Elvitte a víz: Tiszahalász pusztulása

Száznegyvennyolc évvel ezelőtt, 1876. március 24-én az áradó Tisza átszakította a taskonyi védőgátat. A medréből kilépett folyó 23 községet és határát öntötte el. A legnagyobb pusztulás a Tisza folyó és a Kis-Tisza közti ártéren fekvő, 415 lelket számláló Tiszahalászt érte, itt csak három ház maradt épen.

A vármegye küldöttsége szerint „a lakosság leveretett kedélyben találtatott, részben az átélt veszedelem, részint a jövő feletti aggodalom és a szenvedett károk miatt (...) elvesztették minden élelmiszereiket s ingóságaik nagy részét, minél fogva elszegényedtek és félnek a jövőtől. Pénzzel sem rendelkeznek.” A károk nagyságát és a folyó megváltozott vízjárását látva a vármegye szeptember 26-i ülésén megtiltotta a falu újjáépítését és tárgyalásokat kezdeményezett a szatmári püspökséggel egy új faluhely kijelöléséről.

Az 1870-es évek második felét joggal nevezik hosszú árvizes periódusnak vagy a megpróbáltatások időszakának. A kiegyezés a várakozással ellentétben megtorpanást hozott a Tisza-völgy rendezésében. A birtokosok ezért külön-külön építgettek gátakat, a kisebb érdekeltek pedig hozzájárulást fizettek. Az időjárás eközben megváltozott, a száraz esztendők után esősebb időszak következett. Az újabb árhullámok a Tisza völgyét még ősi állapotok közt érték.  

Az 1876-os esztendő az ismétlődő és nagy árvizek éve volt. A folyószabályozás első hibái is mutatkoztak: a kanyarulat-átvágások felgyorsították a víz lefolyását, a tavaszi ár minden eddiginél nagyobb erővel zúdult a 800 éves Tiszahalászra.

A X–XI. században alapított települést, amely a poroszlói birtokközpont szolgáltató falvainak hálózatához tartozott, már a XIII. században is említik a források. IV. Béla az egri püspökség javai közt 1261. szeptember 9-én említi „Halaz in Chereukuz”-t, vagyis Cserőközben fekvő Halászt. A falu a középkorban az egri püspökség egyik legjelentősebb halbeszállítója volt. A folyószabályozás után az állattartás lett domináns. „Olyan híres jószágtenyésztő nép volt a tiszahalászi, hogy a környékbeli vásárok forgalma meg sem indult addig, míg a tiszahalásziak be nem értek eladó jószágaikkal. Birkanyájukat hat iszrengába hajtották, hat nyájban, hat külön juhász őrizete alatt. Minden gazdának bélyegvasa volt. A ménesben a csikó hét éves koráig nyargalászhatott a gyepen, s csak akkor vetettek a hátára először nyerget vagy hámot, de akkor is először könnyű szánkót húzattak vele a tavaszi gyepen. Hét éves koráig szabadon nyargalászta a pusztaságot, úgy nyáron, mint télen. Néha térdig érő hóból kaparta ki a hó alól a fenyert, a vastag avart” – írta az ősi faluhelyre visszaemlékezve 1936-ban Juhász Lajos igazgató-tanító.

Az 1876. év nem sok jót ígért a falu lakosainak. A Tisza vízgyűjtő területein jelentős mennyiségű csapadék halmozódott fel, az árvízre már februárban készültek.  Tsank László, Heves-Szolnok megye alispánja márciusban azt írta a belügyminiszternek, hogy „február 25-én vettem Máramaros megyéből a távirati tudósítást, hogy a Tisza folyó aggasztóan árad, (…), ezért minden községben árvízbizottság alakíttassék. Az emberek, valamint a hasznos házi állatok megmentése, megóvása, biztos helyre szállítása, s a vész elmúltáig való élelmezése körül a legserényebben és legbuzgóbban járjanak el. A víz emelkedéséről és a netáni veszélyekről 24 óránként távirati úton tegyenek jelentést.”

A folyó vízszintje március közepén jelentősen megemelkedett: a nyomás átszakította a Szapáry-birtokhoz tartozó taskonyi védtöltést és a sarudi Hartl-féle helyi gazdasági védőgátat. A víz szabadon ömlött az ártéri falura, Tiszahalászra.

Tsank László a rend fenntartása érdekében az egri katonai térparancsnokságról 40 katonát Sarudra küldött, s a helyszínre rendelte Kubik Endre megyei főmérnököt is. A tiszahalászi lakosokat Recsky László szolgabíró utasítására a szomszédos településekre, Örvényre és Szőlősre menekítették. A veszély nagyságát látva Hartl Ede, a szatmári püspökség hídvégi uradalmának bérlője is az ártéren rekedt halásziak mentésére sietett. Tariczky Endre tiszafüredi plébános így számolt be Tiszahalász végnapjairól az Eger című lap 1876. április 27-i számában: „Kettős megyénknek, a Tisza jelen példátlanul borzasztó kiáradása következtében elözönlött területén, egy-egy birtokost alig érintett a rendkívüli csapás oly súlyosan, mint a Szathmári püspökség megyénkbéli uradalmát, s illetőleg annak bérlőjét, a kiváló szorgalmú gazdát, Hartl Ede urat. Sarud és Poroszló között ugyanis a gátak átszakadásának következtében, egyszerre több mint 9000 holdját borította el az árvíz eme bérelt uradalomnak, ezek közt mintegy 1200 hold gyönyörű tisztabúza vetés lőn teljesen megsemmisítve. Ha ehhez vesszük, hogy egy nagyobbszerű tanyaépület, s az ott felhalmozott takarmány lett a pusztító áradat áldozata: könnyű belátnunk, hogy a nevezett bérlő úr vesztesége a 100-120 ezer forintot haladja. S mégis azt mondhatjuk, hogy az, kit ily helyrehozhatatlan, óriási veszteség ért, midőn már minden elpusztult, midőn egyrészt éveken át folytatott kitartó szorgalma eredményét látta egyszerre megsemmisítve, egyike volt ama buzgóknak, ki a szegény nép vagyonát megmenteni siettek. Ugyanis a nevezett bérlő úr összes igáival és cselédségével egyetemben, gazdatisztje kíséretében személyesen sietett a sarudi töltésekre, hol a sarudi és tiszanánai lakosságot erélyesen támogatván a töltések megvédésében, mondhatjuk, e helység igen sokat, csaknem mindent a bérlő úrnak köszönhet, hogy az árvízveszélytől mentve lön. Kiváló segédkezet nyújtottak Hartl Ede úr mentési buzgalmának a tiszanánai és sarudi jegyzők is fáradhatatlan közreműködésükkel. Csak e napokban értesültünk az ottani hiteles szemtanúktól arról is, hogy az árvíz által teljesen elpusztított Tiszahalász lakossága, hogy a borzasztó vész közepette életét, lábas jószágát, s terményeinek nagy részét megmentette, különösen annak köszönheti, hogy a nevezett bérlő úr a legnagyobb vész idején a legjobban sújtott község segélyére azonnal elküldé egyetlen kompját, midőn arra magának is legnagyobb szüksége volt. Hisz azt hisszük, e helységek az illető bérlő úr iránt örök hálára vannak kötelezve. Jelentékenyen előmozdította végül e mentési törekvéseket kettős megyénk buzgó alispánjának ama serény intézkedése, mellyel a nevezett bérlő úr sürgetésére kért katonaság kirendelése iránt, a szükséges lépéseket azonnal foganatba venni siettetett, s a katonaság a gátvédelem, a rendkívüli felügyelet eszközlése végett csakhamar meg is érkezett.”

Az árvíz Tiszahalászon halálos áldozatot nem követelt, de óriási pusztítást végzett. A 73 házból 18 összedőlt, 52 ház megrongálódott, s csupán 3 maradt épen. Tariczky júniusban a helyszínen járva azt tapasztalta, hogy „nem kellett a víz hátrahagyott nyomait keresnünk, mert romok közt, s romok előtt jártunk. (…) Láttunk házakat teljesen lerogyva, melyeknek fedélzete a föld színén állt meg; másokat, miknek majd eleje, majd hátulja, egyik, másik oldalfala rozzant le. Néhányban bent is voltunk, hol padkát, búbost, közfalat be s kidőlve lehetett látni, valamint a többi falakat is megnyitva, repedezve, s aljában a víz által alapjában kikezdve. (…) Őszintén megvallva, a háztalaj, s nedves falak bűzhödt kigőzölgése miatt 10 percnél tovább alig bírtunk nála időzni.” A nyár elején az római katolikus iskolaházat még 63 centi magasan vette körül a sár, de a lelkészlaknak is a küszöbéig ért a víz.”

Kubik Endre főmérnök augusztusi szakvéleményében leszögezte: „Tiszahalász jelen helyén meg nem hagyható.” A vármegyei közgyűlése 1876. szeptember 26-án letiltotta a megsemmisült faluban az építkezéseket és tárgyalásokat kezdeményezett a szatmári püspökséggel, hogy engedje át felsőmagyarádi pusztáját a kitelepülő tiszahalászi családoknak. A vármegyei hatóságok a helyszínen tájékozódtak, s 79 család mutatkozott hajlandónak áttelepülni, 8 viszont nem fogadta azt el. Ekkor váratlan bonyodalom keletkezett. A magyarádi pusztát bérlő Oravecz János nem mondott le szerződésének hátralevő 5 évéről, így a tárgyalások elakadtak.  

A decemberi ár ismét veszélyeztette a szükséglakásokban megbúvó lakosságot. Sebestény Jakab bíró és Meizler Dávid törvénybíró ezért azt kérték, hogy a legsürgősebben költöztessék el a lakosságot, mert „most pedig nem ott állunk mint a múltkor, mert most tél következik!” 

A községi elöljárók 1877. március 9-én a belügyminiszterhez fordultak. „Egy község s annak összes lakosságának érdeke, java háttérbe szorult azért, mert egy bérlő vonakodik a megkívántató területet feles kárpótlás mellett is kibocsátani kezéből (...) midőn egy község léte, több száz polgárának vagyona és élete van kérdésben (...) a személy- és vagyonbiztonság fenntartása forog kérdésben, akkor a közhatóság fegyvertelenül áll és a legkisebb akadályt sem tudja elhárítani s az adófizető polgárokat pedig veszni, pusztulni engedi!”

Schlauch Lőrinc szatmári püspök 1877. május 15-én felajánlotta a tiszahalászi lakosoknak, hogy Felsőmagyarád pusztán újrakezdhetik életüket. Leszögezte azonban, hogy a haszonbérlet lejártáig, vagyis 1881-ig csakis a beltelkekre, illetve az építés idejére szükséges legelőkre lehetséges az áttelepítés. A terület átengedésének feltételeként szabta meg a püspök, hogy az új falunak három év alatt fel el kell készülni, s a régi beltelkeket pedig 1879. december 31-ig át kell adni az uradalomnak. 

A püspök ajánlatát Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter 1877. május 27-én jóváhagyta. A község az áttelepítéshez szükséges 100 hold földterülethez azonban csak úgy tudott hozzájutni, hogy a szomszédos Graefl Károly-féle földbirtokból 125 holdat haszonbérbe vett, s azt a vonakodó bérlőnek, Oravecz Jánosnak adta át. 

1879. február végén a folyó ismét elöntötte az egykori Tiszahalászt, ahol ekkor már csak három ház állt, s azokat, akik még ott maradtak, Recsky László erélyesen kitelepítette. A márciusi tetőzéskor a faluban már nem tartózkodott senki.

Az 1881. évi alispáni jelentés szerint az új falu felépült. A kisközséget 1876 és 1880 között Új-Halász néven, 1880-1901 közt pedig Schlauch Lőrinc tiszteleteként Lőrinczfalva néven nevezték. A századfordulón, miután az Országos Községi Törzskönyvbizottság megszüntette a települések névazonosságát, Lőrinczfalva nevéhez hozzákapcsolták az új jelzőt. A maroknyi közösség azonban nem tudta megszokni az új nevet, ezért 1921-ben kezdeményezték, hogy az új falu vegye vissza a régi nevét, s nevezzék azt újra Tiszahalásznak. A kérelmet elutasították. 1924-ben a belügyminisztérium megszüntette a településnevek „cz”-s írásmódját, s így, immár 100 éve, kialakult Tiszahalász utódtelepülése, Újlőrincfalva. 

Dr. Szuromi Rita, Magyarságkutató Intézet
a Történeti Kutatóközpont tudományos segédmunkatársa