„Rajta fiuk, éljen a magyar!” A szolnoki ütközet, 1849. március 5.

Gróf Henryk Dembiński altábornagy eredetileg 1849. március elején, Eger és Gyöngyös környékén óhajtotta megvívni a döntő csatát, miközben a Délvidékről beérkező gróf hernádvécsei és hajnácskeői Vécsey Károly és Damjanich János vezérőrnagyok seregtestei parancsot kaptak, hogy a Tarna menti összpontosítástól délre, Szolnoknál hajtsanak végre elterelő támadást, miáltal a császáriak erejét megoszthatják.

Aztán sor került a döntetlennel végződött 1849. február 26–27-i kápolnai csatára, és az elégedetlenségből március 3-án kirobbant tiszafüredi zendülés Dembiński elcsapásához vezetett. 

A szolnoki támadást nem fújták le. Március 2-án megindult a császári hídfő elfoglalását célzó hadművelet, Vécsey gróf 6. (bácskai) hadosztálya Törökszentmiklósról kiindulva Szanda felől támadta meg a hídfőt, míg Damjanich 8. (bácskai) hadosztálya átkarolást hajtott végre, hogy megakadályozza az ellenfél Abony–Cegléd felé való hátrálását. A seregtestek összehangolt támadása eredményeként Szolnokról kikergették a császári királyi csapatokat, így az összes tiszai átkelő magyar kézre került. A császári hadvezetés megdöbbent, hiszen addig nem volt arra példa, hogy a honvédek ilyen hadműveletet végrehajtva, nagy veszteségeket okozzanak. 

Március 5-én Szolnoknál lezárult a téli hadjárat. Megadatott a honvédseregnek a gyors erőátcsoportosítás lehetősége, miáltal átvehette a hadászati kezdeményezést. Ez azonban Görgei Artúr tábornok ideiglenes fővezéri kinevezéséig váratott magára.

Március 4-én este Cibakházánál Damjanich partot váltott a Tiszán és megindult Szolnok felé. Március 5-e hétfőre esett, s a kora reggeli órákban sűrű köd ereszkedett le Szolnok környékére. Damjanich ennek leple alatt harcrendbe fejlődtette csapatait (9000 fő, 26 löveg) Várkony és Tószeg között, ám kelet felől Vécsey (5300 fő, 20 löveg) mindegyre késlekedett, pedig hajnali 4 körül már elérhette a szandai csárdát. Reggel 7 óra tájt az egyik szolnoki templomtoronyba kiállított silbak vette észre, hogy magyar csapatok közelednek a város felé – mások szerint a báni huszárok járőre botlott bele a magyar elővédbe –, erről értesülve Leopold Edler von Karger vezérőrnagy egy mozdonyt küldött Abonyba, hogy az Ottinger-dandártól kérjen segítséget. Karger nem volt rest, csapatait (4600 fő, 15 löveg) a várostól délre, a vasútvonal és Tisza között állította harcrendbe, és mivel más irányból nem várt támadást, a megerősített hídfőt csak kisebb erőkkel őriztette.

A két magyar hadosztályparancsnok „folyvást habozott”, arra várhattak, hogy valamelyikük végre megindítja a támadást. Damjanich a hídfő megrohanását remélte, Vécsey a főtámadás kezdetét. 

A várakozás feszültségébe hasított bele fél nyolc körül az elrobogó gőzparipa füttye, mire – a második szolnoki ütközet 1 nyitányaként – a herkulesi termetű Damjanich parancsára tüzérsége működésbe lépett, erőfölénye és pontos találatai révén alaposan „megdolgozta” az ellenséget. Damjanich a balszárnyán álló lovasságával megpróbálta átkarolni a császári jobbszárnyat – amelyet sikerrel nyomott vissza a vasúti töltés túloldalára és elzárta az Abony felé való visszavonulás lehetőségét –, miközben a magyar zöm és a jobbszárny gyalogsága megindult. 

A centrumban a szegedi 3. fehértollas honvédzászlóalj épp támadáshoz készülődött, amikor a vasúti indóháznál lemozdonyozott császári 1. lovasüteg hatfontosai leadták első sortüzüket, ami a fehértollasoknak 52 fő véres veszteséget okozott. Adjuk át a szót a szegediek krónikásának, Hegyesi Mártonnak: „Az ellen újra tölt s az öreg Bobich [János őrnagy, zászlóaljparancsnok], hogy zászlóalját lehetőleg kímélje, azt parancsolja a dobosnak, hogy jobbra vonulást doboljon, egy arra eső kunhalmot akarván védeszközül a zászlóalj részére fölhasználni. Az öreg Brassován azonban, […] ki születésére nézve oláh volt s mint dobos, már 20 évig szolgált a Turszkyaknál 2 s a ki most is szokás szerint be volt pálinkázva, odaszólott Gorovénak, ki most mint százados az első század balszárnyán állott, annak közepén Jankó főhadnagy, jobb szárnyán pedig Farkas János alhadnagy menetelvén: »áhá, kapitány uram, fújnak retirádát, én nem retirálom, én verem sturmot,« és csakugyan rohamra dobolt. S a dicsőségszomjas zászlóalj most inkább hallgatott a bepálinkázott Brassován dobolására, mint őrnagya vezényszavára, Gorove [Pontosabban: gattáji Gorove Antal százados] előre suhintva kardjával, megadta a jelt Jankónak [azaz Jankó Mihály hadnagynak], ez pedig Farkasnak [azaz péterfalvi Farkas György (János) hadnagynak] s a század, mellette aztán a második és így tovább, […] egy egetrázó riadalomban tört ki: »rajta, fiuk, éljen a magyar!« s gyors léptekkel megrohanta az ágyúkat. Az osztrák tüzérek még egyszer lőhettek, a fiuk látták, midőn kanóczát a tüzér az ágyúlyukra illeszti s elkiáltották magukat: »fiuk, kartács!« És csakugyan kartács volt, a fiuk ledobták magukat a földre, s midőn a kartács csapkodva tovarepült felettük, folytatták a rohamot az ágyúkra s mielőtt még a második lövés füstje eloszlott volna, ott állottak a meglepetésükben megmerevedett tüzérek előtt, kiknek nem hogy több lövésre, de még felmozdonyozásra sem volt idejük. A ki meg nem adta magát, azt irgalmatlanul leszúrták. Nagyobb része fogoly lett az ütegparancsnokkal együtt. Az ágyúfedezeten volt vadászok és vasasok látva ezt a rettenthetlen elszántságot, futásban kerestek menedéket. A hős fiuk örömrivalgások közt ugráltak az ágyúkra s azokat lőkészletükkel együtt hatalmukba vették.” 3

Reggel fél kilenckor Karger kénytelen volt feladni állásait, megkezdte visszavonulását Szolnokra – nyomában Damjanich csapataival – és a hídfő kiürítésére is parancsot adott.

Vécsey tüzérsége a főerő tüzérségének tevékenységének hallatára munkához látott, a megerősített hídfőt azonban csak akkor tudta elfoglalni, amikor a városba behatolt, gróf Leiningen-Westerburg Károly őrnagy parancsnoksága alatti világoskék hajtókás, fehér gombos győri 19/III. Schwarzenberg-sorgyalogzászlóalj részei elfoglalták a hídfő északi részét és megakadályozták a Tisza-híd felgyújtását. 

Egyre nagyobb nyomás nehezedett Kargerre, aki nem tudott Abonyba hátrálni, ezért Zagyvarékas felé, északnyugati irányba rendelte el a visszavonulást. Ennek fedezésére a város nyugati részén lévő Tófenékre és annak vízfolyásaira, illetve az egykori várárokból kialakított belvízlevezető árokra támaszkodva állította fel utóvédjét, azonban a belvízlevezetőn átívelő kőhídnál feltorlódott a dandár vonata, mintegy 150 szekér. A honvédek vészesen közeledtek, kitört a pánik és heves utcai harcok bontakoztak ki. A császáriak kisebb ellenlökéseket hajtotta végre, de kiszorultak a városból. E kőhidat foglalta el Leiningen gróf embereivel, s a küzdelemről így írt naplójában: „Sajnos, a mi csapataink közt már nagy volt a rendetlenség, ami ily ifjú katonáknál és tiszteknél roham alkalmával természetes, úgyhogy nem voltunk képesek zárt sorokban támadni. Végre azonban sikerült nekem több századot összeszednem, és egy mellékutcában előrenyomultam. Itt is közel jutottam a fogsághoz vagy a halálhoz. Ugyanis embereim előtt lovagoltam egy utca mellett, amely tele volt ellenséges katonákkal. Alighogy megláttak, legalább ötven lövést irányoztak rám, de én ugyanabban a pillanatban megsarkantyúztam lovamat, és túl voltam az utca nyílásán. A visszatérés nagy veszedelemmel járt volna, embereim pedig a tüzelésre megállottak, valami nyolcvanlépésnyire tőlem. De mihelyt fölismerték válságos helyzetemet, előrerontottak, és éppen idejében jöttek, mert már az ellenség is az utca sarkán volt, hogy elfogjon. Aztán gyorsan mentünk előre a Zagyva folyó mentén. Ezen a vízen a városon kívül vezet át az a híd, melyen sok lőszer- és más kocsi volt átmenőben. Ezek megmentésére ismét megállt egy ellenséges osztag, melyet azonban azokkal, kiket összeszedhettem, szuronyt szegezve megtámadtam. A legtöbben a vízbe ugrottak, sokat elfogtunk. A Zagyva vize igen posványos, csak kevesen jöttek ki belőle, azok is csak a mi segítségünkkel. A hídon át nem juthatott több kocsi, mert az elsőknek a lovait a kezdet kezdetén ellőtték, és így fönnakadt az egész. Ezzel Szolnok meg volt tisztítva az ellenségtől, kinek nem maradt más útja, mint a Zagyva mocsaras partja. Két ágyút, mely nehezen volt elmozdítható, néhány emberével együtt szerencsésen elfogtam. Mivel legényeim nagyon elfáradtak, megparancsoltam a tiszteknek, hogy gyűjtsék őket össze, meghatároztam azt a pontot, ahol majd találkozunk, és a futó ellenség után siettem. Nagysándor [József] ezredesre [, a balszárny parancsnokára] és Krain [János] őrnagyra [a 3. Ferdinánd-huszárezred egyik osztályparancsnokára] bukkantam, akik az ellenséget üldözték. A mező tele volt halottakkal és sebesültekkel. Egyre több volt az elmaradozó, úgyhogy meglehetősen sok foglyot ejtettünk.” 4

A szegedi fehértollasok rohama 1849. március 5-én. Than Mór festménye (Forrás: Wikipedia)

A Tisza mentén közelítették meg a hídfőt a „képzett és vitéz katona”, Knezić Károly alezredes dandárához tartozó „jászkun kaszások”, ekkor lobogott először diadalmasan a pár nappal korábban kapott zászlajuk. A jászkun önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljból szervezett 65. honvédzászlóalj hadijelvényét február 27-én kapta Törökszentmiklóson: „Megjelent a zászló anya Volamék Szapáry grófnő, a zászlót nagy pompával kibontották, felszentelték és mi annak elnemhagyására megesküdtünk [...]” 5 A zászlóalj krónikása, Lengyel Sándor tizedes – később hadnagy – megemlékezett arról is, hogy a szolnoki ütközetben tanúsított vitéz magatartásukért a III. hadtestnél kitüntetés számba menő fehér toll viselési jogát megkapták: „[…] beszedték bőrbekecseinket és az időhöz képest vászon ruhát és köpönyeget kaptunk, úgyszintén csákót is és azon parancsolatot kaptuk, hogy Szolnoknál tett bátorságunkért a német vadászokkal szemben, megkaptuk bátorság jeléül a fehér kakas tollat, most azonban mindenki iparkodjék csákója rózsájához mentül elébb és mentül hosszabb kakas tollat szerezni és holnap a parancsolatra azzal kirukkolni, mely felett az őrnagyunk szemlét fog tartani. Nosza volt a kakasoknak hadd el hadd. Mert valamennyi honvéd mind a kakasokat üldözte [...] Másnap mikor kiállottunk a főtéren, ugy néztünk ki, mint egy toll-erdő, de már egész katonásan, köpönyeg, csákó, tölténytáska, fegyver, oldaltarisznya, de borjú még nem volt [...]” 6 

A megrongált Tisza-híd helyreállításához azonmód nekiláttak a magyar utászok, előbb Vécsey gyalogsága, majd lovassága váltott azon partot. Eközben a Szent Anna kápolnánál Damjanich és Karger vívott tüzérségi párbajt, de a császáriaknak akadozott a lőszerutánpótlása. 

Ezt vette észre gróf Władisław Poniński kapitány, aki az 1. lengyel dzsidásszázad 120 ulánusa élén vágtázott rohamra, de az ágyúfedezetként kirendelt Ferenc József-dragonyosok két osztálya is attakra indult. A lengyelek sikerrel törték át a dragonyosok vonalát, ám a túlerő bekerítette őket (Vakmerő rohamukat a lengyel légió történetének legkiválóbb hazai ismerője, Kovács István a francia zászló alatt harcoló lengyel ulánusok legendássá vált 1808. novemberi 30-i somosierrai lovasbravúrjához hasonlította). Megsegítésükre a 2. Hannover- és a 3. Ferdinánd-huszárezred több százada is elindult sietősen.

Az 1. lengyel dzsidásszázad parancsnoka – aki az összecsapásban könnyebben megsebesült – így látta támadásukat: „Azonnal rohamot vezényeltem, s a lehető legnagyobb lendülettel törtem az ellenség felé. De mekkora volt a döbbenetem, amikor két osztrák század, ahelyett hogy az ágyúk torkát megnyitva jobbról-balról átkarolt volna, szemtől szembe rohamra indult. De az én lendületem hevesebb volt, olyannyira, hogy szétzilálta a nagy rendben attakírozó ellenséges svadronokat […] A dzsida, az »armes blanches« (szálfegyverek) királynője, legyőzte a kardot […]” 7

Józef Wyoscki alezredes – később vezérőrnagy – honfitársai vitézségét emelte ki: „A diadalmas roham érdeme teljes egészében Poninskié. Ő kérte a lovasság parancsnokának hozzájárulását, és elsőként rontott az ellenségre; a magyarok a lengyelek után indultak rohamra. Igaz, sokba került nekünk az attakírozás, az elesetteken kívül (köztük volt egy vitéz fiatal tiszt, Rzepecki főhadnagy 8 is) 33 emberünk sebesült meg. De az ifjú ulánusok méltónak bizonyultak a hajdani lengyel ulánusok hírnevéhez.” 9

A hátráló császáriak soraiban kezdett felbomlani a fegyelem, és a hátukban gyülekező huszárok mindent elsöprő rohamától csak az mentette meg őket, hogy megérkezett – a soproni születésű – Ottinger Ferenc vezérőrnagy császári lovasdandárjának zöme (1400 fő, 9 löveg) Abony felől.

Ottinger először Tószeg felé haladt, hogy elvágja a magyarok visszavonulási útját, azonban észrevette, hogy a küzdelem már Szolnok északnyugati határában folyik, s Karger erőit három oldalról is szorongatják. Bajtársai visszavonulásának elősegítésére lovasságát az Abony–Szolnok közötti út és a vasút között állította harcrendbe. Mivel Damjanich erőit Karger üldözése kötötte le, Vécsey csapataira várt az ellenséges nehézlovasság feltartóztatása. A Ferdinánd-huszárok két osztálya indult rohamra, de a vizes szántóföldön lendületüket vesztették. Velük szemben a 7. Hardegg-vértesezred egy százada állt és kemény kézitusa bontakozott ki, amelybe egyre több vértessvadron kapcsolódott be, végül a huszárok meghátráltak. 

Kis híján levágták a Ferdinánd-huszárok egyik osztályparancsnokát, Puchly János alezredest, akinek kimenekítéséről szentkirályszabadjai Karsa Ferenc őrmester – később hadnagy – számolt be visszaemlékezésében: „[…] a huszárok lovai a szántáson átvágtatás közben felbomlanak, a szerint a mint egyik ló nehezebben, vagy könnyebben kapkodta ki lábát a sárból, de azért elszántan vetik magokat a vértesekre. Pukli [sic!] azon közben emberére akad, a ki az első csapásra leüti fejéről a csákót; a hajadon fővel maradt magyar vezérnek eszébe jut, hogy az éjszakára előre megállapodott tábori jelszó, egy papírosra felírva, csákója bélésében van, igyekszik a csákót kardja hegyével felemelni. A huszárok megfáradt lovait a vértesek lovai megnyomják, a magyar lovasok engednek. – Az alezredest [aki súlyosan megsebesült] az ellenség körül veszi, Győry István hadnagy, Mikulai József őrmester, Horváth Antal káplár és még egy káplár a kinek nevét sajnálatomra elfelejtettem – és néhány elszánt köz huszár, – oroszlán módon harcolnak az alezredes mellett. Győry hadnagy elesik, Mikulai több sebből vérzik, de elszántsága el nem hagyja. Mikor vagdalkozva az alezredeshez férkőzik, balkezével átöleli az alezredes derekát, jobb karját a feje fölé emeli úgy hogy a kard az alezredes fejét védi, s akkor átemeli maga elibe a nyeregbe, s becses terhével visszafele indul. Társai pedig körül veszik, s az alezredessel keresztül vágják magokat az ellenségen. Szerencséjükre [nagykászonyi] Kászonyi [József] ezredes két század Hannover huszárral oda érkezik, és a megint sorakozott Ferdinánd huszárokkal meg a lengyel dzsidásokkal, egy perc alatt szétverik a vérteseket. Mikulai amint az alezredessel a már szedelőzködő századhoz ért, a sok vér vesztés következtében, ájultan fordult le lováról.” 10

Gróf Poniński százados lengyel dzsidásainak harca Szolnoknál. Ismeretlen művész színezett litográfiája (Forrás: Wikipedia)

A két fél tüzérsége tovább lőtte egymást, majd amikor Szolnok felől újabb magyar lovassági erők bontakoztak ki, Ottinger tanácsosabbnak vélte a lépcsőzetes visszavonulás elrendelését, nehogy átkarolják. Hátrálását a 6. Wallmoden- és a 7. Hardegg-vértesezred egy-egy osztálya fedezte, akikre rárontott két osztály Ferdinánd-huszár, majd egy osztály Hannover-huszár. A roham eredményeként a vértesek meghátráltak és délelőtt 11 órakor az ütközet magyar győzelemmel zárult.

A lovasság tevékenységéről Zygmunt Fortunat Miłkowski, az 1. lengyel zászlóalj őrmestere – később hadnagy – jegyezte fel e sorokat: „A győzelem teljessé tétele érdekében a magyaroknak meg kellett támadniuk az ellenséges lovasságot. A feladat a huszárságra várt volna. A huszárokkal azonban az történt, hogy amikor harcrendbe felsorakoztak, szinte valamennyi tisztjük elhagyta őket azzal az indokkal, hogy nem akarnak a császári haddal megütközni. Helyükre altiszteket kellett állítani a csatatéren. Amikor a rohamra sor került, Pikéti ezredes 11 azt mondta, nem tudja, hogy a huszárokat harcba lehet-e vinni; talán, ha az ulánusok mutatnák nekik az utat. Emiatt küldték az ulánusokat rohamra, s csak miután megütköztek az ellenséggel, követték őket a huszárok. Az ulánusok csalétekül szolgáltak, s alighanem valamennyien elestek volna, ha a csali nem válik be. Az osztrák lovasság helyben várta őket. Parancsnokuk 12 a század rohamát látva állítólag ezt mondta:

– Ezek vagy őrültek, vagy lengyelek…

A dragonyosok és a vértesek soraik közé engedték őket, s kardjukkal nekik estek. Helyzetük szerfelett kritikus volt. E pillanatban törtek rájuk a huszárok, az ulánusokat kiszabadították, a dragonyosokat és a vérteseket elsöpörték, s mindent zsákmányul ejtettek, ami a Zagyva folyó völgyében a kezük ügyébe esett. Egy ágyú kivételével az egész tüzérség a kezükre került a lőszeres szekerekkel és a mozdonyokkal együtt. Ez tette teljessé a győzelmet. Csak a gyalogság siklott ki, de az sem teljes egészében. Több század tette le a fegyvert a hídfő sáncai között; s a városban is sokan estek fogságba.” 13

A magyar győzelemről elsőként Vécsey adott hírt: „Damjanich tábornok úr hadteste, mely Cibakházánál még tegnap átkelt a Tiszán, egy tőlem nekie adott dandár segélyével ma reggeli 9 órakor Szolnokot a Tisza jobb partján megrohanta és ostrommal bevette.

Ez alkalommal én a híd felé rendeztem támadást, s félórai kölcsönös ágyútüzelés után – mely alatt Damjanich serege az osztrák hadakat Szolnokból kiverte – hadtestem nálam maradt részeivel az ellenség által még sértetlenül hagyott hídon át Szolnokba nyomulék.

Az ellenség rendetlen futással vonult Rékas felé vissza; poggyászának legnagyobb része, négy ágyú, 12 megrakott lőszerkocsi, számos ló s mintegy 260 fogoly, közöttük Regelsberg alezredes, néhány tiszt, két tábori lelkész és négy orvos kezeink közt maradtak.

Megtisztíttatván a város az ellenségtől, midőn hadtestem éppen a szolnoki országúton előrevonult, Ottingernek öt vértesosztályból és egy lovasütegből álló dandára Abony felől Szolnok előtt megjelent. Be sem várván különben is már nagyon kifáradt gyalogságomat, azonnal lovasütegemmel és két osztállyal a 3. számú huszárezredből támadást rendelék, mely az ellenség által két ízben is fogadtatott, de mindannyiszor az ellenség megszaladásával s utóbb Abonyig űzetésével végződött.

Jelenleg oly helyzetben vagyunk, hogy minden ellenséges megtámadásnak sikeresen ellenállhatunk.

Hadainkról csak annyit mondhatni, hogy mindnyájan kitűnő vitézséggel és bátorsággal harcoltak. […]” 14

Természetesen Damjanich szintúgy jelentést küldött Debrecenbe: „Hazafias tisztelettel van szerencsém a Honvédelmi Bizottmánynak jelenteni, hogy tegnap Szolnokot elfoglaltam, s az ellenséget vad megfutamlásra kényszerítettem. A megrémült ellenség szaladásában sok hadiszerelvényeket, sőt a 2. vasasezred [helyesen: a 3. Ferenc József-dragonyosezred] pénztárát is visszahagyta. Négyszáznál több fogoly, közte törzs- és főtisztek, tizenegy darab 6- és 12-fontos ágyúk; 20 darab lőszer- és társzekerek, nevezetes mennyiségű lőszerek, fegyverek, s a fent említett pénztárban mintegy 7000 ezüst forintok birtokunkba jutottak. Az ágyúk és a társzekerek lovastól fogattak el, melyeknek száma 100 darabra megyen.” 15

A császáriak vesztesége 678 (másutt: 545) fő, 11 (másutt: 5) lövegük és 41 (lőszer-, szer-, poggyász- és pénztár-) kocsijuk lett a honvédek zsákmánya, akik 300 főt veszítettek. 

A honvédek erőst örvendtek a hadi sikernek, ám a két tábornok „nem nézett nyájas arccal egymásra”, hanem „kitört az elfojtott harag” és alaposan összeveszett a győzelmi babéron. Mivel Vécsey rangidős tábornokként előbb küldött az ütközetről tudósítást, „a rácok rettegett ostorának” haragját magára vonta, amelynek hátterében az állt, hogy a csapatok körében Vécseynél jóval népszerűbb Damjanich saját hadtestet akart. Vitájukban Vécsey bizonyult engedékenyebbnek, hadosztályát átadta Damjanichnak, majd átvette az Aradot ostromló V. hadtest parancsnokságát.

Az ütközetben vitézségével kitűnő szőke német óriás, Leiningen gróf pár nappal később alezredessé lépett elő, s immáron dandárparancsnokként megkapta a magyar katonai érdemjel 3. osztályát. Naplójából kiderül, Szolnoknál megérezték, hogy a hadiszerencse is melléjük állt: „Március 5-e szerencsénk fordulópontjának tekinthető. Mindaddig sohasem állhattunk ellen az osztrákoknak nyílt csatában. De itt azt kellett tapasztalniuk, hogy gyalogságunk, melyet különösen kevésre tartottak, halálra szántan nekimegy ágyúiknak; azt kellett tapasztalniuk, hogy néhány ütegünk is fölér az ő legjobb ütegeikkel. Egyszóval, a rác háború olyan katonákká képezett bennünket, akik több csatát láttak, mint ők. Körülbelül ugyanebben az időben Görgey, mert Dembińskit, azt az árnyékvezért, nem kell számba venni, három napon át harcolt főerejük ellen Kápolnánál, és nem verték meg, bár visszavonult. Amott három napig tartó eredménytelen csata, itt határozott vereség: az osztrákok meggyőződhettek róla, hogy nehéz lesz elbánniuk velünk. Ettől fogva Buda elfoglalásáig egyszer sem győztek. Bizalmuk megrendült, különösen Windisch-Grätzben, akit általánosan szidtak. Nálunk ellenben ugyanilyen arányban nőtt a bátorság és a tulajdon erőnkbe vetett bizalom. De legerősebb volt a régi bánsági csapatok önbizalma. Damjanich tán nem nagy hadvezér, de egy nem túlságos nagy harcvonalat hidegvérrel s kellő belátással tudott vezetni. Nagyobb stratégiai tervek fölülmúlták tehetségét. És legkivált: nálunk volt a legtöbb derék törzstiszt, és ez a legfontosabb.” 16

Szolnoknál a magyar centrumot és jobbszárnyat Wysocki alezredes kommandírozta. Emlékirataiban maga is kiemelte Damjanich kezdeti hezitálását, de sommásan megállapította: „A szolnoki csata után mintha teljesen új lélek szállt volna a magyarok kebelébe. Ők, akik eddig majdnem mindenütt megfutottak, most vitézül szembeszálltak az ellenséggel – és győztek. A magyar gyalogság s nemkülönben a tüzérség derekasan megállta a helyét, s a lengyelek, akik bátorságukkal mindig és mindenütt az élen jártak, most kénytelenek voltak az elsőbbségért versenyre kelni velük.” 17

Babucs Zoltán, Magyarságkutató Intézet
Történeti Kutatóközpont, Trianon Munkacsoport

 

1 Az első szolnoki ütközet 1849. január 22-én volt, amely magyar győzelemmel zárult.
2 Vagyis a lovag August Turszky August altábornagy nevét viselő, marosvásárhelyi császári királyi 62.
sorgyalogezrednél.
3 Hegyesi Márton: Az 1848–49-iki harmadik honvédzászlóalj története. Franklin Társulat, Budapest. 1898.
109–110.
4 Gróf Leiningen-Westerburg Károly honvéd tábornok levelei és naplója. In: Az aradi vértanúk. I–II.
Összegyűjtötte, a szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Katona Tamás. Első kiadás.
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1979. I. (a továbbiakban: Leiningen 1979) 101–102.
5 Lengyel Sándor: Az 1848–49-iki évben Szolnoktól fel Pozsonyig, onnan le Világosig történt csatákról és
egyebekről. Matkovich A. Könyvnyomda, Erzsébetfalva, 1897. (a továbbiakban: Lengyel 1897) 5.
6 Lengyel 1897, 15.
7 Kovács István: „… Mindvégig veletek voltunk” Lengyelek a magyar szabadságharcban. Osiris Kiadó,
Budapest, 1998. 269.
8 Józef Walery Rzepecki, az 1. lengyel dzsidásszázad főhadnagya a lovasroham során súlyos sebet kapott,
amelybe három nappal később Cibakházán belehalt.
9 Együtt a szabadságért 1848–1849. Józef Wysocki tábornok emlékiratai. A magyarországi lengyel légió
részvétele az 1848-as szabadságharc hadjárataiban. Az emlékiratot fordította, jegyzetekkel ellátta, a bevezetőt,
a jegyzeteket és az életrajzi névmutatót írta: Kovács István. Az okmánytár iratait összeállította: Kovács István és
Hermann Róbert. Zrínyi Kiadó, Budapest. É. n. (1993) (a továbbiakban: Wysocki 1993) 46.
10 Karsa Ferenc: Szabadságharcos napló. „A körültem és velem 1848. és 1849. évben történt események”. Sajtó
alá rendezte: Bona Gábor. Zrínyi Kiadó, Budapest. 1993. 142.
11 Kisfaludi Pigetty Gusztáv (később Pikéty Ágoston) ezredes, a 2. Hannover-huszárezred parancsnoka.
12 Josef Regelsberg von Thunberg alezredes, a 3. Ferenc József-dragonyosezred parancsnoka, aki megsebesült és
magyar fogságba esett.
13 Zygmunt Miłkovski: A bölcsőtől egy életen át. In: Kovács István: „Érdek és szeretet”. Lengyel
visszaemlékezések a szabadságharcra 1848–1849. Magyar Napló, Budapest, 2016. 126–127.
14 A szabadságharc kilenc nagy csatája. Than Mór csataképei. Görgey Artúr, Görgey István, Klapka György,
Leiningen-Westerburg Károly, Máriássy János csataleírásai. A kötet anyagát válogatta: Katona Tamás. Az
utószót Cennerné Wilhelmb Gizella, a képmagyarázatokat Barcy Zoltán írta. Magyar Helikon, Budapest. 1978.
(a továbbiakban: A szabadságharc kilenc nagy csatája 1978) 19–20.
15 A szabadságharc kilenc nagy csatája 1978, 20.
16 Leiningen 1979, 103.
17 Wysocki 1993, 50–51.; Jelen évfordulós írása a Magyarságkutató Intézet oldalán 2022. március 3-án megjelent
Damjanich fényes sikere: Szolnok, 1849. március 5. című írás átdolgozott, bővített és jegyzetapparátussal ellátott
változata.; A szolnoki ütközet legújabb feldolgozására lásd: Kemény Krisztián: A szolnoki ütközet 1849. március
5. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2021.