Erő kell a béke megnyeréséhez, de erő kell a béke elfogadásához is. 1081-1082 táján az előbbi nyerő helyzet jutott I. László királynak, s az utóbbi vesztes pozícióban találta magát Salamon király, akinek emléknapja október 29-re esik Pólában.

A magyar névnaptár az őszi hónapokra három alkalommal is ünnepet jegyez a Salamon utónévhez: szeptember 28-át, október 17-ét és 24-ét.¹ A békességet és szelídséget jelentő név magában rejti a régi magyar Sólom vagy Sólyom nevet. A Szent István-i Intelmekben is hivatkozott bibliai bölcs király után kaphatta nevét I. András magyar király idősebb fia 1053-ban, akit 1057-ben trónra emelt.² A lobbanékony természetű Salamon királynak azonban viszályokkal terhes és küzdelmes élet jutott, aki végül hatalomfosztott sorsát elfogadva remeteségben vezekelt az isztriai Póla környéki erdőkben. Az egykori uralkodó az ottani ferences kolostorban kapott véső nyughelyet, ereklyéit pedig a pólai katedrális főoltára őrzi. Hányattatásai miatt a magyar barokk kori egyháztörténet szentek közé sorolta, emléknapját a pólai székesegyház október 29-én tartja. ³ 

Salamon kibékülése Szent Lászlóval, a kép forrása: Hazánk s a Külföld, 3. (1867) 50. sz. 793., lelőhely: Arcanum

A magyar szentek kultuszát I. László indította el I. István király, Imre herceg és Gellért püspök szentté avatásával, amelyben Salamonnak kulcsszerep jutott 1083-ban. A kezdeményezés ugyanis először érthetetlenül nehéz akadályba ütközött, mert nem tudták felnyitni I. István király sírjának a fedelét mindaddig, míg László ki nem engedi a börtönből vetélytársát, Salamont véget vetve a családi ellenségeskedésnek. László hallgatott az intésre, ezért szabadon bocsátotta unokatestvérét, aki ezután hatalmi terveit feladva a bűnbánó magányt választotta. 

A koronától megfosztott Salamon király alakja a megbékélés archetípusává vált, s később e minőségében vonult át a XIX. század történelmén. A reformkor feléledő világi irodalmában, a trónfosztott uralkodó megpróbáltatásait Vörösmarty Mihály (1800–1855) először egy Salamon király című drámában (1827), majd a veretes Salamon balladában (1931) elevenítette fel. „Kebelében szenvedély hatalmi / Rég nyugatra csillapodtanak, /Arcain vad indulat vonási / Lágy-szelídre elsimúltanak; / Egy ohajtást rejt, s mond szíve, szája / »Boldogúljon a magyar hazája!«” A szabadságharc után Jókai Mór (1825–1904) A magyar nemzet története regényes rajzokban címet viselő művében – Vörösmartyra utalva – megörökítette Salamon viszontagságait A remete király elbeszélésében 1854-ben. 

Az abszolutizmus korának egyik fő törekvése volt „a társadalmi érdekegyesítés, a különféle osztályok, nemzetiségek, érdekkörök vagy eszmék közti konszenzus”⁴ megteremtése volt. Az egyezség kialakításra irányuló szándék nyilvánult meg abban, többek között, amikor a hercegprímás Scitovszky János (1785–1866) azért, hogy elősegítse a király és az ország közötti „megbékélést” – a későbbi kiegyezést –, nemzeti zarándoklatot vezetett Máriazellre 1857. szeptember 7. és 13. között.⁵ Salamonhoz fűződően azonban a történelem felé forduló romantika századának képzeletét legerősebben egy Kézai Simonnál fennmaradt epizód mozgatta meg. „Szerzetesruhába öltözve Fehérvárra jött. És amikor unokafivére, László a boldogságos Szűz templomának előcsarnokában saját kezűleg alamizsnát osztott a szegényeknek, állítólag ott, azok között ő is elfogadta azt. Közben László, amint rápillantott, fölismerte. László azután, visszatérve az alamizsnaosztásról, szorgalmasan kerestette, s nem azért, hogy ártson neki; ő azonban rosszra számított tőle, s eltávozott onnan az Adriai-tenger irányába, ahol is a Pula nevű városban egészen haláláig szörnyű szegénységben és ínségben tengődve fejezte be életét.”⁶ A királyi unokafivérek regényesen megható találkozása ihlette azt az ábrázolást, ami többször előkerült a XIX. századi sajtóban.⁷ 

A kassai születésű Klimkovics Ferenc (1825–1890) a Pesti Műegylet 1859-es történelmi műlappályázatára küldte el Salamon és László király kibékülése Szt. István sírjánál 1083-ban című festményét. A kép sokáig lappangott, s csak 1944-1945 táján került Szeged Városi Könyvtár- és Múzeum állományába, ahonnan 1955-ben iktatták a Móra Ferenc Múzeum gyűjteményébe.⁸ A róla készült litográfiát előszőr a Képes Ujság közölte le.⁹  „A müvész szerencsésen oldá meg föladatát; Salamont, a daczos főt nem rajzolá azon langymelegnek, kit megpuhitott a szenvedés, hanem rajzolt egy embert, ki még a koporsónál is küzd öngyarlóságával, s a nagy gondolatnak ellent nem tudva állni, megközeliti a koporsót, kezet is ad, de még ott ül arczán a küzdelem, és szerencsésen lerajzold a nehéz vivást, mikor az ember, az egykori király, olyan makacs lelket küzd le, mint az övé. […] mily szép is, midőn két magyar régi harag után megint összebékél!”¹⁰ A kiegyezés évében a Hazánk s a Külföld a történelmi epizódot ismét megjelentette a következő ajánlással: „Egy szép magyar történeti képet mutatunk be ezuttal olvasóinknak, mely a nyughatlan Salamonnak szent Lászlóval való kibékülését ábrázolja Sz. Fehérvártt, szent István sirja fölött.”¹¹ A kép legközelebb a festőművész ötvenéves jubileuma alkalmával az életművet bemutató írás illusztrációjaként tűnt fel a Vasárnapi Ujságban 1889-ben: „Gazdagabb kompoziczió a «Salamon és László király kibékülése», mely azt a jelenetet tünteti föl, a mikor a két ellenséges trónkövetelő Székesfehérvárott, Szent István sirjánál kezet nyujt egymásnak. Nagyszámu kiséret csoportosul a képen. E kép Festetich Béla gróf birtokában van.”¹²

A vezeklő Salamon király, a kép forrása: Vasárnapi Ujság, 48. (1901) 23. sz. 372., lelőhely: Arcanum

Az újságot olvasó nagyközönség találkozhatott a megbékélő Salamon mellett a bűnbánó Salamonnal. A XIX. század végén Nyári Sándor (1861–1915) művészettörténész az orosz fennhatóság alatt álló lengyel területeken tett útja eredményeit igényes szakkönyvben tette közzé A czenstochowai páloskolostor és magyar műemlékei címmel.¹³ A magyar–francia nyelvű kiadványt a Vasárnapi Ujság méltatták különösen azért, mert ritka felfedezésről adott hírt, ugyanis „[…] a Pálosoknak. Ma utolsó maradványai az oroszországi ó-czenstochowai zárdában huzódnak meg; kincstáruk, ereklyéik gazdag és fényes multról tanúskodnak. Az ereklyék közt 28 olajfestmény magyar vonatkozású. A szent királyok, egyéb magyar szentek és boldogok képei […]”¹⁴ A salamoni örökséget ápoló idők múltán érthető, hogy a hetilap beválogatta a könyvből bemutatandó illusztrációk közé az erdei ájtatos létbe merülő Salamont megjelenítő képet. „Salamon király, a kiről a legenda azt beszéli, hogy viszontagságos életét bűnbánatban, mint remete töltötte – térdelve, fehér kámzsában van ábrázolva, ősz szakállal. Mögötte a fűben puska, pajzs, korona, zászló, kard.”¹⁵ A kegyhely falképei és falfestményei a XVII-XVIII. században készültek.¹⁶ 

Salamon felkent királyként lépett a történelem színpadára, azonban uralkodói erények híján nem tudta betölteni hivatását, dicstelen bukását követően szembesült eltévelyedéseivel, s engesztelést keresve bolyongott a délvidéki erdőségekben. A kudarcos életút szánalmat keltő létformához vezetett, mert egy országnyi közösségért vállalt felelősség be nem teljesített feladatának erkölcsi terhe nyomasztó súllyal emésztette napjait, még akkor is, ha a hibák beismeréséhez is szükséges morális parancsnak eleget tett – a hatalomról való megbékélő lemondással. Salamont éppen e szenvedés emelte a magyar szent királyok karába, ám kultusza nem vált olyan virágzóvá, mint unokatestvére, Szent László esetében. A megbocsátás gesztusa azonban nélkülözhetetlen volt a szentkultuszok útjára engedéséhez.