1146. szeptember 11-én a Lajta és a Fischa folyó közén II. Géza király nagy létszámú serege megütközött II. („Jasomirgott”) Henrik bajor herceg és osztrák őrgróf (1156-tól osztrák herceg) fegyvereseivel.

Ennek előzménye, hogy az akkor 16 esztendős II. Géza hamar megelégelte Könyves Kálmán király állítólagos fiának, Borisznak az áskálódását, és különösen zokon vette a trónkövetelőnek nyújtott birodalmi segítséget, ami miatt Pozsony rövid időre idegen fennhatóság alá került.

Mindkét hadviselő fél részéről akadt történetíró, aki a Lajtánál vívott csatáról tudósított. A magyar álláspontot II. Géza udvari gesztaírója képviselte (szövege a Képes Krónika jóvoltából, abba beleszerkesztve maradt fenn), a német véleményt pedig Ottó freisingi püspök tartotta fenn. Ottó az Ausztriát kézben tartó Babenberg-családból származott, egyszersmind I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár anyai nagybátyja volt; ebből következik erős német-osztrák kötődése, amit a császári és az őrgrófi/hercegi családdal fennálló közeli vérrokonság szorosra font. Magyar oldalon ilyen befolyásoló tényezőről nem tudunk.

A Képes Krónika először az ifjú II. Géza karddal való felövezéséről emlékezik meg, majd úgy kezdi a Lajta–Fischa közti csata bemutatását, hogy az a jó németföldi kémszolgálattal és a magyar erők számbeli fölényével a 102 évvel azelőtt Ménfőnél történteket idézi fel. Szerencsére a harci fejlemények a ménfőinél kedvezőbb fordulatot vettek. A támadó németek elől „elmenekült” az elővéd, de a Belus bán (II. Géza anyai nagybátyja) vezette második arcvonal érzékeny veszteséget okozva áttörte a német hadsort, végül a király válogatott vitézei élén kézitusába bocsátkozott. Freisingi Ottó is feljegyezte a magyar uralkodó felövezését, és elismerte, hogy amíg Henrik kémei nem jeleskedtek, a magyarok hírszerzői annál jobban teljesítették küldetésüket. A német püspök-történetíró neheztel az őrgróf katonai fegyelmezetlensége miatt, ami a hadrend felbomlását okozta. Igaz, a szétzilált sorokban támadó németeknek azt a dicsőséget tulajdonítja, hogy az egy-egy ispán vezette két íjász előcsapatot majdnem teljesen megsemmisítették, de a báni és a királyi csatasor fegyelmezett helytállását, végezetül övéi vereségét, menekülését nem tagadhatja el.

A Képes Krónika öröme mégsem tűnik felhőtlennek, sőt egy korábbi csatához hasonlatosan itt is elmarasztalja a magyarok könnyűlovas előhadát. II. István Olsava mentén vívott (bizonytalan kimenetelű) 1116. évi csatájáról ezt írja: „A hitvány besenyők és székelyek egészen a király táboráig futottak, anélkül, hogy sebet kaptak volna.” II. Géza 1146-os Lajta–Fischa menti harcának indítása sem vidámabb. „A gaz besenyők és a hitvány székelyek egyszerre futamodtak meg, akár a juhok a farkasok elől, pedig szokás szerint a magyar csapatok előtt jártak.” 

A XII. századi gesztaíró harminc év tárgyalásán belül két ízben is „elveri a port” a királyi sereg előtt járó könnyűlovas íjászokon. Szigorú bírálata érthető lenne akkor, ha mindkét futás kedvezőtlen fordulatot hozott volna. Hanem a két összecsapás közül csak a korábbi végződött vereséggel, s a krónika alább úgy tudósít, hogy annak egy Solt nevű ember volt az okozója, aki egymásnak ugrasztotta az eredetileg tárgyalni indult magyarokat és cseheket. Ráadásul a kortárs Prágai Cosmas elismerőleg szólt a magyar sereg íjászairól, s az ütközet lefolyását is másként látta. Az 1146-os diadal krónikás változatából, ha lehántjuk a minősítéseket, az alábbi csatakép bontakozik ki: kezdetkor az előőrs rendezetten hátrál, a német hadrendet a Belos bán vezette második arcvonal töri át, végül a király hadsora, válogatott vitézek csapata bocsátkozik kézitusába.

A Képes Krónika két idézetéből csak úgy „süt”, hogy olyasvalamiről adott aprólékos, pontos leírást, aminek lényegét nem értette. A kétfelé szórt jellemzőket helyükre illesztve a régi magyar hadművészet – ha úgy tetszik, a türk taktika – tömör vázát állíthatjuk össze. A sebek, azaz veszteség nélküli megfutás (1116) egyszerre történik (1146), tehát nem vert hadak foszlányai mentik életüket, hanem vezényszóra, fegyelmezetten végrehajtott műveletről van szó. „Előrenyomuló vagy visszaforduló lovaikon harcolnak, de gyakran színlelnek menekülést” – írta Regino 906-ig vezetett Chroniconjában. Az a XII. századi magyar klerikus viszont, aki az Árpádok krónikáját írta tovább, nem volt ily hadtudományosan kiművelt emberfő. A finoman kidolgozott részek hiteles szemtanúk elmondásait sejtetik, de már nem ők vezették a pergamenen szántó írótollat.