Imre király (1196–1204) nyolc esztendőt, hét hónapot és hat napot töltött Magyarország trónján apja, III. Béla 1196. április 23-án bekövetkezett halálától számolva. XII. századi elődeihez hasonlóan neki is rövid, de mozgalmas élet jutott osztályrészül.

Élete és országlása kevéssé van jelen a történelmi köztudatban, pedig a jelenkori magyarság művelődésének több olyan emléke van, amelynek legkorábbi előfordulása az ő korából ismeretes, valamint néhány mozzanatban nagyon is egyedi a sorsa.

Már születésének helye sem szokványos. Imre az egyetlen királyunk, aki a Bizánci Birodalom területén jött a világra. Ezt egy közvetett adatból tudhatjuk. III. Sándor pápa (1159–1181) azzal nyugtat meg egy magyar királyt, hogy nem szükséges elsőszülött fiát újra megkeresztelni, mert bárki végezte a szertartást, annak érvényessége vitán felül áll. Noha III. Sándor idején több király és ellenkirály váltotta egymást a magyar trónon, de ez a probléma egyedül III. (Nagy) Béla (1172–1196) esetén merülhetett fel. Róla tudni, hogy Bizáncból tért haza fiatal házasként, ezért, ha már ott fia született, ő kizárólag az ortodox keresztségben részesülhetett, amely rítuson 1163-ban Béla is át kellett, hogy essen, amikor egy diplomáciai megállapodás részeként Konstantinápolyba került. 1172-ben a Bizáncból hazatérő Béla kínosan ügyelt arra, hogy ő valójában jó katolikus, aki első fia keleti keresztelési szertartására is aggállyal tekint. Mivel Béla és Anna 1170 körül házasodott össze, így Imre 1170 végén vagy 1171-ben jöhetett világra.

Imre voltaképpen nem is Imre, hanem Henrik néven élte le élete nagy részét. Ezt onnan lehet tudni, hogy korábbi említéseiben a németes Henrik alak dominál, míg házassága után újlatin nyelvi hatás révén válhatott neve Imrévé. Béla furcsa logikával választott keresztnevet négy fiának, egyikükre sem örökítette saját vagy valamelyik egyenesági felmenője nevét: első fia, Henrik/Imre a szent herceget idézi emlékezetbe, második fia András, harmadik Salamon, negyedik pedig István lett. 

Imre következő érdekessége, hogy ő az első magyar király, akit háromszor koronáztak meg: először 1182-ben, majd 1194 előtt, végül trónra lépésekor, 1196-ban. Az első szertartás nyilvánvalóan az apa utódkijelölési szándékának kifejezését tükrözi, a második talán I. László szentté avatásakor (1192) egy ünnepélyes szertartás-ismétlés lehetett, a harmadik alkalom újra egyértelmű: Imrét apja halála után annak rendje szerint koronázták királlyá Székesfehérvárott, a Szűz Mária Bazilikában.

Imréhez fűződik az első ránk maradt magyar házassági szerződés. 1196 közepén vette nőül a Barcelonai-házból való Konstanciát, II. Alfonz aragóniai király (1164–1196) első leányát. Ez a menyegző abban is különleges, hogy az Árpád-ház ekkor létesített családi kapcsolatot az Ibériai-félsziget valamely uralkodó dinasztiájával. A nászt a XII. századi katolikus Európa szövetségi viszonyai hozták tető alá. Magyarország és Aragónia földrajzi távolságát a politika hidalta át, mivel mindkét monarchia a pápa pártját fogta. A házassági szerződés tartalmáról egy későbbi említésből értesülhetünk, amikor Konstancia már II. Frigyes német-római császár felesége volt. Eszerint Imre két vármegye jövedelmét biztosította Konstanciának, azzal, hogy özvegysége esetén választhat: ha Magyarországon marad, akkor ezt megtarthatja, ám ha nem, az esetben 12 ezer márka (2633 kilogramm színezüstöt tartalmazó) összeg „végkielégítésre” lett jogosult. (Konstancia ezt a jelentős járandóságot sohasem tudta behajtani volt sógorától, II. András királytól.)

Imre aranybulláján bukkant fel jelenlegi államcímerünk jobb pajzsmezejének sávozata. A vörös–ezüst mesteralak – közkeletű nevén „Árpád-sáv” – Imre király 1202-ben kelt oklevelének aranypecsétjén tűnik fel, de a címeres pecsétminta még 1196-ban készülhetett el. Tartós használata és előfordulási helye az uralkodói reprezentációt szolgálta: a vörös–ezüst mesteralak Magyarország így első államcímerének tekintendő.

Imre király legnevezetesebb „érdekessége” azonban egy olyan tett volt, amit szívesen kihagyott volna az életéből, főleg azt a folyamatot tudta volna mellőzni, amibe ez a cselekedet illeszkedett: uralkodását ugyanis megkeserítette András herceg, aki kezdetektől fogva bátyja királyságát akarta elfoglalni. A testvérviszály egyik állomása 1203 őszén hozta el ezt a méltán elhíresült cselekedetet. Varasd mellett nézett egymással szembe a királyi és a túlerőben lévő hercegi tábor. Az ekkor történteket Tamás spalatói főesperes históriájából tudjuk. „Ezután, hogy ő [András] visszatért Magyarországra, a testvérek meghasonlásából súlyos viszály ütötte fel a fejét. A Magyar Királyság előkelői és a seregek sokasága csaknem mind elhagyták urukat, és törvénytelenül András herceghez csatlakoztak. A királlyal csak igen kevesen maradtak; és azok is annyi pártütés rémségétől félelembe esvén nem a reménységgel bátorították őt, hanem inkább a menekülést javasolták. Történt pedig, hogy mind a két fél egyszerre készült a közelgő összecsapásra; ám mivel a királyi tábor nagysága a másikéhoz képest szinte semmi volt, aggódni kezdett, s lelke ide-oda hánykolódón kereste a megoldást ebben a mindent eldöntő pillanatban. Végre isteni sugallatra elméje meglelte a járható utat, hogy a királyság jogának újra érvényt szerezzen, de az ártatlanok vére ontásától is mentes maradjon. Így szólt övéihez: »Ne kövessetek, hanem maradjatok itt egy kis ideig.« Azzal letette fegyvereit, csak királyi pálcáját vette magához, lassan az ellenség táborába ment, elhaladt a fegyveresek sokasága között és hangos szóval kiáltotta: »Hadd lássam, ki merészeli kezét emelni a királyi nemzetség vérére?« Ekkor mindenki kitért előle, senki nem mert ellene állni, hanem széles utat nyitottak neki. Odament testvéréhez és elfogta; kivezette a táborból, és egy bizonyos várba záratta. Erre mindegyik félve, szégyenkezve letette fegyverét és a király előtt térdre hullva irgalomért esedezett. A király, minthogy igen kegyes volt, mindenkinek megbocsátott.” E felséges jelenet XIX. századi nagy festőnk, Than Mór ecsetjét is megihlette.

Imrét két olyan jelentős királyunk – az apa, III. Béla (1172–1196) és a testvér, II. András (1205–1235) – fogta közre időben, akik egymással erősen ellentétes uralkodói magatartást képviseltek. A II. András-kori hanyatló tekintélyből, a „mértéktelen mértékű” birtokadományozásból semmi sem emlékeztet III. Béla erős központi hatalmára, az archaikus Szent István-i monarchiára. E két külön világot csupán kilenc év választotta el egymástól, ebből az utolsó fél esztendő, III. László gyermekkirály névleges országlása (1204–1205) lényegében András útja a főhatalom felé, vagyis az átmeneti idő megint csak Imre korát jelenti. Jelkép erejű, hogy trónon töltött nyolc és fél esztendejét a XII–XIII. század fordulója szeli ketté, szinte kérdezve, hova sorolható, sorolandó uralkodása. Az apai életmű szerves folytatása-e, avagy a II. András-kor nyitánya?

A konzervatív uralkodói magatartás, a III. Béla által kezdett déli irányú terjeszkedő-hódító politika egyaránt a „történelmi” XII. századhoz sorolja Imre életét és korát. Annál nagyobb talány, hogy Imrét miért nem Székesfehérvárott temették el, miért választotta elsőként Eger városát végső nyughelyül.