Már apró korunkban tudtuk, hogy aki a legközelebbi, az a kenyerespajtás. S tudtuk azt is, hogy a kölcsönkenyér visszajár. Hányszor mondták nekünk az öregek: „Ha te nem volnál, meg a penész, ki enné meg a kenyeret?” És azóta sem ettünk olyan finomat. Cukrosan volt a legjobb, vagy zsírosan egy almával, amit a nagyszünetben ki lehetett vinni az udvarra.

Amikor felnőttünk, mi is kenyérkeresők lettünk, nem csak a pocsékolói. S mindünknek más lett a kenyere. Ha sokszor kenyértörésre is került a sor, azt hamar megtanultuk, hogy ha megdobnak kővel… Volt és lesz is, hogy valami úgy kell, mint egy falat kenyér. S ha meglesz, kell majd másik is mellé, hadd álljon, nem kér kenyeret. Ma pedig csak nézünk, és egyre többször tapasztaljuk, hogy vakarcs akar túltenni a kenyéren…

A kenyér érték

Október 16-a a kenyér világnapja. Bár a Pékek Világszövetsége nyilvánította világnappá 2001-ben, már nem csupán az a célunk, hogy felhívjuk a nagyközönség figyelmét erre az alapvető élelmezési termékre, illetve a pékek áldozatos munkájára. Mára a kenyér jelentőségéről nagyobb körben is megemlékezünk ezen a napon az óvodás rendezvényektől a nagyobb közösséget megszólító karitatív programokig. 

A kenyér minden korban érték volt. Amikor az újasszonyt a házhoz vitték, nem mindenhol süthette ő a családnak, mert azt egy héten egyszer sütötték közösen, vagy csak a család idősebb nőtagjai. Vidékenként másképp, de jellemzően hajnalban dagasztottak be, amikor a háznép aludt még. Volt ennek egy spirituális oldala, az alkotás öröme mellett az imák sorától a babonás eljárásokig mindenkinek megvoltak a saját szokásai és praktikái, amit eltanult valamikor, és tovább is adott majd, ha volt kinek.

És ki ne hallott volna arról, hogy a kenyeret nem szabad eldobni? Az öregek az ünnepi asztal terítőjéről a morzsákat is összeseperték, mert úgy tartották, hogy annak gyógyító ereje válik idővel. Számtalanszor próbálták gyógyító célokra a kenyérmosó vizet vagy a kenyérhéjjal való bedörzsölést, de a kenyér jó volt a tűzvész és a vihar ellen is. Hittek benne.

A kenyér élet 

Magyar területen a XIII–XIV. század előtt nem volt elterjedt a kenyérsütés. Addig különféle lepényeket készíthettek, szokás volt a különböző magvakból főzött kásákat megsütni kelesztés nélkül, vagy egyszerűen szétlapítva megszárítani a napon. Csak később terjedt el a kovászos kenyér készítésének hagyománya. A cipó előbb a gazdagok eledele volt, a főúri udvarokban már a XIV. században megjelentek a zsemlék, kiflik, perecek, s a különféle péksütemények is. Csakhamar elterjedt, s kétszáz éven belül már alapvető élelmiszernek számított, a természetbeli juttatásban nem ritkán különböző minőségű kenyér járt, kinek-kinek rangja vagy tisztsége szerint. 

A mindennapok foszlós kenyere, az ünnepi asztalok pászkája vagy kalácsa ma is meghatározó szerepet játszik életünkben. A háznál sütött kenyérnél nincs is jobb, aki kóstolt 3-6 kilós óriásit, mindig emlegeti. Ma újraéled a kenyérsütés hagyománya odahaza, s a modern körülmények között is tudunk mesterművet alkotni. Ízesítjük, recepteket cserélünk, magvakkal szórjuk, új hagyományokat teremtünk. Az idősebbek meg legfeljebb viccelődnek a „sokadik” gyerek születésénél, hogy az már a vakaró. 

A világ kenyerei

A világ különböző pontjain kerültek elő több évezredes bizonyítékok arra, hogy az ember csakhamar rájött, hogy a megőrölt szemet érdemes vízzel elkeverni és erjedni hagyni, mert abból sütés után valami jobb lesz, mint ami a főzött kása volt addig. 

Ötezer évvel ezelőtt Tibetben és Kínában árpakenyeret készítettek. Az ókorban már bizonyíthatóan sütöttek kenyeret Egyiptomban, Afrika északi részén, Kis-Ázsiában és a rómaiaknál is, s ennek alapanyagául mindenféle növényt kipróbáltak. Egyiptomban például a lótuszvirág termését őrölték lisztté, majd a Nílus vizével erjesztették, anélkül, hogy tudták volna: a víz tartalmaz csak az arra a vidékre jellemző erjesztőgombákat. 

Búzakenyeret akár már hétezer éve süthetnek valamilyen formában Eurázsiában. A belőle sült fehér kenyér minden korban luxuscikknek számított, a népek többsége továbbra is más megtermelt növényfajtából készítette az élelmet, a mi környékünkön főleg árpából, kukoricából és rozsból, de alapvető élelmiszerként a legszegényebb rétegek körében legtöbbször korpakenyér került az asztalra.

A kenyér szó ősi, talán permi jövevényszó a magyar nyelvben, hasonló formában más népeknél is előfordul a megnevezése. Biztos megfelelője csak az udmurtban van meg, ott ejtése kb. [kenyir], jelentése pedig ’dara, kása’. A hozzávaló árpa, búza megnevezése valamely csuvasos típusú török nyelvből a honfoglalás előtti időből származik, a rozs és kukorica szavunk pedig szláv nyelvekből való átvétel. A kalács kifejezést (a szláv ‘kerek’ értelmű kolo származéka) és a húsvéti pászkát (a szó héber eredetű) is minden bizonnyal a szlávoktól vettük át. A történelem során számos névformával hozott össze minket a sorsunk. A zsemle elnevezést a német Semmel formából kölcsönöztük, a cigánykenyeret (bodag) bizonyos ételekhez a magyar konyha is átvette. 

„Multikulti” világunkban, a bagettek, naanok, piták, pizzák és lavasok forgatagában is értéke marad a kenyérnek. Függetlenül attól, hogy éppen minek nevezik…