Az UNESCO 1999-ben nyilvánította február 21-ét Az anyanyelv nemzetközi napjává, amelyet 2000 óta minden évben rendezvényekkel ünnepelnek meg szerte a világban. 

A világ nyelveinek eredetéről többféle magyarázat született. A monogenezis szerint a nyelvek egyetlen ősnyelvre vezethetők vissza, a poligenezis értelmében pedig különböző ősi nyelvekből jöttek létre az önálló nyelvek. Előbbi elképzelést a bibliai Bábel tornya történetéből is ismerjük.

„Annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz” – tartja a mondás. Talán ezen a napon sokaknak ez a gondolat juthat eszébe először, hiszen gyakran halljuk, mennyire fontos minél több idegen nyelvet beszélni. Ez kétségtelen tény, ugyanakkor a globalizációs tendenciák és az angol nyelv térhódításának idején nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy számunkra, magyarok számára a világ kb. 5000-6000 nyelve közül mindig történelmi örökségünk, a magyar nyelv marad a legfontosabb, hiszen ez nemzeti kultúránk alapja és fennmaradásunk záloga, éppen ezért felelősséget kell vállalnunk érte. 

„Minden nemzetnek fő kincse a nyelve.  Bármit veszthet, visszaszerezheti, de ha a nyelvét elveszíti, az Isten se adja vissza többé.” (Gárdonyi Géza)

A nyelv ugyanis nemcsak a kommunikáció elsődleges eszköze, hanem identitásunk szerves része is. Ahogyan arra Kiss Jenő nyelvész is rámutat, az identitás, azaz önazonosság(tudat) és hovatartozás(tudat) két legfontosabb típusa a személyes (individuális) és a közösségi identitás. Utóbbihoz tartozik a nyelvi identitásunk, amely minden ember első egyértelmű identitásjele, a nevünk ugyanis nyelvi jel, „amelyet a kisgyerekek még beszélni tudásuk kialakulása előtt megjegyeznek, egyértelműen magukra vonatkoztatnak.” Ez is azt bizonyítja, hogy nyelv és identitás között szoros kapcsolat áll fenn, hiszen identitásunk a nyelven keresztül alakul ki. 

Anyanyelv és identitástudat különös jelentőséggel bír a Kárpát-medence magyar ajkú és identitású közösségeiben, hiszen a trianoni diktátum által 1920-ban szétszabdalt történeti Magyarország elcsatolt területein őshonos kisebbségi helyzetben élő közösségek sokszor egyedül a nyelven keresztül tudják megőrizni közös identitásukat, esetükben tehát a nyelv feladása egyúttal a magyar identitásuk elhagyását is jelenti. Azt a felismerést, hogy anyanyelvünk nemzeti összetartozásunk megőrzésének alappillére, legjobban Széchenyi szavaival foglalhatjuk össze: „midőn 1825-ben felálló Akadémiánk eszméje újra megpendült […] rég elismerték hazánknak messzebbre látó már most elhúnyt hívei, hogy nyelvünk körül forogna nemzeti létünk. Nyelvére kellene ügyelni a magyarnak mindenekelőtt, ha élni akar.” (Széchenyi István: A magyar Academia körül, 1842.)

A magyar nyelv a modern polgári nemzetté válás folyamatának megindulása idején, a XVIII. század végén – XIX. század elején vált a magyarság legfontosabb identitásképző elemévé. Olyan eseményeknek volt ez köszönhető, mint a nyelvújítás, a Magyar Tudós Társaság (mai Magyar Tudományos Akadémia elődje) megalapítása 1830-ban, amely ettől kezdve a magyar nyelvű tudományművelésének és a magyar nyelv szabályozásának legfőbb színtere lett. Nem szabad megfeledkeznünk azokról a fontos kezdeményezésekről sem, amelyek elvezettek a magyar nyelv hivatalos nyelvvé váláshoz 1844-ben. Ilyen például a pesti egyetem első magyarnyelv-tanárának, Vályi Andrásnak kezdeményezése, amelynek köszönhetően bevezették az 1792. évi VII. törvénycikket, amely kötelezővé tette magyar tanszékek felállítását, így a magyar a közép- és felsőfokú oktatásban egyaránt hivatalos tantárgy lett.

Február 21-e, Az anyanyelv nemzetközi napja alkalmából érdemes azon is elgondolkodnunk, hogyan tudjuk méltón megőrizni és továbbadni mindazokat a nyelvi-kulturális értékeket, amelyeket elődeink hagytak ránk, valamint azon is, hogy a mindennapokban mit tehetünk anyanyelvünk, nyelvjárásaink és a Kárpát-medencei magyar nyelvközösség fennmaradásáért.

Gondolatébresztőként Kosztolányi Dezső sorait ajánljuk kedves olvasóink figyelmébe:

„Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. […] Kívüle vannak más nyelvek is. […] Sokat eléggé jól tudok. […] Akad olyan is, melyen folyékonyan írok leveleket, cikkeket. […] Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. […] A kés-ről tudom, hogy culter, couteau, Messer, knife, coltello, navaja. Ha azonban valaki nagyon akarná, elhitethetné velem, hogy tévedek. De a kés-ről senki se hitetheti el velem, hogy nem kés”.