1807. február 10-én, Pozsonyban született gróf németújvári Batthyány Lajos, akiben az első felelős magyar kormány miniszterelnökét tiszteljük. 

Őszintén hitte, hogy az uralkodó által szentesített áprilisi törvények szerint kormányozhat, ám amikor a nemzet alkotmánya védelmében fegyvert ragadott, úgy érezte, az Ausztriával szembeni konfliktust már nem lehet törvényes keretek között megoldani, és leköszönt.  

Bécs szemében megbocsáthatatlan bűnt követett el azzal, hogy 1848 októberéig szervezte a honvédelmet, megteremtve azon honvédseregnek az alapját, amely 1849 tavaszán kikergette a császári-királyi ármádiát és annak legyőzéséhez egy külső nagyhatalom, a cári Oroszország szuronyai kellettek. 

„[…] az én halálomnak a gyalázata előbb vagy utóbb azokra hull vissza, akik engem igazságtalanul és hálátlanul meggyilkoltak. Ebben az ünnepélyes órában megesküszöm, hogy a király és a monarchia elleni árulásnak soha egyetlen gondolata nem férkőzött lelkemhez, és hogy a hazához nem kevésbé hű voltam; ugyan ki hiszi el ezt most! És ezért halok meg; a törvény, a király esküje volt vezérfonalam, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem. Viam meam persecutus sum [A magam útját jártam], ezért ölnek meg engem.” – írta búcsúlevelében hitvesének.

Az 1849. október 6-án kivégzett aradi tizenhárom és Batthyány gróf mártíromsága örök érvényű példát adott számunkra: hogyan kell a nemzet függetlenségéért, az alkotmányért a végsőkig kiállni, és ha kell, meghalni is azért.

Batthyány gróf életéről és haláláról számos érdekességet lehet írni, így ezekből kiragadva, születésének évfordulóján miniszterelnöki kinevezésének felidézésével tisztelgünk történelmi nagysága előtt.

„Vannak emberek, akik ha megjelennek valahol, azonnal elapad a társasági csevely és feléjük fordul minden figyelem, rájuk szegeződik az összes pillantás: mindenki megérzi, hogy Valaki lépett közéjük. – olvashatjuk Csorba László történész, Batthyányról szóló kiváló jellemzésében – Ilyen ember volt Batthyány Lajos gróf: fejedelmi termet, hatalmas természet, nagyúri modor, éles ész, heves érzelmek, nehezen regulázható indulatok. Édesanyjával kialakult ifjúkori viszálya miatt korán, húszesztendős korában nagykorúsíttatta magát, és miután levetette a huszárnadrágot, egy ideig csak az egzotikus utazások, no meg a kártyaasztalnál vagy az asszonyi szíveken aratott diadalok érdekelték. De a szoros anyagi érdek, amely hatalmas birtokai gazdálkodásának modernizálására szorította, igen gyorsan egy tágabb horizontra nyitotta a szemét. Majd fokozatosan, a lélek nemesebbik feléből sarjadó ambícióval párosulva, nemzete és hazája gondjainak részesévé avatta. Megtanult jól magyarul – e későn szerzett nyelvtudás miatt nyilvános beszédét mindvégig megfontoltabb tempó jellemezte –, és az 1840-es évek elejétől kezdve az országgyűlés főrendi tábláján a kicsiny, de válogatott liberális ellenzék – Eötvös József, Teleki László és társaik – vezére lett. Látókörét csakúgy, mint népszerűségét országos szintre emelte az évtized közepének nevezetes ellenzéki megmozdulásaiban való aktív részvétele. Nemcsak pénzét és személyisége súlyát, befolyását adta gazdasági, társadalmi és kulturális vállalkozások egész sorának, de elnökséget is vállalt olyan jeles intézmények élén, mint az Iparegyesület vagy a Magyar Cukorgyáregylet. Nem volt teoretikus elme, sem a szónoki vagy az irodalmi stílus embere. De mindegyikből volt benne annyi, hogy tekintélyét ne csak a rangjának, pénzének köszönje, így amikor 1847-ben elérkezett az addig csupán diétai és megyei ellenzék országos párttá szerveződésének ideje, a reformerek élgárdájának egyöntetű bizalma őt emelte az ellenzék Központi Választmányának elnöki székébe.” ¹

Az 1848-as európai forradalmi hullám a Habsburg Birodalmat is alapjaiban rengette meg. Magyarhon a megváltozott politikai konstellációkat igyekezett a maga javára fordítani, vagyis a birodalmon belül békés eszközökkel minél nagyobb önállóságot kiharcolni. A hazai körökben „Palatinus Pista” becenévvel illetett István főherceg volt az, aki az V. Ferdinánd (uralkodott: 1835–1848) felett gyámkodó államtanácsot megkerülve, március 17-én bravúros „huszárcsínyt” vitt véghez. Személyesen beszélt a jóságosnak is hívott, gyermeklelkű V. Ferdinánddal, aki beleegyezett gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezésébe. A nádor e lépése Magyarország ügyét szolgálta, de magára vonta családja haragját, és ezért idővel kegyvesztetté vált. 

A felelős magyar minisztérium és alkotmány ügyét udvardi és kossuthfalvi Kossuth Lajos – meghallva a kor szavát – pár nappal a március 15-i pesti események előtt, március 3-án javasolta híres felirati beszédében: „[…] erős meggyőződésem, hogy dinasztiánk jövendője a birodalom különféle népeinek egy szívben-lélekben egyesüléséhez van csatolva, ezen egyesülést nemzetiségeik respektálása mellett csak az alkotmányosság érzelemrokonító forrasztéka teremtheti meg. Büró és bajonett [bürokrácia és hadsereg], nyomorú kapocs.” ²

Pozsonyban március 18-tól megfeszített módon ülésezett az utolsó rendi országgyűlés, amely nemcsak kidolgozta, hanem a két tábla között sikerrel egyeztette a törvényjavaslatokat. A bécsi udvari körök próbálták az időt húzni és akadályokat gördíteni a pozsonyi országgyűlés által felterjesztett törvényjavaslatok elfogadása elé, így március 28-án a jobbágyfelszabadítással és a felelős minisztériummal kapcsolatos törvénycikkek átdolgozására szólították fel a diétát. Erre Batthyány benyújtotta lemondását, melyet a nádor nem fogadott el, hanem közbenjárását ígérte. A belső robbanással fenyegető bécsi és pesti forradalmi légkör, a lombardiai felkelés kitörésének híre, a nádor közvetítő szerepvállalása és az országgyűlés állhatatossága végül az udvart meghátrálásra kényszerítette. István nádor április 10-én délben tért vissza Bécsből, magával hozva a még ki nem hirdetett törvénycikkeket és az első felelős kormány kinevezési okmányait, amellyel Bécs az utolsó pillanatig kivárt, mivel Kossuth Lajos miniszteri kinevezésével szemben erős aggályai voltak. A császár és király szintén április 10-én, délután fél ötkor érkezett gőzhajóval Pozsonyba. Kíséretében tartózkodott felesége, Savoyai Mária Anna hercegnő, öccse, Ferenc Károly főherceg és annak fia, „nemzetünk kedveltje”, az ifjú Ferenc József főherceg is. 

Április 11-én reggel „Ferdinand király leiratot ád ki, melyben a helybenhagyott s Batthyánytól ellenjegyzett törvényczikkeket közhirrététel végett az ország rendeihez visszaküldi.”³ A Batthyány-kormány Pozsonyban tartózkodó tagjai ekkor tették le az esküt (szlavoviczi Klauzál Gábor és szemerei Szemere Bertalan Pesten tartózkodott, pacséri Mészáros Lázár ezredes pedig még nem érkezett meg itáliai állomáshelyéről). A hivatalba lépő, gróf Batthyány Lajos vezette első felelős magyar kormány tagjai a következő személyek voltak: kehidai Deák Ferenc (igazságügyi miniszter), báró vásárosnaményi Eötvös József (vallás- és közoktatásügyi miniszter), herceg galántai Esterházy Pál (a királyi személye körüli miniszter), Klauzál Gábor (ipar- és földművelésügyi miniszter), Kossuth Lajos (pénzügyminiszter), Mészáros Lázár huszár ezredes (hadügyminiszter), Szemere Bertalan (belügyminiszter) és gróf sárvár-felsővidéki Széchenyi István (közmunka és közlekedésügyi miniszter). A négy főnemesből és öt köznemesből álló kormány tagjainak politikai nézetei széles skálán mozogtak, a liberális balszárnytól egészen a dinasztiahű konzervatívokig. Kossuth és Szemere a baloldali liberálisokat, Deák és Klauzál a mérsékelt liberálisokat, Eötvös báró a centralistákat, a konzervatívokat Esterházy herceg képviselte, miközben pártonkívülinek számított a „legnagyobb magyar” és Mészáros ezredes. 

1848. április 11. sorsdöntő pillanat volt minden tekintetben: Magyarország a feudalizmusból átlépett a polgári korszakba, és megszületett a mai értelemben vett polgári magyar nemzet. 

Országszerte hatalmas volt a lelkesedés. A pesti eseményekről a márciusi ifjak egyike, Degré Alajos a következőket jegyezte fel visszaemlékezésében: „Színházban voltunk, egyszerre felgördül a függöny, s kilép fekete díszmagyarban Egressy Gábor, s az éppen megérkezett újdonságot, hogy az első felelős magyar minisztérium ki van nevezve, tudtul adja. 

Na, ha erre össze nem omlott az a színház, minden vihart és földrengést ki fog állni. Olyan tapsot, éljenzést és tombolást életemben sohse hallottam; a falak rengtek, a padok recsegtek, s a zenekar felállva a Rákóczi-indulót játszotta. Alig lehetne megmondani, hogy meddig tartott ez, mert néhányszor megújult, mialatt Egressy Gábor kőszoborkint mozdulatlan maradt. Végre egy kis felvonásra nyúló idő után helyreállt a csend, de csakis azért, hogy az új kitöréshez új erőt nyerjen a közönség. 

Egressy Gábor kezdte felolvasni a miniszterek névsorát, a legnépszerűbb nevek voltak, s a közönség mindenik nevet hosszan tartó viharos éljenzéssel üdvözölt. 

A színház hangos társalgási hellyé alakult; a páholyokból lebeszéltek a földszintre, innen a harmadik-negyedik sor zátszékbe, mialatt az előadás folyt, de alig tudta valaki, hogy mit játszanak. 

A közönség a színházból kijőve, láthatta csak, mit képes a lelkesültség felmutatni. Alig futotta be a várost a minisztrerek kinevezéséről szóló hír, összebeszélés vagy bemondás nélkül önkényt és fényesen kivilágították a várost; az ablakokból nemzetiszín zászlók lengtek, s az utcákon »éljen Kossuth!, éljen Deák!, éljen Batthyány!, éljen Szemere!, éljen március 15-e!« hangzott. 

A legszebb meglepetés érte az arra járókat, különösen a színházból hazatérőket a Hatvani utcában. Landerer előtt az utcán egy nyomda volt kivilágítva, akörül kék zubbonyos nyomdászok sürgölődtek. A sajtó működött, melynek tetején e néhány szó volt kivilágítva: »Éljen a sajtószabadság!«, felette a magyar címer, jobbra-balra nemzeti zászló. A Talpra magyar-t, Tizenkét Pontot s a magyar minisztérium névsorát díszes példányokban szórták a közönség közé.

Az egész város ittas volt az örömtől, a boldogságtól.” ⁴

Szemere Bertalan Politikai jellemrajzok a magyar szabadságharcból című munkájában így emlékezett a Batthyány-kormány működésének első időszakára: „Batthyány miniszteri politikáját tehát megismerni – kivált azt a dinasztiáéval párhuzamba állítva – annál érdekesb, mivel az a nemzet nagy többségéé is volt; ő tisztán ösztönszerűleg azon biztos utat követte, melyet elébe a józan ész természetes útján haladó nemzeti közvélemény maga világosan kijelölt. 

Az első hetek az 1847–48-i országgyűlés április 14-én történt bezárása után a nemzet örömünnepei közé tartoztak. A nemesség nem látszván sajnálni százados kiváltságainak feláldozását, és a nép teljes s forró hálával látszván a nyert jogok nagy becsét érezni, nemzetünk, mint egy kibékült nagy család, valóban szívemelő ünnepet ült. Batthyány belátván, hogy a reformált alkotmány ily reményt haladó gyökeres restaurálása nem az ő s nem egyes ember műve, hanem az európai eseményeké, azt nem a dinasztia ellen, hanem ezzel egyetértőleg akarta s vélte megszilárdítani. Ez volt szempontja, miből a minisztérium alakításánál kiindula, melyet főleg a reform képviselőiből óhajtott alkotni, és más egyénekből, kik ellen az udvar nem viseltetheték ellenszenvvel. Így hívta bele hg. Esterházyt, ki azelőtt Angliában osztrák követ volt; így gr. Széchenyit, ki a megbukott kormányrendszer alatt is hivatalt viselt, így Mészárost, az olasz táborbeli huszár ezredest; (ezért ellenezte, hogy Kossuth, miután az mindenesetre akart miniszter lenni, a belügyi tárcát ne kapja meg) és végre ezért nem kelt ki Jellačićnak bánná szabálytalanul történt kineveztetése ellen, és még azért is, mivel Jellačić még akkor méltán a nemzeti horvát párt választottának is tarthaték. E politika nem mutatkozék következményeiben szerencsésnek, az igaz, de az tagadhatatlan, hogy e politika a fejedelmi ház irányában valóban lojális és kíméletes volt, mint az is igaz, hogy a kormánynak ez óvatosságot az ország körülményei tanácsolták, amennyiben az országban alig volt tizenhatezer katona, s annak legnagyobb része idegen, s csaknem az összes tisztikar – különbség nélkül a fajra – a régi rendszer híve volt, úgyhogy a fejedelemmeli összeütközés esetében a magyar minisztériumnak ekkor éppen nem lett volna mire támaszkodnia. Darab ideig úgy is látszék – külsőleg legalább –, hogy a dinasztiának komoly szándéka lévén respektálni az alkotmányt, méltányolá Batthyány őszinte s mérséklett politikáját.” ⁵