„Ecczö' vót, hô nem vót, hetethét országon túl, még azon is túl, kidő't kemönczének bédö't ódalába ėgy jegönyefa, annak a jegönyefának vót 65 ága s azon mindön ágán 66 varjú; a ki az én beszédömöt meg nem ha'gassa, vá'ja ki a szömit.” (Csihán királyurfi. In Kríza János: Vadrózsák Székely népköltési gyűjtemény I. kötet. Kolozsvár, 1863)

E több mint 150 éves mondat apropóján érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyi teret hagytunk a népi hagyománynak, a népmesének a mi világunkban.

A székely népköltési gyűjtemény megjelenését követően még pereskedtek is amiatt, hogy kié a Kríza-kötet történeteinek eredeti változata. Pedig mindegy az. A lényeg, hogy valaki kitalálta, elvilágolta, más elcsípte, felkapta, továbbadta, s azóta ki tudja, hány nyelven, mely vidéken, hány gyereknek lódította meg a szunnyadó fantáziáját: képzelte el számtalanszor, ábrándozott róla, vagy a leckeírás után kint az utcán, udvaron játszotta sötétedésig a pajtásaival. Egy-egy rigmus vagy szövegzáró formula beült a feje hátsó fiókjába, s előjött mindig, mikor cifrázni akarta a beszédet, szerelmi vallomáshoz keresett megfelelőt, vagy csak egy frappáns hasonlattal kellett lezárni a mondandót. Ha van mondandó, úgy jó, ha azt szépen szóló mondja.  

Általános igazság, hogy aki gyermekkorában mesét hallgat, nagy valószínűséggel inkább válik olvasó felnőtté. A mese érték, tapasztalat, igazság, amit átadunk, megtanítunk azoknak, akik a legkedvesebbek. Ezért is maradt időtálló műfaj a mai napig. 

2005 tavaszán a Magyar Olvasástársaság kezdeményezte, hogy szeptember 30. – Benedek Elek születésnapja – legyen a népmese napja. Azóta ez a dátum egyre ismertebb. Lehet, hogy az ovis, kisiskolás ma már nem kap annyi történetet otthon, mint amennyi szüleinek, nagyszüleinek jutott valamikor, de egy-egy mesemondó versenyre felkészülve ezerszer próbálja el a produkciót, s a rendezvényen jó néhány egyszemélyes színházi előadást hallhat a többi tehetséges, talpraesett és igyekvő kis csicsergőtől. Az érték ugyanaz, a körülményeket tudja formálni köré az anyuka, óvónéni, pedagógus, könyvtáros – nem a fonóban guzsallyal, hanem a rendezvényteremben mikrofonnal.

A mai ötvenesek közül többen elmondhatjuk, hogy a mi gyerekkorunknak még valamennyire a mesehallgatás is része volt. No, nem úgy, mint a hetvenes-nyolcvanasoké, akiknek még rendszeresen mondtak a nagyszülők nyári estéken, amikor a megfáradt szülőket felmentették egy kicsit azzal, hogy maguk köré gyűjtötték az unokákat, akik tátott szájjal hallgatták a katonatörténetekkel vegyült királyfis és Bolond Jankós meséket. De sokan vagyunk, akiknek karácsonytájt összegyűjtötte a szétszéledt családot az ünnep meg a nagymama asztala, s a hosszú téli estéken jó volt hallgatni a csengő-bongó hangú mesemondót.

A mi gyermekkorunk meséinek színhelye már a Futrinka utca volt. Egészen elevenen él az emlékeim között, hogy anyám a dunnával takart be és „pócolt fel” valamennyire, hogy lássam a szoba másik sarkában álló nem is fekete-fehér, inkább szürke képet mutató, lekerekített képernyőjű, hozzá vastag, sárga műanyag karimával keretbe foglalt, s az egészet bútorlapba zárt kis készüléket. 

Néhány évesen alig győztem várni az esti mese maciját, a magyar népmesés sorozatot – most is hallom a zenéjét–, még jobban Pityke őrmestert, Mézga Gézát, Süsüt… Az emlékeim között elevenen él Cseburáska és Nu Pagagyi is, pedig magyar gyerek lévén én ezeket csak az oviban és az orvosi rendelő falán láttam Ungváron.

De mihelyst iskolába írattak, az íróasztal mellé saját könyvespolcot kaptam, s azon aztán volt mindenféle mesekönyv is, amit az ungvári magyar könyvesben megvehetett apám.  

Olvastunk sok-sok mesét is, mert az volt a lecke, a nyári szünetekben meg azért, hogy ne felejtsünk el olvasni.

Fiatal szülőként aztán mi is siettünk. A Teletubbies sorozaton szocializálódó gyerekeink jó esetben kaptak kis mesecsemegét a nagymamától, amikor otthagytuk őket megőrzésre. S ha olyan szerencsések voltak, hogy az ezredforduló táján születtek Kárpátalján, akkor kijutott a hosszú esti áramszünetekből is nekik. Ilyenkor előkerült a tölthető lámpa, amelynek a tetején az erős reflektort felfele fordítottuk, s annak a fényében árnyjátékoztunk sokáig. Az én totyogós kisfiam kedvenc szereplője a hüvelyk- és középső ujjunk összecsippentésével formázott pipike volt, amelynek az árnyalakját énekelve kísérgettük a plafonon végig az ötágú csillár minden ágának elnyúlt árnyékáig, hogy onnan egyen-igyon is a mese közben. Amikor nagyobbacska lett Peti, már maga szőtte a pipike-mese fonalát.

Még mindig megvannak a mesekönyveim, került is mellé jó néhány, őrzöm, s csak reménykedni tudok benne, lesz olyan szerencsém, hogy nagymama koromban majd felkészülhetek belőlük az unokákkal való találkozásokhoz. Ki tudja, ha esetleg áramszünet alkalmával a tölthető lámpa fényénél olvasni vagy mesét szőni is jutna türelem.

Mert ma még jobban sietünk. Pedig összebújni, megölelni és elmondani csak annyi idő, mint meginni egy jó kávét csokireszelékkel és habbal… Mi, akik tudjuk, milyen nagy erő rejlik Babszem Jankó történeteiben, nevezzük akár Bors Jancsinak, Hőköm Mátyásnak, Máknyimáknak, Pilinkónak, minden bizonnyal keressük majd az alkalmat, hogy a pár éves cseppnek úgy adhassuk át nagyszüleink meséit, hogy visszatükröződjön a szeme bogarában. Ha jó a mese, akkor elcsípi, felkapja, továbbadja…

Az a mese mindig jó, amit szeretettel adunk, s aminek a végét minden időben úgy kanyarítjuk, hogy a pici léleknek épülésére váljon: „Tartott a lakadalom egyik hetfütöl a másik keddig, az egéssz országnak jó kedve vót; s ha a hédegüsöknek a húrjik el nem szakatt vóna, tám még ma es mind tánczolnának.” (Az aranyszőrű bárány. In Kríza János: Vadrózsák Székely népköltési gyűjtemény I. kötet. Kolozsvár, 1863)