Feszülettel a hazáért

Az 1849. február 26–27-én döntetlennel végződött kápolnai csata magyar hőstetteinek sorából kiemelkedik báró mednei és aranyos-medgyesi Mednyánszky Cézár római katolikus tábori törzslelkészé, amelyet a szabadságharc festője, Than Mór is megörökített. 

Kossuth francia földről „importált” fővezért gróf Henryk Dembiński altábornagy személyében, aki az 1830–31-es lengyel szabadságharcban litvániai visszavonulásával szerzett hírnevet, ám támadó hadműveleteket nem vezetett. Zárkózottsága, indulatossága és kezdődő szenilitása révén gyorsan magára haragította beosztott tábornokait, a császári-királyi fősereggel pedig március elején, Eger és Gyöngyös között akart csatát vívni. 

Február derekán herceg Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy megindult a Pest–Miskolc közötti országúton, pont arra, amerről a magyar csapatok közeledtek. Csak tizenhétezer katonája volt, mert jelentős erőket hagyott vissza a főváros védelmére és I. hadteste a Duna–Tisza közét biztosította. A császáriak egyre távolabb kerültek ellátási bázisaiktól, míg a honvédek egyre közelebb, akiket a téli hadjárat megedzett és összekovácsolt. Február 26–27-én került sor a Kápolna melletti találkozóharcra, amelyre egyik fél sem számított. 

Dembiński csapatai még felvonulóban voltak, a negyvenezer főt és 141 löveget számláló I., II. és VII. hadtest kilenc hadosztályából csak négy állt tizenkilencezer honvéddel és 63 ágyúval a mocsaras Tarna vonalán, a többi pedig fél-egynapi menettávolságra. 

Mind az osztrák, mind a magyar fővezér számára a meglepetés erejével hatott, amikor 1849. február 26-án csapataik egymásba botlottak a Tarna vonalánál, Kál–Kápolna térségében – ugyanis egyikük sem itt tervezte az „epedve várt csatát”. 

A második csatanapon csupán a magyar erősítések egy része érkezett be, Kápolnánál pedig súlyos helyzet alakult ki, amikor a császáriak elfoglalták a Tarna eltorlaszolt, stratégiai fontosságú hídját és bejutottak a falu nyugati részébe. A honvédek több ízben megpróbálták kivetni az ellenséget, de nem jártak sikerrel. Végül „támadási viszketegségében” gróf Henryk Dembiński altábornagy állt a Velence környéki olaszokból álló kénsárga hajtókás, fehér gombos 16. Zanini-sorgyalogezred II. zászlóaljának 1 élére, akik a hidat védő, sziléziai 29. Schönhals-sorezred I. zászlóaljára vetették magukat. A világoskék hajtókás, fehér gombos Schönhals-bakák kitartottak és erejükből még ellentámadásra is futotta. Ekkor következett el azon pillanat, amelyet Than Mór festményben örökített meg és Klapka György vezérőrnagy – ekkor táborkari ezredes – is megemlített emlékirataiban: „[…] Dembiński […] személyesen vezette elé a zanini [sic!] olasz zászlóaljat. A zászlóalj élén lelkesítő bátorsággal haladt a sereg tábori papja, Mednyánszky Cézár, kezében a magasra emelt kereszttel. A rohamot balról hat és a kerecsendi magaslatokról más tíz ágyú támogatta. A [zalai] 47. honvédzászlóalj határozott lépésekben nyomult előre, megrohanja a falu végén álló és makacsul védelmezett korcsmát, és az őrség legnagyobb részét leveri. Eközben a Zanini-zászlóalj is, semmit nem adva a pusztító kartácstűzre, a faluba nyomul, elfoglalja és megszállja az első házakat, de a további rohamnál egyszerre öt zászlóalj – Wyss 2 dandára, aki eközben a falut elfoglalta – fogja körül, és mert sehonnan sem kap segítséget, nagyobb részben fogságba esik. Csak keveseknek sikerült a döbrői erdőbe menekülni.” 3

A kápolnai ellentámadásról márkus- és batizfalvi Máriássy János ezredes – ekkor alezredes és hadosztályparancsnok – szintúgy említést tett visszaemlékezéseiben: „[…] Dembiński nékem megparancsolta, hogy Kápolnát megtámadjam, és az ellent onnan kiűzzem. Azon kérdésemre: mily erővel parancsolja, hogy eszközöljem a támadást? Dembiński arra két zászlóaljat mondott elégségesnek, dacára annak, hogy valószínűnek, sőt biztosnak látszott, hogy az ellenség legalább egy dandárral tartja a helységet. E parancsra én azonnal ellovagoltam a bal szárnyra, s innen két zászlóaljat rendeltem ki a támadásra, támadási tárgynak a Tarna bal partján fekvő kápolnai korcsmár jelölvén ki, s a támadás vezetését magamnak tartván fel. Alighogy megindultunk, egy küldönc jött hozzám Dembińskitől azon üzenettel, hogy a támadást az ellenség bal szárnya ellen intézzem. Miután én több fontos okoknál fogva az ellenkező szárnyat választottam, mely okoknak legfontosabbika az volt, hogy én ismerve a terepet, tudtam, hogy az ellenség bal szárnyának megtámadása az itt lévő vizes mélyedések miatt fölötte nehéz és veszélyes lesz; megüzentem azt Dembińskinek, és be nem várva netaláni kifogásait, a támadást megkezdettem az előttem alig 1200 lépésnyire lévő s a korcsmánál álló ellenséges középnek jobb szárnya ellen. Erre Dembiński hadosztályom jobb szárnyából egy zászlóaljat, a Zanini olasz ezrednek nálunk maradt zászlóalját az ellenség bal szárnya ellen küldötte az említett mocsáros terepen át. Ezen zászlóalj Venturini őrnagy 4 és báró Mednyánszky Oszkár [sic!] főpap vezetése alatt, velem egyvonalban, de egészen magában nyomult az ellenség ellen. Az említett vizes mélyedéseken át nagy nehezen átgázolva az itt lesben álló ellenséget megtámadta, de nagy túlerő által fogadtatván és körülvétetvén, magát minden ellentállás nélkül megadta és a fegyvert letette; csak a főpapnak és véle egypár embernek sikerült még jókor megfordulni és visszajönni hírmondókul.” 5

A történéseket a VII. hadtest római katolikus törzslelkésze, báró Mednyánszky Cézár is megörökítette: „[…] vörös talárban, és kereszttel kezemben lovagoltam csapataink közt. Lelkesítettem a honvédeket, bátorítottam az újoncokat. 

Körutamban megláttam a mellénk állott olasz (Zanini)-ezredet. Már kétszer meghátrált, és most újabb parancsot kapott a (császáriak által) megszállt község elleni rohamra. Feléje tartottam, majd (Psotta alezredesnek) 6 fölajánlottam, hogy én is vezetem az olaszokat. Alighogy tiltakozása után másfelé indultam, (Dembinszky) szárnysegéde felém sietett a paranccsal, hogy a zászlóaljat én is vezessem. Leszálltam lovamról, a katonákhoz néhány szót szóltam, majd előretörtünk.

Kartácstűz fogadott, de az olaszok bátrabbak voltak, mint gondoltam. Behatoltak a községbe (és kitűzték a zászlónkat). De amint a császáriak ellenünk jöttek, megijedtek és szétfutottak. De amint a császáriak ellenünk jöttek, megijedtek és szétfutottak. Követtem (Psotta) parancsnok példáját és én is odaigyekeztem, ahonnan elindultam.

Alighogy útnak eredtem, egy császári katona felém rohant és megragadta a balkaromat. Tudtam, hogy mint osztrák fogoly nem találok irgalmat. Masszív ezüstkeresztemmel fejbe vágtam és elszabadultam. Az egyik ház kapujába futottam és elmenekültem. 

Golyók fütyültek körülöttem, de ép egészségben elértem csapatainkat. Csak talárom szakadt szét, és kissé meggörbült keresztem.” 7

Ki volt ez az ifjú tábori lelkész, aki a legnagyobb golyózáporban, feszülettel a kezében buzdított rohamra? Érdemes megismerkednünk báró mednei és aranyos-medgyesi Mednyánszky Cézár rövid, ám kalandokban és fordulatokban bővelkedő életével, amely Sárközi Györgyöt is megihlette, így jelent meg 1931-ben Mint oldott kéve című nagyívű történelmi regénye (Ugyenezen címmel 1983-ban Révész György rendezésében hétrészes filmsorozat is készült).

Báró mednei és aranyos-medgyesi Mednyánszky József császári-királyi huszár főhadnagyként vitézkedett a napóleoni háborúkban, és a franciaországi Colmarból hozott feleséget magának Eleonora Richert De Vhirt személyében. Frigyükből három fiuk született a családi fészekben, a Trencsén vármegyei Beckóban: László, Ede és Cézár. Igaz, a Mednyánszky ősi nemesi família volt, ám birtokaik jövedelme elenyésző volt, ezért a család felvirágoztatása érdekében a három fiú – hasonlóan, mint Jókai Mór regényében, A kőszívű ember fiaiban – a Habsburg-házat szolgálta a hadseregben, az államapparátusban, valamint a katolikus egyházban.

A legkisebb fiú, Sándor Cézár (született: 1824. július 9.) szülei akarata szerint végezte el teológiai tanulmányait, bár e pálya iránt nem érzett mély elhivatottságot. 1847. július 20-án Esztergomban szentelték pappá, s Dévényben, majd Zohorban szolgált plébánosként. Pozsonyban, az utolsó rendi országgyűlésen a konzervatív tábort erősítette, de a francia forradalmi események hatására a liberális eszmék felé fordult. 

Idősebb bátyja, László, 1838 és 1842 között a Magyar Királyi Nemesi Testőrség soraiban szolgált hadnagyként. Itt kötött életre szóló barátságot görgői és toporczi Görgey Artúrral. A későbbi szabadságharc legendás fővezérével két évig lakott egy szobában. Szolgálati idejének leteltét követően után, 1843-ban kilépett a császári hadseregből és leköszönt hadnagyi rangjáról, megnősült és felesége birtokán éltek. Bars vármegye követeként volt a pozsonyi országgyűlés tagja, mint a politikai közélet ismert alakja. 

Fiatalabb bátyja, Ede, jogot végzett és 1847-től a budai Helytartótanács titkáraként tevékenykedett.

1848-ban mindhárom Mednyánszky fiú beállt a honvédseregbe. László előbb a Délvidéken harcolt, majd 1848 októberének derekán őrnagyként került Lipótvárba, ahol erődítési igazgatóként szolgált. 1849 januárjában Ede minisztériumi fogalmazói és titkári állását hagyta ott, hogy honvédtiszti uniformist öltve Görgei alatt szolgáljon parancsőrtisztként.

A hadiesemények súlyosbodásával Cézár gyűjtést szervezett hívei körében a sebesült honvédek megsegítésére, majd a császáriak elől menekülve, 1849. január 1-jén jelentkezett szolgálattételre a Feldunai hadsereg parancsnokságán. „Görgey örömmel fogadott, mikor nála megjelentem – olvashatjuk visszaemlékezésében – s előadtam a bennem megfogamzott gondolatot. Hangsúlyoztam, hogy a friss katonai csapatok éltető ereje a harci lelkesség. Mennyire növelné elszántságukat, ha a csapatparancsnok mellett fegyvertelen pap is vezeti őket rohamra! Milyen fölemelő hatást tenne rájuk, ha egyik vezetőjük csak kereszttel kezében dacol a mindnyájukat fenyegető halállal! Hadd tekintse a nép keresztes háborúnak küzdelmünket!

Görgey praktikus ember volt és helyeselte eszmémet. Rámbízta hadserege lelkészségének megszervezését, majd (mihamar) törzslelkészi rangban táborkarába osztott.

Sok pap jelentkezett. A haldoklók ellátására és a sebesültek vigasztalására késznek nyilatkozott mindegyik. De nekem elszánt, rendkívüli férfiakra volt szükségem. Dacolniok kellett a szuronyokkal és szembeszállniok a golyókkal, viszont ne gerjedjenek föl bennük azok a vad indulatok, melyeket a vér látása ébreszt a katonákban.” 8

Felvidéki visszavonulása alkalmával Görgei számolt a körülzárt lipótvári erőd felmentésével, ahol a védelem lelke báró Mednyánszky László őrnagy volt. Elképzelése azonban meghiúsult, Lipótvár kapitulált, amely ellen két tiszt protestált: Mednyánszky őrnagy és Gödrösy (Gruber) Fülöp tüzérszázados. Pozsonyban álltak császári hadbíróság elé, és április 22-én kötél általi halálra ítélték őket, de ennek megerősítése váratott magára. Amikor május 30-án báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy lett a magyarországi császári-királyi csapatok főparancsnoka, első intézkedései közé tartozott, hogy az ítéletet végrehajtsák, így június 5-én a pozsonyi Szamárhegyen felköttette Mednyánszky őrnagyot és Gödrösy kapitányt, ami valósággal sokkolta a magyar közvéleményt. 

Cézár – aki részese volt a tavaszi hadjáratnak – július 1-jétől a Hadügyminisztérium hadlelkészi osztályának igazgató tanácsosaként tevékenykedett, és követte az általa bálványozott Görgeit a világos–szőlősi fegyverletételig. Sikerült hazaszöknie, majd Beckóból Bécsbe, onnan pedig édesanyja franciaországi rokonságához utazott. Ede bátyja itthon maradt, megnősült és trencséni birtokukon gazdálkodott. Az ő fiában – Lászlóban – tisztelhetjük a magyar festészet egyik kiválóságát.

Cézár sorsa a későbbiekben fordult tragikusra. Az 1849-es emigráció reményvesztett nemzedékének sorából azok közé tartozott, akik a közöny és kétségbeesés ingoványából az önpusztításban vélték meglátni a kiutat. In effigie, azaz távollétében – 1852. február 3-án – Pesten a császári-királyi hadbíróság kötél általi halálra ítélte és nevét jelképesen bitófára szegezték. Az emigrációban jó barátságot ápolt gróf széki Teleki Lászlóval, így Kossuth megbízottjaként a francia baloldallal állott kapcsolatban. Miután súlyos magánéleti válságba került, 1851-ben levetette a reverendát és eljegyezte egy francia képviselő leányát. Zilált anyagi helyzetének rendbetételére nagyobb kölcsönt vett fel és 1853-ban Ausztráliába hajózott szerencsét próbálni. Nem járt sikerrel, mert árukészlete a hajóút alatt tönkrement. Felcsapott aranyásónak, amiért nagy árat fizetett: egy rablótámadás elszenvedőjeként bal karját elveszítette. Kalandos körülmények között, Észak-Amerikán keresztül 1854 augusztusában tért vissza Franciaországba. Miután anyagi és magánéleti gondjai nem rendeződtek, 1857. április 20-a hajnalán Hyeres-ben az öngyilkosságba menekült. 

Búcsúsorai ma is megindítóak: „Utoljára látom most, hogyan pirkad a hajnal. 

Szép vagy, te nagy természet, mikor a nap fölkel a tengerből és a ködfátyolt áttörve világossággal borít el mindent! Szép vagy te különösen délen, hol versenyt ragyog a föld, az ég és a végtelen Óceán! 

De te nagy titok is vagy szépségedben. Nem tart soká és megösmerem titkodat. Mi más a halál, mint új élet kapuja? Mi más lelkem élete, mint tudás? 

Hozzád megyek, hatalmas Teremtő! Hozzád, te mindenség Ura! Elfáradtam és nyugalmat keresek kebleden. Isten veled, drága hazám! Bocsáss meg, nincs már erőm, hogy újra harcba szálljak érted! 

Isten veletek, bajtársaim! Bocsássatok meg ti is, ha nem szorítom meg kezeteket még egyszer! […]

Kettőt ütött az óra éjfél után. Időm lejárt. Isten veled, te élet e földön!... Nem vagyok többé bujdosó...” 9

Babucs Zoltán, Magyarságkutató Intézet 
Történeti Kutatóközpont, Trianon Munkacsoport
 
1 Mivel a Zanini-bakák nem kaptak honvéd egyenruhát, régi uniformisukat magyarították, vagyis csákójukat tollal és piros szalaggal díszítették, fehér szíjazatukat feketére suvickolták.
2 Franz Wyss vezérőrnagy.
3 Klapka György: Emlékeimből. A szöveget gondozta, az eredeti iratokkal egybevetve kiegészítette, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Katona Tamás. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986. 204–205.
4 Luigi Venturini őrnagy a támadás során megsebesült és zászlóaljával együtt császári hadifogságba esett. Dembiński szerint az olaszok puskalövés nélkül adták meg magukat.
5 Máriássy János: Visszaemlékezések az 1848–49. évi szabadságharc alatt végzett szolgálataimra. Sajtó alá rendezte, a bevezető és a jegyzeteket írta: Sugár István. Máriássy olmützi visszaemlékezéseit sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Hermann Róbert. Az olmützi visszaemlékezéseket fordította: Lenkefi Ferenc. Argumentum Kiadó, Budapest, 1999. 100
6 Bärensfelsi Psotta Mór tüzér alezredes, a VII. hadtest tüzérparancsnoka.
7 Báró Mednyánszky Cézár emlékezései és vallomásai az emigrációból. Angolból fordította: Dr. Óvári-Avary Károly. Budapest, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., 1930. (a továbbiakban: Mednyánszky 1930) 40–41.
8 Mednyánszky 1930, 37.
9 Mednyánszky 1930, 231–232.