„Nini! hogy ugrálnak ki a rókák!” A pákozdi csata, 1848. szeptember 29.

Százhetvenöt esztendővel ezelőtt, miután Bécs észak-itáliai helyzetét stabilizálta, elérkezettnek látta az időt, hogy a horvátokat felhasználva rendezze a magyar kérdést, és egyoldalúan visszavonja az áprilisi törvényeket.

A báni méltóságba visszahelyezett báró buzimi Josip Jelačić altábornagy csapatai 1848. szeptember 11-én keltek át a Dráván, és útjukat a magyar főváros felé vették. A magyar kormány minden követ megmozgatott a jogos önvédelem megszervezésére, így ennek eredményeként szeptember 29-én Pákozd mellett megállította a „valódi rablócsordát”. E győzelem a magyar hadsereg morálját is emelte, s legalább akkora jelentősége volt, mint az 1792. szeptember 20-i valmy-i csatának, amikor a francia forradalmi sereg tartóztatta fel ellenségeit.

A múlt században a politika rátelepedett erre az évfordulóra. A Rákosi-korszak honvédelmi minisztere, Farkas Mihály (eredeti nevén: Lővy Hermann) névnapja szeptember 29-ére esett, ezért is lett a néphadsereg napja. Habár Farkas elvtársat 1953-ban menesztették, a magyar honvédelem napja csak a rendszerváltozást követően – a horvátoknak tett gesztusként – lett május 21-e, Budavár 1849. évi bevételének évfordulója. Szeptember 29-e azonban a mai napig honvédségi ünnep, a magyar szárazföldi haderőnem napja.

Báró Josip Jelačić altábornagy csapatai 1848. augusztus 31-én szállták meg a Magyar Tengermelléket, s Fiume elfoglalása jelentette a Magyarország elleni háború nyitányát. Szeptember 11-én a báni hadtest átkelt a Dráván, majd a Murán is partot váltott, hogy a „közbirodalom egységének” helyreállítására masírozzon be Pest-Budára. A császári zászlók alatt vonuló horvátok hadijelvényeik révén is világossá tették, hogy nem a horvát–magyar viszony békés rendezésére érkeztek. A magyar oldalon tartózkodó, nem magyar kiegészítésű császári-királyi alakulatok ezt felismerték, és a bán felhívására csatlakoztak seregéhez. Bár a horvát sereg nagy létszámú volt – 51 117 fő, 1902 ló, 48 löveg – alacsony harcértékkel bírt, ugyanis a határőrök mellett többségében kaszával, lándzsával felszerelt népfelkelőkből állt, akik magyar földre lépve harácsolni kezdtek.

E helyzetben gróf németújvári Batthyány Lajos miniszterelnök nem tudta elérni, hogy a bábként mozgatott, „jóságos” V. Ferdinánd garantálja a békét, így kormánya szeptember 11-én leköszönt. István nádor megkísérelte átvenni a vezetést, de ezt a képviselőház megakadályozta, és Batthyányt ügyvezető miniszterelnöknek kérte fel. A veszélyt átérezve Batthyány igyekezett a honvédelmet fokozni. Igaz, a király nem szentesítette az augusztusban megvitatott újonctörvényt, mégis annak alapján folytatódott szeptember 14-étől a hadseregszervezés. A tervezett negyvenkétezer újonc többségét sorozás révén akarták kiállítani – minden százhuszonhét lakos után két főt –, ezért Batthyány patetikus hangvételű kiáltványt intézett a lakossághoz, udvardi és kossuthfalvi Kossuth Lajos pedig alföldi toborzóútra indult.

A magyar kormány rendelkezésére álló csapatok zöme a rácokkal hadakozott, de a dunántúli nemzetőrökből már idejekorán megszervezte a Dráva védelmét Nagykanizsa és Eszék között. Reguláris csapatok csak Nagykanizsán és az eszéki erőd falai között tartózkodtak, ezért a Dráva menti magyar erők parancsnoka, gróf széki Teleki Ádám vezérőrnagy meghátrált a horvát túlerő elől. A nemzetőr alakulatok szétszéledtek, a magyar tábor pedig Keszthelyen gyülekezett. Jelačić állította, hogy a király képviseletében érkezett, ami elbizonytalanította a tisztikart. Ezt egy tiszti küldöttség akarta tisztázni, de Jelačić semmiféle paranccsal sem tudta igazolni állítását. Ekkor Batthyány a horvátok feltartóztatására utasította Telekit. A magyar sereg akkorra már Veszprémig hátrált, ahol a tisztikar kijelentette, hogy a királyra és az alkotmányra tett esküje értelmében „a horvátokkal minden csatát elfogadnak”. Szándékukat megerősítette, hogy a miniszterelnök felajánlására István nádor ősi szokás szerint a magyar csapatok élére állt, ezzel is jelezve az ellenállás törvényességét. „Palatinus Pista” – akit Bécs nem avatott be terveibe – képviselőházi felhatalmazással akart a horvátokkal tárgyalni. Veszprémbe Móga János altábornaggyal érkezett meg, ahol Móga átvette a parancsnokságot. Szeptember 21-én a balatoni Kisfaludy gőzös fedélzetén került volna sor a nádor és a bán találkozójára, amit Jelačić törzskara színpadias módon megakadályozott. A nádor rádöbbent szorult helyzetére, Bécsbe utazott és leköszönt, de előtte még elérte, hogy gróf Lamberg Ferenc Fülöp altábornagy, pozsonyi hadosztályparancsnok királyi biztosként és magyarországi főparancsnokként járjon el a fegyverszünet megkötésének érdekében, báró vajai Vay Miklós pedig királyi meghatalmazást kapott a kormányalakításra. Batthyány úgy vélekedett, hogy a királyi biztos minden valószínűség szerint a sereghez igyekszik, ezért ő is a Martonvásárnál álló magyar táborba tartott. A Lamberg kinevezését tartalmazó proklamációt azonban nem ellenjegyezték, így szeptember 27-én rendkívüli országgyűlést hívtak össze – ahová az Alföldet járó Kossuthot is berendelték –, s Lamberg küldetését törvénytelennek nyilvánították. Közben Lamberg nem Martonvásárra, hanem Budára tartott, ahol az ottani főhadparancsnokot kereste fel. Civilbe öltözve akart átjutni Pestre, hogy Batthyánynak átadja a király székhelyi Majláth György országbíró helytartói kinevezését és az országgyűlés elnapolását tartalmazó levelét. A hajóhídon azonban felismerték, és kirángatták hintójából. A felhergelt tömegből először egy sorezredi baka döfte bele szuronyát, majd Kolosy György jurátus szablyájával sebesítette meg a fején, végül meglincselték. Holttestét a Károly kaszárnya elé vonszolták, ahol alig tudták megakadályozni, hogy tetemét lámpavasra húzzák, még a nemzetőrséget is felriasztották, nehogy a randalírozás fosztogatásba csapjon át. 

Továbbra is kérdéses volt a magyar oldalon lévő császári alakulatok magatartása, ezért az országgyűlés szigeti Asztalos Pál, tolcsvai Bónis Sámuel és báró rigliczei Luzsénszky Pál biztosokat küldte Martonvásárra, a képviselőház pedig szeptember 27-én utasította a hadsereget az ellenállásra. Szeptember 28-án a sukorói református templomban ült össze a haditanács, amelyen szó szerint puskaporossá vált a hangulat. A vita olyannyira eldurvult, hogy bonyhádi Perczel Mór, a Zrínyi csapat parancsnoka „fekete-sárga mételynek” nevezte a császári tiszteket, akik erre a sértésre Mógával egyetemben lecsatolták a kardjaikat. A helyzetet végül a táborban tartózkodó Batthyány oldotta meg, akinek felvetésére Móga kijelentette, hogy ha megtámadják, ellent fog állni. Este érkezett meg Lamberg halálának híre, ami ismét aggodalomra adott okot, de ez a magyar kiegészítésű császári alakulatok soraiban nem okozott zavart.

Szeptember 29-én hajnalban Batthyány az ellenfél táborába ment, hogy a bánt megállítsa. Arra kérte, várja be Lamberg érkezését – annak halálhírét elhallgatva –, ám addigra Jelačić csapatai megindultak Fehérvárról a Velencei-tó északi partján, menetparancsuk aznapi végállomásaként Martonvásárt és Velencét jelölte meg, számolva az ellenállás lehetőségével. A bán más megfontolásból is az előnyomulás mellett döntött, ugyanis Székesfehérvár környékén nem tudta katonáit élelmezni, mivel a környéket a magyar csapatok már felélték.

A magyar sereg (17 516 fő, 2287 ló, 46 löveg) a Velencei-tó északi partján foglalt előnyös védőállást. A Josef Milpökh alezredes vezette jobb szárny (2 sorezredi, 5 önkéntes mozgó nemzetőr zászlóalj, 1 huszárosztály, 8 löveg; 6630 fő, 260 ló) a lovasberényi út mentén, Pákozdtól délre állt. Mivel itt a terep erősen átszegdelt, gyalogsági támadásra számítottak. A hadközép (parancsnok: Franz Holtsche vezérőrnagy, ereje: 2 sorezredi, 1 honvéd- és 1 önkéntes zászlóalj, 2 huszárosztály, 28 löveg; 3814 fő, 747 ló) a Pákozd és Sukoró közötti magaslatokon foglalt állást. Erre vezetett Fehérvárról Pest felé a postaút, amelynek két oldala vizenyős volt, így itt csak lovasság törhetett előre, ezért a magyar tüzérség zömét ide telepítették. A bal szárnyat Répásy Mihály őrnagy vezette (1 honvéd-, 1 önkéntes zászlóalj, 5 huszárszázad, 6 löveg; 2607 fő, 656 ló), amely a tó déli partján, Gárdony és Agárd között helyezkedett el. Az itteni út is vizenyős terepszakaszokon vezetett át, így innen támadás nem volt várható (A bal szárnytól délre Görgei Artúr őrnagy tartózkodott a tiszáninneni önkéntes mozgó nemzetőrségi kerület táborával). Teleki Ádám vezérőrnagy alatt állt a tartalék (1 sorezredi, 1 honvéd- és 3 önkéntes zászlóalj, 2 huszárosztály, 4 löveg; 4465 fő, 400 ló) Velencénél.

Jelačić elgondolása az volt, hogy a magyar jobb szárnyat megtámadva, azt dél felé nyomja be, majd teljes erejével megindulva, a magyarokat a Velencei-tó mocsaraiba szorítja. Ebből adódóan előretörése lépcsőzetesen indult meg, s délelőtt fél tíz és tíz óra között a bal szárnyon a Johann Kempen von Fichtenstamm vezérőrnagy parancsnoksága alatti 2. hadosztály 1 lendült támadásba, amelyet a dunáninneni önkéntes mozgó nemzetőrség 1. (1. pesti), 2. (2. pesti) és a dunántúli önkéntes mozgó nemzetőrség 3. (tolnai) zászlóalja vert vissza draskóczi és jordánföldi Ivánka Imre, Guyon Richard és bonyhádi Perczel Miklós őrnagyok vezetése alatt. Kempen ekkor az ogulini 3. és a szluini 4. határőr-gyalogezredek III. zászlóaljaiból szervezett zászlóaljat, a brodi 7/II. határőrzászlóaljat és a 3. háromfontos üteget küldte előre a lovasberényi úton, ám a magyar jobb szárnyat bekeríteni nem tudta, mert a centrumból az ifjú gróf csíkszentkirályi és krasznahorkai Andrássy Gyula önkéntes parancsőrtiszt alatt ekkor beérkezett 1 fél (vagy egész) üteg és 1 osztály Miklós-huszár visszakergette azokat. Ekkor történt az a különös eset, hogy Kempen támadásának megindulásakor a zöld szalonkabátot és polgári kalapot viselő gróf szapári Szapáry Antal honvéd őrnagy, Móga segédtisztje megjelent nála, és közölte, hamarosan vége az ellenségeskedésnek, állítsa le a támadást. A pesti és a tolnai önkéntes mozgó nemzetőrök ellenállása miatt Kempen a támadást beszüntette, mire Ivánka őrnagy a fehér zászlót lobogtató horvát határőrök felé lovagolt. Ebben a pillanatban érkezett meg az Andrássy által hozott erősítés, a tüzérek rögvest lemozdonyozták lövegeiket és belelőttek a horvát tömegbe (Ivánkát elfogták, majd a bán elé vezették és másnap szabadon engedték), és a jobb szárny az ellenséget Pátkáig nyomta vissza. Az ellenfél ott sem volt biztonságban, ugyanis a magyar fősereghez csatlakozni nem tudó zalai fél nemzetőr zászlóalj századai betörtek a faluba, ahonnan elkergették az ellenséget.

 A pákozdi csata azon pillanata, amikor a magyar tüzérség megállította a horvát hadközép támadását. Franz Xaver Zalder színezett litográfiája (Forrás: Wikipedia)

Déltájt a horvát centrum támadása Pákozd mellett megindult. Ezt megelőzően történt, hogy Móga parlamentere, a Miklós-huszárok egyik tisztje, huszártrombitás kíséretében érkezett „azon megkereséssel, hogy miután a magyar miniszterelnök hajnalban Velenczéről hozzá útazott, de mind eddig vissza nem érkezett, hováléte vagy holmaradása iránt adna tudósítást; mire Nemiró 2 a bánnak azt az írásbeli válaszát hozta meg, hogy gróf Batthyány Lajos saját kívánatára kiállított nyílt menvéd […] mellett Bécsbe útazott”. 3 A bán segédtisztjeinek naplója szerint Jelačić ekkor értesült Lamberg haláláról, ami felbőszítette, s dühét fokozta, hogy erről a magyar tábornak már tudomása volt. Mógának levelet írt, amelyben indulatosan közölte, Lamberg meggyilkolása után beláthatja, hogy rossz ügyet szolgál, s osztrák tábornokként tudnia kell, mi a kötelessége.

Johann Schmidl vezérőrnagy 3. hadosztályából 3 zászlóalj és a lovasság egy része kapott parancsot, amely a magyar zöm tüzérsége és 2 zászlóalj ellenállásán megtört. A magyar centrum tüzérségéhez tartozó 3. fél hatfontos honvéd gyalogüteg egyik újonca, Hatala Péter a következőben emlékezett vissza tűzkeresztségükről: „A napfényben csillogó szuronyok mintha maguktól fejlődtek volna, mert nem láttuk azokat akiknek kezeiben voltak. Midőn hosszú sor állott már előttünk, odatüzeltünk, s a sor egyszerre zavarodni kezdett, jeléül, hogy elestek sokan, akik a szuronyos puskát tartották. A következő lövésekre a szuronysor megingott, mint a gabona, mikor végig fut rajta a szél. Megláttuk a menekülő katonákat, horvát határőrök voltak… Mi utánuk iramodtunk… Oda érkeztünk a hol ők állottak… A halottak és jajgató sebesültek közé… 

Fiatal diákok voltunk, megmeredve vizsgáltuk az eddig soha nem látott jelenetet… A csatatáren [sic!] szerte heverő halottakat, és szörnyen megcsonkitott sebesülteket… Tisztek, katonák, fegyverek, szerteszét a gyepen… Hát ennyi pusztítást okoztak a mi ágyúink! … 

Előre! … Ne bámészkodjanak annyit! … Kiáltott felénk az ütegparancsnok… 

És csakugyan ismét egy hosszu szuronysor fejlődött előttünk. Előre vágtató ágyuink után futottunk… Alig, hogy helyre érkeztünk, a hegy oldaláról balra tőlünk, a sürü bokrok közül, sortűz fogadott; ágyukerekeinkről csengve pattantak vissza a puska golyók. Egyik társunk Pásztory Endre, irányzó erős ütést érezve hirtelen a czombjához kap… Szerencséjére három ezüst huszas volt a zsebében, az egyiket meglapította a golyó… Oda kartácsoltunk a bokrokra… A borsodi nemzetőrök is sortüzet adtak… s a másik pillanatban csoportonkint menekültek onnan a veres köpenyes és veres föveges nagy Szerezsánok, eszeveszett futásban… 

Nini! hogy ugrálnak ki a rókák! … kiabálták nagy röhögéssel mellettünk az ágyufedezetül álló huszárok!! … 
Vesd el magad Szerezsán ! 5 ...
Vigyázz! … Tüzelj ! … vezényelt az ütegparancsnok, kardjával a hosszú szuronysor felé mutatva …
Tüzeltünk, de ezen szuronysor hamarabb megingott – és eltűnt. Utánuk vágtattunk. Szűrös, bocskoros horvát parasztok hevertek a földön holtan és éktelenül megsebesülve … 
Szidván, káromkodván a kegyetlen bánt … Ezek mind kiszolgált határőrök voltak… Egy öreg horvát éppen utunkban feküdt, lábának térden alul ellőtt része pár lépésnyire hevert tőle… Keservesen jajgatott. Megszólítottuk tót nyelven, zsebkendőinkkel átszorítottuk csonka lábát, hogy addig is mig a sebesülteket szállító embereink ide érnek; kevesebb vért veszítsen… 
Istentelen ember ez a bán! mondá, ide hozott a vágóhidra, pedig mi nem harangszuk [sic!] rátok … 
Ez volt az utolsó csapat, mely helyt állott… A többi zászlóaljat láttuk visszasietni a Velenczei-tó szélen lent a lapályban… 
Most majd mi kergetjük a tóba, kiáltozták a huszárok…”

A honvéd tüzérek olyan heves tüzet zúdítottak a horvátokra, hogy Jelačić is majdnem odaveszett, mellette álló egyik segédtisztjét, báró Werner Oldershausen auf Oldershausen vértes főhadnagyot egy ágyúgolyó súlyosan megsebesítette. Egyik népfelkelő zászlóalja pánikba esett, megfutott, mire hátravonta gyalogságát. Pákozdon igyekezett rendezni kötelékeit, miközben az egyik népfelkelő zászlóalj feltört egy birkahodályt, és lövöldözni kezdett az állatokra. Az értelmetlen hajtóvadászatnak több horvát halottja és sebesültje lett. Miután Jelačić nem tudta, mi a helyzet bal szárnyán, valamint tartaléka sem érkezett be, leállította a további támadást.

Délután 3 óra után már csak tüzérségi tevékenység folyt mindkét oldalon, amikor jócskán elkésve megérkeztek a csatatérre a lovag Karl Hartlieb altábornagy vezette 1. hadosztály élzászlóaljai, de harccselekményben már nem vettek részt. A zűrzavaros horvát visszavonulásról gróf Andrássy Gyula a következőkben emlékezett: „A sukorói part alatt és a Pátkai tó közt egy kis térség nyúlik el, melly a Lovasberényi völgyben talállya megszükült folytatását. Ezen térségen most 10–12 ezer ember a legmegfoghatatlanabb zavarban látszott tolongani, – lovasság, gyalogság – öszve-vissza zavarva, egy alaktalan tömeget képezének, melly felülről nézve inkább egy szétvert Zsibvásárhoz hasonlíta. Időnként egyes lovasok látszottak, körülnyargalva az idomtalan tömeget, ismét osztályokra akarták azt választani, de siker nélkül. Jelasich serege – egy megrémült nyájhoz hasonlóan – egyenesen a tónak rohant vad futásában, és csak akkor állott meg, midőn az elsők a hátulsók által tolatva, már fél testig a vízben voltak. A part, mellyen a mi legszélső balszárnyunk [helyesen: jobb szárnyunk] állott, meredek lejtőséggel végződik a lovasberényi völgy és a pátkai tó felett, lovasságunk csak ezen lejtőségig üldözé az ellenséget, gyalogságunk a part tetején maradt, csak a már említett ágyúüteg néhány tiszt kíséretében nyomult egész a part széléig, honnan néhány lövés még növelte a zavart, melly a horvátok táborában uralkodott, és csak azon kevés tiszt, ki oda jutott volt szerencsés látni azon babyloni zavart, melly a pátkai tó partján, ez alatt uralkodott.” Móga kíséretében ott tartózkodott a perlaszi győző, eleméri és ittebei Kiss Ernő ezredes, – akit azért rendeltek fel a Délvidékről, hogy szükség esetén átvegye a fővezérséget – aki „erélyes” és „tevékeny működésével” a „jobbszárny bátorságát élénkíté”. 9

Pákozdnál mintegy 46 ezer fő és 76 löveg vett részt a csatában. A magyar fél véres vesztesége 7 halott, 37 sebesült és 5 ló volt, a horvátoké valamivel nagyobb: 49 halott, 117 sebesült és 27 eltűnt. Szeptember 29-e a magyar fegyverek győzelmét hozta el, ám a hadvezetés tartott attól, hogy Jelačić átkarolja őket és elvágja Budától, így a magyar csapatok Martonvásár felé retiráltak. Major István tüzér hadnagy győri önkéntes nemzetőrként volt jelen Pákozdnál és az azt követő visszavonulásnál. Erről így írt: „[…] mielőtt Fehérvárt elértük, a távolban már látni lehetett az ellenség lovasait, kik gyorsan jöttek utánunk. – Déli 1 óra lehetett, mikor Fehérvárt elértük, és ott az akasztófa alatt s a körülötte lévő téren kissé megpihentünk; ezután tovább Pákozd és Melence [Helyesen: Velence] alá mentünk, hol – ha jól emlékszem – Pest város és megyéje, úgy több más alföldi megyékből önkéntesek és nemzetőrök nagy tábora várta a közelgő horvátokat, hogy tovább a főváros felé menni ne engedjék, s itt velük megütközzenek. Ez meg is történt, mi a horvátok vereségével sötét este végződött. – Itt az a szomorú eset történt, hogy a honvédek a sötétben fel nem ismerték a balszárnyról felénk jövő, fehér szíjas, régi katonákat, s azon hiszemben voltak, hogy horvátok, és rájuk tüzeltek, s így többen megsebesültek. 10 Jelasich a vesztett csata után háromnapi fegyverszünetet kért, de ezt az időt arra használta fel, hogy Fehérváron át, Mór, Győr és Mosonyon [Helyesen: Mosonon] át tovább, Bécs alá szökött […]” 11 A bán mintegy két és félszeres túlerőben volt, azonban már nem vállalkozott döntő csata megvívására. Megtapasztalta a magyar harckészséget, valamint híreket kapott arról, hogy a hátában, a Nyugat- és Dél-Dunántúlon ezrével gyülekeznek a nemzetőrök és a népfelkelők, akik elvágták Bécstől és hátországától visszahagyott helyőrségeit, és rendre megtámadták. Elállt a támadás folytatásától, és három nap fegyverszünetet kötött Mógával, maga pedig Győr felé hátrált, amivel képtelen helyzetbe hozta Franz Karl von Roth és Nikolaus Philippovich von Philippsberg tábornok csapatait, akik október 7-én megadták magukat Ozoránál. 12

 

Babucs Zoltán, Magyarságkutató Intézet
a Történeti Kutatóközpont ügyvivő szakértője
 
 
1 A horvát sereg 1848. szeptember 23-i harcrendje szerinti létszáma: 15.389 fő, 329 ló, 12 löveg
2 Nemiro János huszár főhadnagy. Másutt Zapara (?) főhadnagy neve szerepel
3 Vendrei [Asserman] Ferenc: Nagy-Becskerektől Pákozdig. Budapesti Szemle, (1888) 56. k. 67–68.
4 A horvát sereg 1848. szeptember 23-i harcrendje szerinti létszáma: 20.961 fő, 1595 ló, 24 löveg, 12 röppentyű.
5 Minden horvát határőr-gyalogezredhez tartozott egy-egy szerezsánkülönítmény, akik nem a határőrök fekete
csákóját, kávébarna frakkját és világoskék nadrágját hordták, hanem saját délszláv népviseletüket, hozzá vörös
köpennyel, fegyver gyanánt puskát, pisztolypárt és handzsárt hordoztak magukkal.
6 Hatala Péter, dr.: Ötven év előtt 1848-iki márczius 15-től Világosig. Országos Központi Községi Nyomda
Részvény-társaság, Budapest, 1898. 13.
7 A horvát sereg 1848. szeptember 23-i harcrendje szerinti létszáma: 14 108 fő, 415 ló, 12 löveg.
8 Gróf Andrássy Gyula a pákozdi csatáról. Történelmi Szemle, 1. (1912.) 587–589. 589.
9 Pelyach István: Kiss Ernő. In Hermann Róbert (szerk.): Vértanúk könyve. A magyar forradalom és
szabadságharc mártírjai 1848–1854. Rubicon könyvek, Budapest, 2007. 42–43.
10 Az ún. baráti tűz a Vilmos porosz herceg nevét viselő kassai császári-királyi 34. sorgyalogezred II. zászlóalja
és a pest-budai 1. honvédzászlóalj között történt.
11 Major István: Honvédélményeim 1848–1849-ből. Az emlékirat szövegét sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az
előszót írta Szőcs Sebestyén. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1973. 20.
12 A pákozdi csata történetének legújabb feldolgozása: Hermann Róbert: Pákozdtól Schwechatig. Az 1848. őszi
hadműveletek a Dunántúlon és Alsó-Ausztriában. PeKo Hadiakadémia, h. n., 2023. 109–143.