A nyelv és a mögötte rejlő tárgyi világ szoros összefüggésben van egymással, ezért ezeket együttesen kell vizsgálni – ez a mesterétől kapott iránymutatás kísérte végig Nagy Jenő erdélyi magyar nyelvész, néprajzkutató tudományos életútját. Halálának évfordulóján rá emlékezünk írásunkkal.

Nagy Jenő 1916. július 17-én Kolozsváron született. A középiskolát a Kolozsvári Református Kollégiumban kezdte, 1934-ben Pápán fejezte be. A Debreceni Magyar Királyi Tisza István Tudományegyetemen magyar–német szakon tanult, itt tettek rá nagy hatást Csűry Bálint egyetemi előadásai és szemináriumai. Hatással volt rá a germanisztika tanára is; a besztercei születésű Richard Huß a szász eredet- és nyelvjáráskutatásról, valamint a szász tájszótár és a luxemburgi-szász nyelvatlasz munkálatairól beszélt tanítványainak. Ezek az egyetemi tapasztalatok Nagy Jenő későbbi kutatásait is meghatározták.

A magyar nyelvjáráskutatással egyetemi évei alatt kezdett foglalkozni. Csűry Bálint iránymutatásai szerint egy kalotaszegi falu, Magyarvalkó nyelvét kezdte kutatni, ezt kiegészítette a népi életforma tanulmányozásával, és arra törekedett, hogy a nyelvjárással párhuzamosan a település tárgyi és szellemi élete minél több területéről gyűjtse össze az adatokat. 1935 és 1937 között többször járt a településen, doktori értekezésének témáját, A népi kendermunka műszókincse Magyarvalkón (Kalotaszeg) címmel is innen merítette, s 1938-ban tette közzé. Munkájában a kender megmunkálásának leírását kiegészítette a helyi nyelvjárás elemeivel is: leírta például, hogy a kendërt a kendërtóuban áztatják. Ez a tó legtöbbször valakinek a tulajdona, aki a patakot mëgduvasztya, és fëveszi a vizet a tóura. Később kisebb közleményeket jelentetett meg a magyarvalkói zsindelyfaragásról (1944), a juhsajtkészítésről (1943), a lakodalomról (1943) és a temetésről (1942), de írt a család-, gúny- és ragadványnevekről is (1944).   

Tanára, Csűry Bálint a magyar nyelvatlasz munkálatainak megkezdése előtt külföldi tapasztalatszerzésre Németországba küldte Nagy Jenőt, aki 1939 és 1940 között először a marburgi intézetben a német nyelvatlasz munkálatait tanulmányozta, majd a lipcsei egyetem Germanisztikai Intézetében a német nyelvjáráskutatás fő célkitűzéseit és a Szász Tájszótár szerkesztésének műhelykérdéseit vizsgálta. 

Kutatói munkáját 1940-ben kezdte az Erdélyi Tudományos Intézetben, ezután a Bolyai Tudományegyetemen a német nyelv lektora lett, később a néprajzi tanszéken adjunktusként dolgozott. 1950 és 1956 között a kolozsvári Magyar Pedagógiai Iskola tanára volt, 1956 és 1959 között pedig a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetének tudományos kutatójaként dolgozott. Koncepciós vádak alapján azonban 1959-ben egy külvárosi iskolába helyezték át, és csak kilenc év után, a Pedagógiai Tudományos Intézetben kezdhette újra szakmai munkáját. 1978-ban vonult nyugállományba. 

Politikai indíttatású mellőzöttsége miatt A romániai magyar nyelvjárások atlasza kutatómunkáit is abba kellett hagynia. Ez a munka még a neves erdélyi nyelvész, Szabó T. Attila kezdeményezésére indult el1956-ban, és az előkészítő szakaszban, a próbagyűjtésekben és az első két évre kijelölt kutatópontokon való gyűjtésben Nagy Jenő is részt vett. A feladatra kiválasztott gyűjtőket, Gazda Ferencet és Nagy Jenőt azonban elbocsátották, később pedig Szabó T. Attila sem folytathatta a munkát, így végül az atlasz minden teendője Murádin Lászlóra maradt. A kiadvány 11 kötetét végül Magyarországon jelentették meg 1995 és 2010 között. 

Nagy Jenő tudományos pályája során vizsgálta a magyar–szász nyelvi kölcsönhatás történetét többek közt Az erdélyi szász eredet- és nyelvjáráskutatás története (1944) című munkájában, kutatása emellett kiterjedt az erdélyi szász helynevekre is (Szempontok és munkamódszerek az erdélyi szász helynévkutatásban, 1947). Meg kell említenünk Nagy Jenő Mente. Adalékok a magyar és szász összehasonlító viselettörténeti kutatásokhoz (1993) című viselettörténeti tanulmányát is. Írásához az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár forrásmunkáit használta, mivel ez a kiadvány számos információt tartalmaz az erdélyi magyar férfi és női viseletről, az öltözék jellegéről, anyagáról, díszítéséről, a viselettel kapcsolatos szokásokról, viselőinek társadalmi helyzetéről. Kutatásai szerint a mente névvel jelölt öltözetdarab a XVI. század első évtizedeitől kezdve jelent meg az erdélyi magyar viseletben (ahol addig a palást, a köntös, a suba, a subica és a dolmány volt használatos). Nagy Jenő a rendelkezésére álló nyelv- és művelődéstörténeti források és közlemények segítségével összehasonlította az erdélyi szászság és a magyarság mentéjét.

A Csűry Bálint által képviselt kutatási módszert – miszerint a nyelvjárást és a vele összefüggő népi életet összefüggésben kell vizsgálni – Nagy Jenő mindvégig szem előtt tartotta, és a Román Akadémia keretében végzett néprajzi-népművészeti gyűjtőmunkában is kamatoztathatta. 1949 és 1955 között összegyűjtötte a kalotaszegi, a kászoni székely, a moldvai, a szilágysági, a torockói és a Kis-Küküllő vidéki magyarság népviseletének anyagát és a témához kapcsolódó nyelvjárási adatokat is. (Kászoni székely népművészet, 1972, Szilágysági magyar népművészet, 1974, Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet, 1978, Moldvai csángó népművészet, 1981, Torockói népművészet, 2010).

Nagy Jenő 1996. szeptember 12-én, Kolozsváron hunyt el.