1657. január 14-ére a máramarosi Viskre hívta össze hadait és az erdélyi országgyűlést II. Rákóczi György erdélyi fejedelem, mert – hogy meg ne sértse I. Lipót magyar király országának semlegességét – jobban jártható magyar királyságbeli hágókat elkerülve akart átjutni minél hamarabb lengyel területre. Márpedig nagy seregnek kellett már erre az eleve nehezen megközelíthető helyre eljutnia.

A kortárs erdélyi történetíró, Szalárdi János igen érzékletes leírást adott Rákóczi és katonái hihetetlen erőfeszítéseiről, „mert az havasokon, hegyeken völgyeken igen nagy hó lévén, azonban csak hirtelen azon havat igen nagy eső ütvén, olly árvize lött vala, melly azon vármegyében levő sok folyóvizet megárasztván, jegeit felhányván, szakgatván, hogy a hadak impedentiumai [málhái], szekerei és a gyalogság mind csak egyre költözének az erős sebes vizekben, nem csak sok szekerek boríttatnának, hanem emberek is számosan vesztek vala.” ¹ A segesvári jegyző, Georg Krauss krónikája szerint pedig, amikor Rákóczi 80 ágyúját vontatták át a Tiszán, a jég megrepedt alattuk, s csak nagy fáradtsággal tudták az ágyúkat a folyóból kihúzni. Az orosz cár követe, aki Visken tette tiszteletét a fejedelem előtt – s alighanem meglehetősen járatos volt „hideg-ügyekben” – „nagyon csudálván a fejdelem dolgát, hogy a gyalogságnak a vízen való gázolás miatt nagy része hideggel is meghalna, jövendöli vala.” ²

Rákóczi eredetileg Földvári Ferencet küldte a kárpátokbeli utak járhatóságának kikémlelésére, ám az ő jelentésének az optimizmusára alaposan rácáfoltak a tények: a helyzet jó ideig teljesen reménytelennek tűnt. A fejedelem január 21-én anyjához írt leveléből derül csak ki igazán, hogy mennyire el volt keseredve: „tegnap mentest mentünk megjárni, de az mely utat tisztították, lehetetlennek tartván felmenni; pénzt ígértünk az gyalogságnak, csak más helyen készítsenek, kin ma eleget fáradta, de hiában, azt is nagy bajjal megjártuk, eleget gyakorolván, övig, feljebb is ér az hó, árkos csak nem lehet, meredek is, nem tudunk mit csinálni, […] nem írhatjuk micsoda busulással vagyunk, majd tisztessége s halált kívánnánk inkább.” ³ Rákóczi még azt is fontolgatta, hogy hazabocsátja az ország hadait, fizetett hadi népét pedig téli szállásra bocsátva, ha muszáj, kivárja a jobb időt. 

De amikor kellett, ott volt legelöl, ha kellett, övig járt a hóban, lelkesített, bátorította katonáit, még a fejedelemmel ellenséges krónikás, Bethlen János szerint is előfordult, hogy „a sereg egy részével előrement, hogy kikémlelje az utat, sem ő nem volt képes visszajutni hozzájuk, sem a hátrahagyottak nem tudták követni.” ⁴ A gyalogosok „lapátokkal igen nagy munkával a havat kétfelé hányták vala. És hogy a meredeken az utaknak jeges, síkos voltok miatt a társzekereket s lövőszerszámokat különben fel nem vihetnek, azokat a gyalogság csigákon, köteleken vontatván, tekertetvén, a havasokon való költözések megmondhatatlan munkával, fáradsággal lett vala.” ⁵ – írta nem kis elismeréssel Szalárdi.

Ha ekkor a lengyelek nem bíznak annyira a zord időjárásban, s megfelelő katonaságot küldenek határaik védelmére, bizony gyorsan vége szakadhatott volna az egész vállalkozásnak. Ám ahogy a legterjedelmesebb magyar hadtörténeti összefoglaló munka katona szerzője, Bánlaky József summázta, nem így történt: „jó pénzzel, példával, szép szóval sok lehetetlennek látszót lehetővé tett. A nagy munka: az átvonulás a Priszlopon végrehajtatott. A téli hadjárat kezdete fényesen sikerült.” ⁶