárezred egyik tisztje: „[…] az ellenséget […] erélyesen üldözvén, állásukból visszavonulásra kényszeritettük. 

Végre elszánt rohammal az ellenség jobb szárnyát a hatvani erdő alatt szétvertük, egész a városig üldöztük s tulszárnyaltuk. Minek következtében az ellenséges hadosztályok s legnagyobb rendetlenségben voltak kénytelenek Hatvanon keresztül menekülni, számtalan hadi készletet, tár- és podgyászszekereket hagyván hátra.”⁹ 

Véres utcai harcokra került sor. Poeltenberget megpróbálta feltartóztatni Schlik utóvédje, amelyet a Zagyva túlpartjáról, az országúttól délre felállított tüzérsége támogatott. „A honvédek egy része szuronynyal küzdött, másik könnyebbnek tartá a puskaagyat, de oly hideg vérrel és bátorsággal, mintha diszmenetre készültek volna.”¹⁰ – jegyezte fel Vargyas Endre. A honvédek a Zagyva-hídhoz csak a malomágon átívelő hídon át juthattak, de ezt az ellenség tönkretette. A városi harcban a fővezér öccse, görgői és toporczi Görgey István is részt vett a Zólyom vármegyei 51. honvédzászlóalj századosaként. „Mire zászlóaljamra került a sor – jegyezte fel évtizedekkel később –, az innenső hidon át a városba behatolhatni: ennek az urasági kastély¹¹ előtti főtere és körül nyiló utczái már mind teli voltak tömve gyalogságunkkal. Zászlóaljam rohamlépésben csak a templomig juthatott el – itt egyik uradalmi tiszt-ház meg a templom közti közön hirtelen megrekedt, szintúgy visszarúgódott. S e pillanatban nem messzi tőlünk a hadtest huszárzenekara rázenditi a Rákóczy-indulót… Ennek hatása le nem irható! Ha előttünk nyilt a pálya: meg vagyok ma is győződve, hogy nincs az az ellenség sokasága, melynek vakon neki ne rohantunk volna! De igy amint valánk, két fal közé, melyek a zenét s a sűrű közel ágyúdörejt isszonyuan viszhangozták, és elől egy más zászlóalj tarisznyáinak szoritva, mely szintúgy előre nem mozdulhatott: a lelkesitő zene kinos idegfájdalmat okozott nekem; … csaknem elfulladtam; arczom izmait engedetlenül rángatódzni érzém… körülöttem a közlegénység felizgatottsága éktelen káromkodásban tört ki. Végre valahára aztán megmozdult az embertömeg előttünk.”¹² A malomág hídját ekkor hozták rendbe a magyar utászok, a honvédek így juthattak ki a kőhíd keleti oldaláig, amelyre intenzív tüzérségi és gyalogsági tűz feküdt. 

Wilhelm von Kalchberg százados az illíriai Prohászka-bakák¹³ egyik századával addig tartotta a hidak közvetlen előterét, amíg hat utásza szakszerűen elbontotta a hadihidat. A százados úgy fokozta tűzgyorsaságát, hogy minden három katonája mögé beállított egy negyediket, aki folyamatosan töltötte az elsütött puskákat. A bontást követően Kalchberg százados a másik híd pallóit felszedette – megnehezítve ezzel a magyar csapatok átkelését és üldözési szándékát –, így vonult vissza. Bátor haditette révén kiérdemelte a Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztjét. Egy császári lovas osztály és egy üteg fedezte az utóvéd visszavonulását, amely parancsot kapott, hogy Hatvant gyújtsa fel, ám próbálkozásuk nem járt sikerrel.

A Zagyva-híd elleni rohamról Zámbelly Lajos alezredes e sorokat rögzítette visszaemlékezésében: „A Zagyván átvezető hídnál derekas, jól fenntartott kézifegyvertűz fogadott minket, az ellenség azt is leszedette, hogy visszavonulását fedezze.

Megparancsoltam a német légiónak és a tiroli vadászoknak, hogy rohanják meg a hidat, és a vitéz [Johann] Trebersberger százados [4. hatfontos gyalog] ütegéből, amely a Gáspár-hadosztály előtt előresietett, több löveget előretoltam a házak között, és a magaslatokon felállított ellenséget lövettem.

Balszárnyunk és középhadunk, miután megjelentem az ellenség oldalában és hátában, csak csekély ellenállásba ütközött. Miután az ellenség egyre inkább elkezdett visszahúzódni, és miután balszárnyunk nem követte gyorsan őt, reám vethette magát s engem ezáltal visszatartóztatott. Ha a balszárny gyorsabban követ, a hadtestet teljesen szétszórtuk és elfogtuk volna, azonban így elszalasztotta a jó pillanatot. A balszárny ezután a Zagyvánál állt fel, és lőtte a visszavonuló ellenséget.

Tiroli vadászaim nem nagyon élvezték a golyózáport, visszavonultak, ekkor a 66. honvédzászlóalj¹⁴ egy részét vezettem előre, ez is hátrafutott, most hátraugrattam és Kossuth őrnagyra találtam, az 1., 14.¹⁵ és 54.¹⁶ honvédzászlóaljjal. Odakiáltottam Kossuthnak: »A nap az enyém, a tegnapi nap jóvá van ismét téve«, és az 1. honvédzászlóaljból azonnal egy osztagot előrevezettem, de ez meghátrált. A 14. honvédzászlóaljból egy századot küldtem a nagy malomépület padlására, s azt keresztültöretve, innen lövettettem a hídnál lévő ellenséget.

Gózon [Lajos] őrnagy [a 66. honvédzászlóalj parancsnoka] a zászlótartójával, Csányi [(Büchler) János] főhadnaggyal és zászlóalja néhány emberével a híd előtt alig harminclépésnyire a legnagyobb tűzben állva maradt, és lelkesítette embereit. Végül odakiáltottam a legénységnek: »Önkéntesek előre«, és a 66. honvédzászlóaljból mintegy 60 fő a híd ellen rohant. Erre az egész zászlóalj összevissza utána, úgyhogy kénytelen voltam őket visszazavarni, miután az ellenség a helység kijáratát ágyúval erősen lövette. Szerencsére a golyók túl magasan repültek.

Az ott Kalchberg százados parancsnoksága alatt felállított ellenséges gyalogszázad –mint később megtudtam – még egy percig kitartott, azt követően azonban gyorsan hadserege után sietett.

A védelem igazán derekas volt és egy óránál tovább tartott, miáltal a helységből igen nagy rendetlenségben visszavonuló ellenség ismét összegyűlhetett. Emberei elég pontosan lőttek, mivel a hídnál mintegy harminc embert veszítettünk holtakban és sebesültekben.

Amint a hidat elfoglaltuk, azonnal előrehozattam az utászokat és a leszedett kerítésdeszkákkal helyreállíttattam azt.

Ekkor lovasságot és tüzérséget akartam előreküldetni, azonban sajnos egyáltalán nem találtam, ezek hátul mind megálltak. Értük küldtem, s ezalatt minden ponton viszonoztattam az ellenség ágyútüzét, s közben több zászlóaljat átküldtem a hídon.

Mialatt ezt elrendeltem, odalovagolt Kiss tábornok,¹⁷ s ő maga is rendelkezni akart ott, röviden ezt mondtam neki: »Öt órája a legnagyobb tűzben egyedül voltam parancsnok, és tudom, mit kell tennem« – mire ellovagolt.”¹⁸

Amint az utolsó császári katona is elhagyta a hidat, dél felől megjelent a Czillich-dandár.¹⁹ Gyalogsága – köztük a lengyel légióval – rohamot intézett, és a hídon átkelve csatárláncra bontakozott szét, úgy várta a további parancsot. A rohamról Zygmunt Fortunat Miłkovski, az 1. lengyel zászlóalj őrmestere a következőket őrizte meg emlékezetében: „A tér mélyén több felmozdonyozott ágyú és egy huszárcsapat állott. A közelükben gyalogoszászlóaljak. Megállottunk a tér torkolatában. Eredeti látvány tárult a szemünk elé. A piactérre befutott a fővezér segédtisztje azzal a paranccsal, hogy foglaljuk el az emeletes házakkal takart hidat. A parancs végrehajtásával hol ez, hol az a zászlóalj próbálkozott; de amelyik elindult, vissza is tért, mivel kartácszáport zúdított rá az utat kereszttűz alatt tartó két osztrák üteg. A próbálkozó zászlóaljak között volt egy német vadászcsapat is, kalapjukat kakastoll díszítette. Ez vonult vissza utolsónak s a magyarok heves szemrehányással fogadták őket, mire a németek hasonló éles hangon vágtak vissza.

– Menjetek ti! – kiáltotta oda egyik a másikának szitkozódva. A németek soraiból előpattant egy nő [aki minden valószínűség szerint Lebstück Mária hadnagy lehetett] és puskáját felemelve, puskaportól kormos arcára mutatva prézsmitált.

Forrponton volt a vita, amely ki tudja, mily következményekkel járt volna, ha nem nyomulunk a veszekedő zászlóaljak közé. Mihelyt megjelentünk, a vita nyomban abba maradt, egyik oldalon fölharsant a kiáltás: éljen a lengyel! másik felünkön meg az es lebe die Polen!²⁰

[…] Amikor a zászlóaljak között elhaladtunk, mindvégig zengett az éljenzés és a vivátokat magyar előre! és német vorwärts!²¹ tarkította. Óriási hangzavar támadt, amit az is növelt, hogy [Andrzej Adolf] Grochowalski [mérnökkari százados] annál a háznál, amely mellett a hídra vezető út húzódott, több tucat dobost gyűjtött össze, s rohamot veretett. Mintha a hullámzó lárma vitt, sodort volna előre minket, bezúdultunk az utcába, s kibukkantunk a házak közül. Kartácszáporban alkotva rohamoszlopot rohant[uk] meg a hidat, elriasztva az osztrák utászokat, akik a híd pallóit felszedve a tartóoszlopok között foglalatoskodtak. A híd gerendáin keltünk át. Túloldalon [Józef] Jagmin [főhadnagy] parancsára azonnal csatárláncokra szakadoztunk [mármint az 1. század I. szakasza], és amikor megindultunk előre, a tőlünk balra húzódó dombon ágyúk szólaltak meg, s tűz alá vették az osztrák ütegeket.”²²

A lengyelek rohama még a VII. hadtestnél – pacséri Mészáros Lázár altábornagy hadügyér szavajárásával élve – „dillettánskodó” országos főhadparancsnokot, nemes eleméri és ittebei Kiss Ernő altábornagyot is – aki „a csapatok állapotára vonatkozó panaszok kivizsgálása” végett szemlélte meg a csapatokat – lenyűgözte, aki Grochowalski századoshoz fordulva mondta lengyelül: „Nemzetes uram, minő ördögfiak ezek a lengyelek!” Mire a százados így felelt: „Diákok ezek, nemzetes uram!”²³

Schlik lovasságával a Zagyva innenső partján megállt, hogy hadteste zavartalanul hátrálhasson Aszódra, majd onnét Gödöllőre. A sötétség beálltával aztán a félszemű császári generális Aszód és Bag közé vonta vissza lovasságát, vagyis a Zagyva vonala magyar kézbe került.

Wysocki ezredes hadosztálya éldandárát vezetve vett részt az ütközetben, amelyről így számolt be: „Csányhoz érvén ágyúdörgést hallottunk. Schlik Hortnál támadást intézett Gáspár hadteste ellen. Nyomban Gáspárhoz küldtem, hogy megtudjam, mint állnak a dolgok, magam pedig harcrendbe fejlődve a dandárral az ágyúdörgés irányába nyomultam anélkül, hogy Csányban megállottam volna. A harctér közelébe érkezve a vele határos dombhátról láthattam, hogy az osztrákok számára a legbizonytalanabb pont Hatvan, mivel visszavonulásuk útja a városon keresztül vezetett. Egy üteget Gáspár balszárnyának a megerősítésére küldtem, dandárommal pedig úgy manővereztem, mintha az ellenség visszavonulásának megakadályozására el akarnám foglalni a várost. Ez a hadmozdulat valóban gyors retirálásra késztette az ellenséget; nyomában dandárom is bezúdult a városba. Egy szakasznyi gyalogos Jagmin főhadnagy […] vezetésével a legsűrűbb puska- és ágyútűzben futólépésben a magyar gyalogsággal »Éljenek a lengyelek« kiáltásai közepette vágott keresztül a városon, majd kelt át a városon túl húzódó hídon, s szakadozott csatárlánccá. Azon túl már nem üldöztük az ellenséget, mert Gáspár, aki nem kapott parancsot a további előrenyomulásra, mindannyiszor megállított.”²⁴

Az esti órákban, 18 óra 45 perckor Gáspár ezredes elégedetten jelentette: „Az ellenség Hatvanból teljesen kiűzetett, Hatvant megszálltam, s fennmaradó csapataimat visszavontam a szőlőhegyekre, ahol letáborozom. A legalázatosabban kérem, hogy még ma éjjel küldjenek lőszert az ágyúk számára. Az ellenség erős volt, de bátor csapataink menekülésre kényszerítették.”²⁵

A császáriak vesztesége 202 fő – 48 halott, 49 sebesült, 85 eltűnt és fogoly –, 75 ló volt, míg a honvédek véres vesztesége 20 főt tett ki (de más források 150 embert említenek), Gáspár pedig „becsületesen kiérdemlé a tábornokságot”. A fővezérség nem véletlenül jelentette Kossuthnak másnap: „Fősikere ezen csatának az, hogy az ellenség erősen eltökélve levén bennünket megverni, általunk veretett meg.”²⁶