535 évvel ezelőtt, 1490. április 6-án hunyt el Bécsben Hunyadi Mátyás, akinek síremlékét – a legtöbb XIV–XV. századi magyar király síremlékéhez hasonlóan – a törökök a XVI. század második felére elpusztították.

A késő középkorból tehát egyetlen feliratos uralkodói síremlék sem maradt fenn, még töredékesen sem. 

Ugyanakkor az uralkodói sírfeliratokról az írott források az Árpád-korhoz képest már lényegesen több információt őriztek meg. Luxemburgi Zsigmond nagyváradi, Habsburg Albert, Hunyadi Mátyás, II. Ulászló és II. Lajos székesfehérvári temetkezéseihez kapcsolódóan jegyeztek fel latin nyelvű feliratokat vagy verseket a történetírók. 

Felvetődik a kérdés, hogy a sírfelirat-említések mennyiben tekinthetők hitelesnek, valamint milyen módszertani szempontokat érdemes figyelembe venni annak vizsgálatakor, hogy a sírfeliratok leírásai valóban szemtanúk feljegyzésein alapulhattak-e.

A magyar történetírók közül senki sem jegyezte le a sírfeliratokat úgy, hogy azokat saját szemével látta volna. Révay Péter (1568–1622) élt a legközelebb ahhoz a korhoz, amikor Hunyadi Mátyás sírfelirata még talán olvasható volt, ám a török pusztítások miatt már ő is csupán közvetett forrásokra támaszkodhatott. II. Ulászló sírfeliratát pedig csak egy jóval későbbi munka, Pray György (1723–1801) Annales regum Hungariae című műve őrizte meg. 

A vizsgált sírfeliratokról az eddig említetteknél korábbi feljegyzéseket elsősorban „külföldi” forrásokban találhatunk. Zsigmond sírversének legkorábbi fennmaradt említése a bajor Andreas von Regensburg (1380–1442) krónikájában (Chronica pontificum et imperatorum Romanorum) olvasható. Habsburg Albert sírfeliratát a szintén bajor történetíró, Veit Arnpeck (1440–1496), Chronicon Austriacum című, 1495 körül befejezett művében rögzítette. II. Lajos síremlékének feliratát a sziléziai származású Caspar Ursinus Velius (1493-1539) De Bello Pannonico Libri Decem című munkája őrizte meg. Mátyás sírversének forrásemlítését pedig két kortárs szerző a raguzai születésű történetíró, Ludovicus Tubero (1459-1527) Commentarii de rebus suo tempore című művében és az itáliai költő, Antonio Tebaldeo (1463-1537) két különböző változatban hagyományozta ránk.

A sírfeliratok eredetének és íráshordozójának meghatározása módszertanilag igen összetett feladatot jelent. Az uralkodó elhalálozásával kapcsolatban lejegyzett feliratokat a krónikások, történetírók gyakran csak a latin epitaphium kifejezéssel illetik, és nem jelölik meg az íráshordozó típusát. Az epitáfium fogalma azonban (jóllehet alapvetően sírfeliratot jelent) már a XIV. században is jelentésbővülésen ment keresztül, és a sírok körül megjelentek a feliratos emléktáblák. A humanizmushoz kötődő változások meghonosították az irodalmi epitáfium műfaját, és az epitaphium kifejezés ekkoriban egyaránt vonatkozott gyászbeszédekre és könyvben rögzített versekre is. A korabeli latin nyelvű történeti munkák szerzői tehát sok esetben nem fejezték ki egyértelműen, hogy tulajdonképpen valódi sírfeliratot, emléktábla-feliratot vagy pedig csak az elhunytat dicsőítő humanista költeményt jegyeztek le.

A hitelesnek tartott másolat ideális esetben tükrözheti az adott epigráfiai korszakra jellemző írásképet. Az általunk vizsgált időszakban a kőfeliratokon kezdetben a gótikus minuscula, majd a humanista capitalis betűtípus volt elterjedt. Ez azonban önmagában még nem jelent biztosítékot a hitelességre, mivel a jól képzett szerzők tisztában voltak a korszak betűtípus-divatjával, és esetleg saját elhatározásukból is alkalmazhatták azokat.

Összességében a sírfeliratokkal kapcsolatos források elemzése rendkívül bonyolult feladat, és gyakran szinte lehetetlen pontosan megállapítani, hogy a szerzők milyen eredeti forrásokra építettek.

Ajánlott szakirodalom:

Buzás Gergely – Kovács Olivér: A késő középkori magyar királyok sírjai. Visegrád, 2023.

Lővei Pál: Posuit hoc monumentum pro aeterna memoria. Bevezető fejezetek a középkori Magyarország síremlékeinek katalógusához. Akadémiai doktori értekezés. I. (Kézirat) Budapest, 2009.