250 éve, 1773. szeptember 21-én hirdette ki Mária Terézia a jezsuita rend feloszlatásáról rendelkező pápai bullát. A szerzetesrend feloszlatása korának egyik legnagyobb horderejű és hatású eseménye volt.

A Jézus Társasága nevet viselő rend a baszk nemes, egykori katona, Loyolai Szent Ignác (1491–1556) vezetésével formálódott az 1530-as években. Az alapítást III. Pál pápa hagyta jóvá 1540-ben. A rend célkitűzésének sajátos jellegét mutatja, hogy tagjai a három hagyományos szerzetesi fogadalom mellett (szegénység, tisztaság, engedelmesség) egy negyediket is tettek, amelynek középpontjában a pápa iránti engedelmesség áll, és az, hogy készek bármilyen küldetésre az egyházfő rendelkezésére állni.

A jezsuita rend újszerű módszereivel és eltökéltségével óriási sikereket ért el a XVI. és XVII. században. Megszilárdították a katolikus vallás megmaradt pozícióit a reformáció hullámai által megosztott Európában, valamint a hit terjesztését is eredményesen végezték nemcsak az Újvilágban, hanem Indiában és a Távol-Keleten is. Hazánkból legfőképpen Pázmány Péter (1570–1637) nevét érdemes említeni, aki főszerepet játszott a magyar főnemesség nagy részének katolikus hitre való visszatérítésében. Az egykori jezsuiták tehetségét és műveltségét mutatja, hogy az esztergomi érsek a magyar nyelvű széppróza ma is élvezhető tollú mestere volt.  

A sikerek – ahogy az lenni szokott – együtt jártak a problémákkal, és a jezsuiták számos ellenséget is szereztek maguknak. Az egyik nevezetes konfliktus térítő tevékenységükhöz kötődött. A jezsuitákat azzal vádolták – elsősorban domonkos szerzetesek –, hogy Kínában túlzott engedményeket tettek a régi, kereszténység ellőtti hagyományoknak, és ezzel felhígították az igazi keresztény vallást. A helyi viszonyokhoz és szokásokhoz való alkalmazkodás határmezsgyéjének meghatározása a jezsuita renden belül is megoldatlan problémát jelentett, és a követendő gyakorlatról a pápák is ellentétes döntéseket hoztak. A jezsuiták legádázabb ellenfeleinek – persze a protestánsokon kívül – a janzenisták tekinthetők. A XVII. századi Franciaországban kibontakozó, katolicizmuson belüli vallási mozgalom hívei a kálvinizmushoz közel álló felfogást vallottak az isteni kegyelem működésével kapcsolatban, ami igencsak merev erkölcsi felfogással párosult. Bár a jezsuitákról – akik a korban a pápai inkvizíció irányítói is voltak – szokás azt gondolni, hogy rendkívül szigorú, vaskalapos nézeteik lehettek, a janzenisták éppenséggel újító, túlontúl elnéző, szabadosnak gondolt morálteológiájuk miatt támadták a jezsuitákat. Az ilyen irányú kritika legnevezetesebb irodalmi példájának Blaise Pascal (1623–1669) Vidéki levelek című műve tekinthető, amelyben a szerző mindenekelőtt a kazuisztikát támadja. A jezsuita erkölcstan jellemző megközelítése szerint minden egyes erkölcsi kérdést az adott konkrét esetre jellemző egyedi körülmények sajátos figyelembevételével kell tárgyalni és mérlegre tenni, ami a bűnbánóval szembeni sajátos engedékenységre is alkalmat adhatott. 

A jezsuita rend befolyására negatív hatással volt a természettudományos ihletettségű racionalizmus, amelyet a világi kultúra politikai, társadalmi, esztétikai útkeresésével együtt felvilágosodás néven tartunk számon. A jezsuiták kiemelkedő hangsúlyt fektettek arra, hogy az iskoláikban tanulók klasszikus, görög–római alapú műveltséget sajátítsanak el, amely törekvés egyre távolabb került a korszellemtől. A jezsuiták ragaszkodtak a filozófia rendszerének arisztotelészi modelljéhez, amelyben az egységes és koherens filozófiai párbeszéd fenntartásának biztosítékát látták, az ókorból örökölt és továbbfejlesztett rendszer egyes pontjai – főként Arisztotelész bizonyos nézetei – azonban sokszor csak nehezen voltak összeegyeztethetők az egyre számosabb természettudományos felfedezéssel és empirikus módszertannal (miközben maguknak a jezsuita tudósoknak elvitathatatlan tudományos érdemei voltak a csillagászat vagy a történelem terén).

A rend megítélésének a különböző botrányok is ártottak. A kor egyik nagy vihart kavaró eseménye volt egy 1731-ben lefolyt franciaországi per. A vád szerint jezsuita gyóntatóatyja elcsábított, szexuálisan kizsákmányolt és abortuszra kényszerített egy fiatal touloni nőt. A végső soron ellentmondásos ügynek – végül sem a jezsuitát, sem a hamis tanúzással vádolt nőt nem ítélték el – a jezsuiták ellenfelei igyekeztek minél szélesebb körű hírverést csapni. A per és főként annak nemzetközi szenzációvá válása óriási csapást jelentett a jezsuita rendre. Az ügy jelentőségét mutatja, hogy dokumentumainak hatkötetes gyűjteményét például a korabeli magyar politikai élet legfontosabb alakjának tekinthető Batthyány Lajos (1696–1765) kancellár és nádor könyvtárában is megtaláljuk. 

A jezsuiták elsősorban a felsőbb társadalmi rétegekre gyakoroltak nagy hatást, így például a kora újkorban szinte az összes katolikus uralkodóház gyóntatói jezsuiták voltak. Amikor a rendet érő irodalmi támadások beértek, és sokak által osztott, egységes közfelfogássá formálódtak, éppen ezekből a legfelső világi körökből érte a legnagyobb és végső csapás a rendet. A jezsuita rend eltörlése az 1750-es évek Portugáliájában érett elhatározássá, és mindenekelőtt Pombal főminiszter (1699–1782) nevéhez kötődik. A Dél-Amerikában hatalmas és értékes birtokokkal rendelkező és kiterjedt kereskedelmi tevékenységet folytató Jézus Társasága útjában állt az abszolutista államrezon érvényesítésének. A portugál után a Bourbon-udvarok, így a Spanyol, a Nápolyi és a Francia Királyság is a jezsuiták megtörése mellett kötelezte el magát. 1754-ben a portugál és spanyol csapatok közös támadást indítottak a főként a mai Paraguay területén levő, jezsuiták által vezetett indián törzsek ellen. A renddel való leszámolás végső ürügyét az 1758. szeptember 3-án I. József (1750–1777) portugál király ellen elkövetett – különben sikertelen – merénylet szolgáltatta. A kínzásokkal kicsikart vallomások alapján a felbujtók a jezsuiták voltak. A jezsuiták fizikai üldözése az 1759. szeptember 3-án kibocsátott a portugál korona alá tartozó területekről való kitiltásról határozó rendelettel kezdődött. A jezsuitákat (köztük magyarokat is) deportálták, bebörtönözték vagy kivégezték. A fizikai fellépés propagandaháborúval is párosult, maga Pombal márki is egy a rend bűneit ecsetelő pamflet szerzője volt. A jezsuitákat aztán Franciaországban, majd 1767-ben Spanyolországban is törvényen kívül helyezték.

A jezsuiták megsemmisítésére törekvő kormányok mindeközben folyamatosan diplomáciai nyomást gyakoroltak a pápára. A jezsuiták Pármai Hercegség területéről való kitiltásával szembeni pápai tiltakozásra válaszul 1768-ban a Bourbon-hatalmak katonai műveletbe kezdtek, és több a Pápai Állam fennhatósága alatt álló területet megszálltak. A jezsuita rend feloszlatásáról szóló Dominus ас Redemptor kezdetű brévét végül XIV. Kelemen pápa (1769–1774) adta ki 1773. július 21-én. A történészek számára máig eldöntetlen kérdést jelent, hogy a pápa mennyire ítélte súlyosnak a rend működési zavarait, és hogy személyes véleménye mennyiben játszott szerepet abbéli döntésében, hogy elrendelje a Jézus Társasága feloszlatását, ugyanis a rend megítéléséről az egyházon belül is viták folytak.

Mindent egybevetve az bizonyosan állítható, hogy a világi hatalmak részéről egyre fokozódó kényszer nehezedett a pápára. A pápai bullát valamennyi katolikus uralkodónak ki kellett hirdetnie, és Mária Terézia is sorra került. A jezsuiták az osztrák Habsburgok monarchiájában is nagy tekintéllyel bírtak, így például az 1746-ban alapított bécsi nemesi nevelőintézet, a Theresianum jezsuita vezetés alatt állt. A jezsuitáknak itt is sok és hatalmas ellensége volt, köztük az uralkodó olyan közeli emberei, mint Kaunitz kancellár vagy Gerard van Swieten. Habár a források szerint Mária Terézia könnyekkel küszködve írta alá a hivatalos dokumentumot, az uralkodónőre minden bizonnyal hatással voltak a janzenista tanok, ami valláspolitikájában és például saját és gyermekei gyóntatóatyáinak a kiválasztásában is tükröződött.

A jezsuita rendet 41 évnyi szünet után, 1814. augusztus 7-én Sollicitudo omnium ecclesiarum kezdetű bullájával állította helyre VII. Piusz pápa. Az újjászülető rend sok mindent megőrzött karizmájából, egy teljesen megváltozott világban, anyagi erőforrások híján azonban befolyása a feloszlatás előttinek csak árnyéka lehetett. A jezsuita rend feloszlatása eszmetörténeti jelentőségét tekintve a francia forradalomhoz fogható, sok szempontból azt megelőlegező esemény volt. 

A rend feloszlatásáról magyar nyelven olvasható, kiváló összefoglaló tanulmány: Babarczi Dóra: A Jézus Társaság feloszlatásának folyamata. In A Jézus Társaság feloszlatása: 1759–1773. 76. 5–22.