„Hivatásérzés, az európai szerep tudata, s a mély kötelesség: szeretni és szolgálni a népet, melyhez nyelv, emlék, jó és rossz sors, s nyelvnél és fajtánál is erősebb kötőanyagok, a közös nemzeti sors kötöz... Ez a dolgunk Európában.”

1900. április 11-én született Kassán Márai Sándor, akit nem alaptalanul tartanak a magyar polgárság írójának. Mint magyar író, így határozta meg feladatát a Kassai őrjárat című könyvében, amit akkor vetett papírra, amikor az első bécsi döntés értelmében szülővárosa visszatért az anyaországhoz: 

„Márai Sándornál nincs önéletrajzibb szerző a magyar irodalomban. Furcsa módon mégsem lehet sokat tudni az életéről. Műveiben tény és kitalálás olyannyira szorosan egymáshoz fonódik, hogy nehéz kikövetkeztetni, mennyi a valóság és mennyi az alkotó képzelet szüleménye.” – írja monográfusa, Szegedy-Maszák Mihály.

Ősei német (szász) polgárok voltak – eredeti családi nevük Grosschmid volt –, akik „a XVII. században vándoroltak be Magyarországra, hűségesen szolgálták a Habsburgokat, s Lipót császár nemességgel jutalmazta az öregapánkat, akit «bányagróf Kristóf» névvel tiszteltek a családban, s a máramarosi kincstári bányákat igazgatta. A szabadságharc idejében találta csak meg a család magyar szívét, többen harcoltak Bem hadseregében... A szabadságharc idejében a család a felkelőkkel tartott, magyarosította nevét, Kossuth minisztériuma adta ki a végzést erről, meg is jelent a határozat a Hivatalos Közlönyben... Az idegenből ideszármazott családoknak ez a heves, őszinte magyar hazafiassága különös tünet volt, s a régi magyar nemes családok eltűrték és szívesen látták a Nagy-Magyarország olvasztótengelyében magyarrá olvadt idegeneket...” – írja az Egy polgár vallomásaiban.

Milyen volt ez a magyar polgárság? Mint Márai édesapja? Aki úgy mentette meg az első nagy tőzsdekrach idején a kassai betétesek pénzét, hogy fölkereste a pesti pénzintézet elnökét, s „amikor a híres-kegyetlen, nemzetközileg ismert, dúsgazdag és hatalmas bankelnök a kínos előterjesztésre vállát vonogatta, s olyasmit felelt, hogy «akkor menjenek az urak csődbe», apám csendesen megjegyezte: «Azt megtehetjük, s amink van, odavész; de a mérlegen ott lesz Méltóságod neve is.» A híres bankelnök idegesen kapta fel fejét; aztán csöngetett, s a belépő igazgatónak odaszólt: «Száz százalékot fizetünk.»”  

Vagy mint nagybátyja, Grosschmid Béni, a magánjog professzora a pesti egyetemen? Márai úgy beszél róla az Egy polgár vallomásai című művében, hogy: „Egyszer megkínálták az igazságügy-miniszteri tárcával, de nem fogadta el; sokkal később azt mondta, hogy aki független tanár, ne akarjon miniszter lenni, mert a «minister» szolga, akit az urak kedvük szerint elküldhetnek.”

Az Egy polgár vallomásai első kötete az első világháború kitörésével fejeződik be, mint ami véget vetett az szerző gyermekkorának is; a második kötete utolsó fejezetében az édesapja halálát írja le. Föld, föld... című visszaemlékezésében voltaképpen az előző regényt folytatta, és benne az 1945 és 1949 közötti időszakot idézte föl, azokat az eseményeket, amelyek hozzájárultak emigrálásához. Évtizedeken keresztül folytatta Naplóit, amelyeket a nyilvánosságnak szánt. Néhány hónappal Márai halála előtt, 1988-ban jelent meg A Garrenek műve címen két kötetben az a regényfolyam (eredetileg egy hatkötetes családregény átdolgozása), amely hosszú életpályája végső összegzésének és lezárásának tekinthető. 

Akár Kosztolányi, Krúdy vagy Ottlik, Márai is olyan író volt, aki egyaránt írt regényt, novellát és verset, de hírlapíróként is jelentőset alkotott. Stílusát a mai olvasó modorosnak ítélheti, de egyes kifejezései szállóigeként élnek tovább. Ő alkotta meg a „hasznos idióta” kifejezést a kommunistákkal együttműködő gyanútlanokra, s tőle idézzük ezt is: „Három életforma van: a jézusi, a fausti, az ulyssesi. A többi adóalany.”

Emigrációját követően feleségével és nevelt fiukkal előbb Olaszországban éltek – Nápolyban írta a Halotti beszéd című versét –, majd az Egyesült Államokba vándoroltak. A dél-kaliforniai San Diegóban halt meg 1989. február 21-én.