1849. október 6-án – százhetvennégy esztendővel ezelőtt – a császári bosszú elérte tetőpontját, amikor a tizenhárom aradi vértanút, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét és Fekete Imre gerilla tizedest kivégeztette. E napot a magyar kormány 2001. november 24-én nyilvánította nemzeti gyásznappá.

Volt idő, amikor szinte mindenki fel tudta sorolni az aradi tizenhárom nevét. A nemzeti emlékezet tizenhárom tábornokról tud, holott Aradon egy altábornagy, tizenegy vezérőrnagy és egy ezredes vált a „bresciai hiéna” áldozatává.

„Véres bosszújával Ausztria várt, míg Komárom vára is megadta magát. Amint a várőrség – tisztességes föltételek mellett – kapitulált, megkezdődött a hóhér munkája. Október 6-án kivégezték Pesten Batthyány Lajost és Aradon tizenhárom tábornokot. Ez csak bevezetése volt a következő kegyetlenkedéseknek. December végéig a honfiak ezreit végezték ki vagy vetették börtönbe. Amit a legkegyetlenebb ellenség kieszelhet gyűlöletében, mindazt végrehajtották a császár katonái Magyarországon. Megbocsátás helyett vérben akart gázolni a császár. Hazánk jövője szempontjából hálásak lehetünk érte.

A nemzetnek az öldöklés híre olyan volt, mint az ájuldozó embernek a pohár víz. A mártírok vérétől átitatott szíve magához tért, mint a kiszáradt föld felfrissül a harmattól.

Október 6-ika előtt kétségbeesett és elalélt volt nemzetünk. Utána alig maradt család, melynek valamely tagját vagy barátját nem végezték ki vagy nem fogták el. A nemzet gyászba borult, de valami villamosszikra is átjárta lelkét” – írta vallomásaiban báró aranyosmedgyesi Mednyánszky Cézár római katolikus tábori főlelkész.

Idén két aradi vértanú életútjának ismertetésével tisztelgünk emlékük előtt, hiszen gróf hernádvécsei és hajnácskeői Vécsey Károly kétszázhúsz, Knezić Károly kétszáztizenöt esztendővel ezelőtt született.   

Karol Knezić – vagy ahogy mi ismerjük, Knezić Károly – 1808. szeptember 6-án született Veliki Grđjevacban. Horvát határőr családból származott, édesapja Philip Knezić határőr tiszt, édesanyja Barbara Benko volt. Károly és két testvére apjuk nyomdokain lépve került a császári-királyi hadseregbe. Tizenhat esztendősen, 1824-ben került a varasd-szentgyörgyi 6. határőr-gyalogezred állományába. A grazi katonaiskola elvégzését követően 1826-ban hadfiként helyezték át a kassai 34. sorgyalogezredhez – ahol 1830-ban zászlóssá, rövid idő múlva alhadnaggyá, 1839-ben főhadnaggyá, 1844-ben alszázadossá lépett elő.¹ 

Szolgált Galíciában, ahol ezredparancsnoka, herceg Eduard Liechtenstein ezredes mellett – nem hivatalosan – ezredsegédtisztként tevékenykedett. 1844-ben helyezték át ezrede Egerben állomásozó III. zászlóaljához, és a nyár folyamán megnősült, az egyik legtehetősebb egri polgárcsalád leányát, Kapitány Katalint vezette oltár elé. Házasságukból két leány, Olga és Irén született. Főszázadosi rendfokozatát 1846-ban kapta meg.

Csapatteste 1848 májusában került a magyar kormány alárendeltségébe. Kezdetben karhatalmi szerepük volt, amikor a felső-magyarországi bányavárosokban kirobbant, pánszláv indíttatású zavargások lecsillapításában vettek részt, majd június végén a Délvidékre kerültek. Knezić október 16-án lépett elő őrnaggyá átvéve zászlóalja parancsnokságát. December 1-jén kapta meg alezredesi sarzsiját, és a „bácsi seregnél” kinevezték dandárparancsnokká. Parancsőrtisztje, az 1847-ben pappá szentelt Bobik Gusztáv főhadnagy visszaemlékezése szerint: „Ifjú korától fogva katonának neveltetvén, Knézich maga a rend volt s a pontosság. Dandárjában, sőt később a hadosztályában is csaknem mindenik tisztet s sokat a legénységből is nevén ismervén, azoknak kényelméről is a lehetőségig gondoskodott, többször mondván: hogy csakis a rongyos s éhes katona gyáva. Útközben szakadatlanul seregénél volt s bizonyára ő éhezett s szomjazott legtöbbet; nélkülözésben pedig annyira ment, hogy a szabadban táborozván, a legsárosabb időben is közönségesen a puszta földre feküdt s hol az ő háta szolgált segédjének, hol meg ennek háta ő neki párnául.” ²

Az 1849. március 5-i szolnoki ütközet előtti éjjelen Tiszavárkonynál kelt át csapataival a Tiszán. „Damjanich is a partra jött s stentori hangon Knézichet nevén hívni kezdé. A két nemes keblű vitéz azelőtt még sohasem látta volt egymást. Mikor a középnél is valamivel kisebb s inkább gyönge, mint erős alkatú Knézich az óriás termetű Damjanich előtt megállt s halkan nevét mondá, a könnyekig megindult Damjanich Knézichet keblére ölelve, felkiálta: »Örömemtől reszketek, hogy az én szemem végre ismét egy szlávot s hozzá még granicsár férfit lát, ki jobban fél az Istentől, mint a világ hatalmasaitól.« – »Igen« felelé Knézich e sokat jelentő üdvözletre, »mindennél inkább szeretem az igazságot és mert önérzetes s erkölcsös ember vagyok, halálomig tartandom meg azt az esküt, melyet uram, királyom a magyarok alkotmányára tenni parancsolt.«” Derekasan állt helyt Szolnoknál, előléptették alezredessé, és március 23-án megkapta a magyar katonai érdemjel 3. osztályát. A tavaszi hadjárat megkezdése előtt nevezték ki a III. hadtest egyik hadosztályának parancsnokává, és az áprilisi diadalmenet egyik tevékeny részese volt. 

Komárom alá érkezve április 25-én este kapta a parancsot, hogy csapataival másnap hajnalban rohanja meg az ellenség sáncait. Knezić ekkor „a csatanapokon hordani szokott fekete szarvasbőr-nadrágját s mellényét felölté.” ³ A támadás előtti pillanatokról segédtisztje megemlékezett, kitérve a tábornok mély katolikus hitére: „Knezics – ki a sereg mellett fekve pihene – zsebóráját elővéve, azt egy ovatosan meggyujtott gyufa lángjánál megtekinté – és ime! már csak öt percz hiányzott az éjfél utáni két órától. Azonnal felállt tehát és percznyi merengés után fövegét levéve, mintegy átszellemülten, nagy hangon e következő szavakat mondá: »Én Istenem! segitsd az elnyomott hazát!«

Ő mindig többet bizott az Istenben, mintsem a gyarló emberben. Ez is volt szilárd erélyességének alapja, és ritka szép jellemének egyik legszebb oldala.” ⁴ 

„Éjfél utáni 2 órakor a megrohanás Knezić osztálya és Dipold alezredes ⁵ dandárja által oly vitézséggel és eréllyel történt meg, melyhez hasonlót a hadviselés története ritkán mutat. A sáncok első rohamra bevétettek, dacára az élénk ágyútűznek s az erős gyalog őrseregnek, kiket a rohanók szuronyszegezve részint leszúrtak, részint foglyokká tettek. […]

Knezić ezredes vitéz seregeit személyes kitűnő bátorsággal vitte rohanásra, osztálya aznap csodákat tett, és legkitűnőbb vitézséggel vívott” ⁶ – olvashatjuk Görgei haditudósításában. Szép haditettéért megérdemelten nyerte el a magyar katonai érdemjel 2. osztályát. 

A balesetet szenvedett Damjanichtól április 30-án vette át a III. hadtest parancsnokságát, és május 1-jén lépett elő vezérőrnaggyá. Május 4-én a magyar fősereggel együtt érkezett Buda vára alá, ám május 12-én a parancsnokságot átadta gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredesnek. Azért maradt távol a harcoktól, mert János öccse hadnagyi rendfokozatban a védők állományában szolgált, és életét kímélni akarta (József bátyja még az előző év nyarán esett el a tiroli császárvadászok századosaként Goito mellett). 

Damjanich erélyes vezetéséhez szokott alárendeltjei között azonban nem volt túl népszerű, és az ellenszenvet még inkább fokozta, hogy felesége szoknyáján ült. Lovag Ernst von Bresslern-Sternau táborkari százados nem rejtette véka alá a véleményét: „Hogy mennyire terjedhet egy asszonynak a befolyása! Hisz ez felfordult világ! … Ez a szeretetre méltó hölgy nyomon követi táborunkat állomásról-állomásra; ha ő nem megy előre: akkor a férje hátra megy. Ezek ugyan szép mozdulatok!” ⁷ Gróf Leiningen-Westerburg Károly vezérőrnagy rövid naplóbejegyzései között is találhatunk erre utalásokat: „Május 26. […] A tábornokné végzetes befolyása. Nem kell asszony haditáborban. […] Június 9. Tábornokné. Knezićnek kicsinyes, aggodalmaskodó jelleme. […]” ⁸

Hadtestparancsnokként nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Vág-menti hadjárat alatt június 16-án nem támogatta a II. hadtestet, aztán június 20-án, a peredi csata első napján tétlenségéért Görgei Artúr tábornok azonmód leváltotta. Emlékirataiban Görgei bírálta Knezić határozatlanságát: „[…] híjával van annak az önbizalomnak, amely egy hadtest önálló vezetéséhez elengedhetetlen. 

Egy későbbi munka jellemzése szerint „Knezich mint hadvezér nem volt valami rendkivüli lángész, hanem igen bátor, rettenthetlen elszánt vitézségü jó katona, seregét mindig szabályos rendben vezette és tetőtül talpig becsületes ember s a szabadságért lelkesen harczolt hazafi vala.” ⁹

Knezić tábornok hadosztályparancsnokként Damjanich tábornok parancsnoksága alatt gyakran kitüntette magát. De önálló hadtestparancsnoknak éppen önállótlansága miatt nem felelt meg.” ¹⁰

Pestre utazott, és a Hadügyminisztériumban szabályzatszerkesztéssel foglalkozott. Kossuth Erdélybe akarta küldeni, de ehelyett július közepén a 2500 főből álló „tiszai megfigyelő hadtest” parancsnokságát vette át Tokajban. A hónap végén csatlakozott az arra vonuló Feldunai hadsereghez, amellyel együtt Világos mellett tette le a fegyvert.

Segédtisztje több ízben kérte, szökjenek meg az orosz fogságból, de Knezić hajthatatlan maradt: „»Nem hagyhatom el jó honvédeimet. Mindig hívek voltak; én, vezérük is a halálig hívük leszek hát!« s valahányszor ilyeneket mondott, szemüvege alól eleven szép szemeiből mindig nagy könnycseppek estek le hollófekete szakálára.” ¹¹

Aradon tiszti rangjának elvesztése, ingó és ingatlan vagyonának elkobzása mellett kötél általi halálra ítélték. Fogságáról vajmi keveset tudunk. Hitvese Aradon meglátogatta, de még az ítélethozatal előtt hazatért Egerbe. Levelei nem maradtak fent, de az ismeretes, hogy feleségének ő is írt búcsúlevelet. Az ítélethirdetést követően, október 5-én délelőtt kereste fel az összetört Knezićet egykori ezredbeli bajtársa, az Aradon raboskodó felsőszopori Tóth Ágoston ezredes, akinek sírva borult nyakába, egyre hajtogatva: „Szegény feleségem!” ¹² Utolsó óráiban Pléva Balázs minorita áldozópap nyújtott számára lelki vigaszt, Knezić rábízta feleségének írt búcsúsorait és jegygyűrűjét.

A hóhér negyedikként szólította a bitófa alá Knezićet 1849. október 6-án. Utolsó perceiről Baló Benjámin református lelkész a következőket őrizte meg emlékezetében: „Knezić Károly eddig folyton imádkozott magában. Ő volt az egyetlen, ki szemüveget viselt, s ez leesett szeméről, mikor a porkoláb őt (a reglement rendelkezése szerint) odataszította a hóhérlegényekhez. Knezić utánahajolt, hogy fölvegye.

– Hagyja ott! – rivallt rá Tichy őrnagy. ¹³ – Lát maga az akasztófán úgyis.

Knezić megvetőleg nézett rá, s fellépett a zsámolyra. Pár perc múlva ő is az örök bíró előtt állott.” Özvegye is hamarosan meghalt, így két, árván maradt leányáról kisapponyi Bartakovics Béla egri érsek gondoskodott.

Földi maradványai az 1932. évi aradi árvíz utáni rendezési munkálatok során kerültek elő, s az aradi kultúrpalotába vitték Aulich és Nagysándor csontjaival együtt, majd 1974-ben az aradi emlékoszlop alatti osszáriumba.

Magyar nemesi család sarjaként, 1803. november 24-én született a lengyelországi Rzeczniówban gróf hernádvécsei és hajnácskeői Vécsey Károly kamarás. Édesapja, gróf Vécsey Ágoston altábornagy, a Magyar Királyi Nemesi Testőrség utolsó kapitánya, a Mária Terézia-rend lovagja, valóságos belső titkos tanácsos és kamarás, a császári-királyi 3. Ferdinánd-huszárezred másod-ezredtulajdonosa, édesanyja Amalia Colson volt. Legidősebb gyermekük Károly volt, akit még öt fiú és hét leány követett a sorban. Károly édesanyja rokonságánál és a solti kastélyban csak német szót hallhatott, így magyarul csapatszolgálatának évtizedei alatt tanult meg. A családi hagyományokat követve, 1817-ben került a bécsi hadmérnöki akadémiára, ám tanulmányai befejezése helyett 1820. november 1-jén magára öltötte a császár kabátját. Hadfiként lépett be a császári-királyi hadsereg 4. Toscana-dragonyosezredébe, ahonnan rövid időn belül a IV. György angol király nevét viselő 5. huszárezredhez került, ahol hadnaggyá lépett elő. A napfényes Lombardiából 1824. május 14-én helyezték át a 2. Hannover-huszárezredhez Erdélybe, ahol 1848-ig szolgált, itt kapta meg főhadnagy, al- és főszázadosi, majd 1845-ben őrnagyi rendfokozatát. Ezredét azért is érdemes külön megemlítenünk, mert két aradi vértanú is tiszttársa volt: ezredparancsnoka, a délvidéki nábob, eleméri és ittebei Kiss Ernő ezredes és Nagysándor József főszázados, aki 1846-ban került nyugállományba. 

Amikor 1848 nyarán kitört a délvidéki „kis-háború”, a Temesi Bánságban állomásozó Hannover-huszárokat is bevetették a rác felkelők ellen. Vécsey október 12-én kapta meg ezredesi előléptetését, és átvette ezrede parancsnokságát. Két hónap múltán vezérőrnaggyá avanzsált, s rábízták a bánsági hadtest egyik hadosztályának vezetését.

1849. január 16-án a verbászi tiszti gyűlésen gróf galántai Esterházy Sándor és nádosi Nádossy Sándor ezredes bejelentette, hogy a császári-királyi csapatok ellenében nem hajlandó harcolni, mire Vécsey, Baudisz József százados, valamint zádorfalvi és lenkei Lenkey János ezredes lemondásra kényszerítette őket. Vécsey átvette a parancsnokságot, és közölte, hogy aki megszegi a magyar királyra tett esküjét, azt kivégzőosztag elé állítja. Ekkor mondta kedvesének, Duffaud Karolinának az alábbiakat: „No, Lina! Szegre akasztom osztrák kardomat, magyar vagyok, hazámmal tartok.” ¹⁴

A hazának tett nagyszerű szolgálatát Kossuth levélben köszönte meg: „Ameddig Magyarország él, minden becsületes ember tisztelettel fogja emlegetni Önt, mint a legnemesebb hazaszeretetnek és férfias erőnek magasztos példáját, mely épp ama pillanatokban ragyog fel legfényesebben, mikor a hazának ércbizalmát usurpalt reputatiok oly gyalázatos módon megcsalták. 

Az Isten áldja meg Tábornok urat úgy, ahogy Önt a haza áldja, melynek Ön oly nagy szolgálatot tett, hogy következményi kiszámíthatatlanok. Bízom az Istenben, hogy az Ön által megmentett alsó-dunai hadtest az Ön vitéz vezérlete alatt hazánk szerencsésebb jövendőjének serpenyőjébe nagy súllyal fog nehezedni, önmagát pedig örök hírrel koszorúzza; és bizonyos vagyok abban, hogy amily hátrányos lett volna ama hadtestnek oly gonoszul tervezett feloszlatása az egész magyar hadseregre, épp oly jótékonyan fog az hatni összes hadműveleteinkre az Ön lovagias, nemes viselkedése által megtartva.” ¹⁵

Fegyelmet követelő parancsnok hírében állt, ám bajtársai nem a legjobb véleménnyel voltak róla. Gróf Leiningen-Westerburg Károly vezérőrnagy naplójában keresetlen szavakkal jellemezte: „Vécseyt, mindnyájan gyűlöltük, egyetlen olyan tulajdonság sem volt meg benne, ami megnyeri a katona szívét. A Bánságban, ahol ezredesként a 2. huszárezred parancsnoka volt, nem nagyon dicsérték bátorságát. Azonkívül magával vitte maîtresse-ét [szeretőjét], kinek befolyása igen sok dologban érezhető volt. Szomorú egy állapot.” ¹⁶

A március 5-i szolnoki győzelemért elnyerte a magyar katonai érdemjel 3. osztályát. Rangidős tábornokként előbb küldött az ütközetről tudósítást, Damjanich János vezérőrnagy haragját vonva magára, amelynek hátterében az állt, hogy a csapatok körében Vécseynél jóval népszerűbb, herkulesi termetű tábornok saját hadtestet akart. Vitájukban Vécsey bizonyult engedékenyebbnek, ezért csapatait átadta, majd átvette az Aradot ostromló V. hadtest parancsnokságát. Itteni működését galsai Kovách Ernő őrnagy, a hódmezővásárhelyi 30. honvédzászlóalj parancsnoka már pozitívabb módon értékelte: „Arisztokratikus modorú, alacsony termetű, nagy bajuszú szőke ember volt. Roppant eleven, fürge természetű. A szolnoki csata után Damjanich tábornokkal összekülönbözött és ennek következményeképpen vezényelték őt a felső táborból Aradra.

Jó hazafi volt és csudálni lehetett, hogy magas rokoni összeköttetései dacára is a magyar nemzet szabadságáért harcolt. Már mult ősszel, a bácskai hadjáratnál is nagyon exponálta magát a nemzeti ügyért. Teljesen az ő érdeme, hogy az ottani hadseregünk nem oszlott fel abban a kritikus időben, mikor a hadseregnek választania kellett a nemzet és Bécs között. Vécsey a nemzet mellett nyilatkozott és döntött.

Kitűnő lovassági tiszt volt. Snájdig mint a gavallér lovastisztek általában, de a harcászati és hadászati tudományokhoz semmitse értett. Mi azonban reménykedtünk, hogy ezek hiányát nála majd az erély fogja pótolni.” ¹⁷ Az őrnagy Vécsey katonai képzettsége tekintetében tévedett, ugyanis pont az ő parancsnoksága alatt zárolták mintaszerűen az aradi erődöt, és vágták át a Marost. Margitfalvi Margitay Gábor mérnökkari százados beszámolója még egyenruházatára is kitért: „Egy fényelgést, kényelmet, hizelgést, kéjt szerető hiu nagyúr; különben a világon legloyalisabb, bizonyos fokig leereszkedő, legjobb szivű igazi gavallér; külsőleg finom, fehér glacé-keztyüs, salon-műveltségét nagyuras hányivetiségben fitogtatni szerető, mi fürge kis termetéhez, tömött, vastag bajúszu, zordon s affektált komolyságú, nem igen megnyerő arczához kissé furcsán illett. Honvéd tábornoki egyenruhát bő bugyogóval s lötyögősen, hátra nyúló ellenzős veres sapkát nagy arany paszománttal viselt.” ¹⁸ Egervári (Potemkin) Ödön Lehel-huszár hadnagy úgy vélte, hogy „Vécsey a szó teljes értelmében, finom, mivelt mágnás volt. […] felette lovagias férfi lévén, a szépnemnek nagy tisztelője volt”, aki „atyailag gondoskodott a parancsnoksága alatti seregről, s a jóllét meghonosodott táborunkban”. ¹⁹

Áprilisban Józef Bem altábornaggyal támadt vitája. Bem a bánsági hadműveletei során az V. hadtest egy részét kívánta bevetni, ám Vécsey – akit nem értesítettek arról, hogy támogassa Bemet – erre nemet mondott. Bem a sajtóban szellőztette meg az ügyet Vécseyt „hazaárulónak […] gyáva és minden tehetség nélküli tisztnek” ²⁰ bélyegezvén. Kis híján lovagias ügy lett a dologból, Kossuth alig tudta elsimítani, és Vécsey fájdalomdíj gyanánt május 25-én egyedüliként kapta meg a magyar katonai és polgári érdemjel 2. osztályát.

Módszeres ostroma meghozta eredményét: június 27e és július 1-je között a kiéheztetett Arad császári őrsége kapitulált. Ezután fogott hozzá Temesvár ostromához, de már túl későn. Az augusztus 9-én itt vívott és magyar vereséggel végződött csatát követően bomladozó hadtestével Lugoson át Facsétra hátrált, amely augusztus 20–21-én Borosjenőn adta meg magát az oroszoknak. Vécsey ezt megelőzően 5 honvédzászlót vett magához, majd 9 huszársvadron és 4 löveg kíséretében – kerülőutakon – Nagyváradra tartott, ahol augusztus 19-én letette a fegyvert a cári csapatok előtt.

A szeptember 3-án ellene külön indított hadbírósági eljárás alatt jelentette ki: „egyébként az a véleményem, hogy a magyar hadsereg nem felkelő hadsereg volt, mint ezt a szájamba akarják adni. Különben is én a hadügyminiszter parancsára, következésképp őfelsége a császár parancsára tettem esküt az alkotmányra. […] ami azt a szemrehányást illeti, hogy eljárásommal esküszegő módon elkövettem a lázadás és felségsértés bűntettét, csak annyit mondhatok, hogy én mindenben a fölém rendelt kormány utasításai szellemében cselekedtem, és az ismételt ellentmondások idején azt hittem, akkor járok el a leghelyesebben, ha engedelmeskedem az elöljáró minisztériumnak.” ²¹ 

Felségárulásban találták bűnösnek, így megfosztották őrnagyi rangjától és kamarási méltóságától, vagyonát elkobozták, és kötél általi halálra ítélték. A nyár folyamán elvett hitvesétől még személyesen vehetett búcsút október 5-én 17 órakor, majd felkereste Marchot Eduard várkáplán, Szent Ferenc-rendi áldozár, akivel „[…] szeretett nejéről s egészségi állapotáról beszélgetett nagyobbára. Beszéd közben megjegyzé: »hogy inkább meghalni akar, mint e helyen egy évig ülni.«” ²²

Október 6-án reggel 6 órakor még volt lelkiereje pár sorban elköszönni feleségétől: „Drága, imádott Linám! szeretett, erényes, legkedvesebb feleségem! Látom, ez életem utolsó pillanata – meg kell halnom, tehát még egyszer Isten veled, óvjon Isten, vezessen minden lépésedben – utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. – Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat –, Gizellát. Isten veled. Szerencsétlen Károlyod”. ²³ Vinkler Brúnó minorita szerzetes visszaemlékezése szerint: „[…] a Zsigmondháza és Újaradnak vezető út felé vezényelteténk, míglen egyszer balra kanyarodánk, s azonnal észrevettük a vár déli oldalán fekvő nyílt téren a számukra kijelölt kilenc oszlopot, melyre Vécsey megjegyzé: »Hát ilyen akasztófát készítettek számunkra?« Mire Nagysándor gúnyosan viszonzá: »Hadd el, barátom, ez a legjobb és legcélszerűbb.«” ²⁴ Állítólag császárhű apja közbenjárására végig kellett néznie nyolc bajtársa kiszenvedését, de ebben szerepe volt egykori ezredbeli tiszttársának és haragosának, I. Ferenc József császár főhadsegédjének, gróf Karl Grünne vezérőrnagynak is. 

Vécsey utolsó útján a „fekete atilla fölött sötétzöld felöltőt viselt”, ²⁵ amit Marchot várkáplánnak adott át, hogy azt feleségének juttassa vissza. Amikor szólították, már nem volt kitől elköszönnie. Régi haragosa, a már halott Damjanich kezét megcsókolva utolsóként lépett az akasztófa alá. Baló Benjámin református lelkész erről így számolt be: „[…] mikor a porkoláb eléje lépett, és láncait leoldá, körülfordult, keresve, kit csókoljon meg búcsúzóul, mint ahogy őt csókolták azóta már kivégzett társai. Majd hirtelen odalépett Damjanichhoz, s annak mindkét lelógó kezét többször megcsókolta. Azután felállott a zsámolyra, s hosszú haláltusa után kimúlt ő is. A hóhér fülét Vécsey mellére tette, s hallgatózott: a halál konstatálása után még teljes egy percig működött a vért hajtó szív, növelve a kivégzett kínjait.” ²⁶ 

Holttestét özvegyének egyik barátnője, Urbányi Andrásné Hegyessy Katalin váltotta ki ötven aranyért, amelyet az aradi köztemetőben álló Rósa család nyughelyére, onnan a Vécsey sírboltba, majd 1916-ban az aradi kultúrpalota kriptájába vittek. Tíz vértanú társával együtt 1974 óta az aradi emlékoszlop tövében létesített kriptában nyugszik.