Nagycsütörtökön a bibliai utolsó vacsorára, Jézus Krisztusnak és tanítványainak utolsó közös étkezésére és az Eucharisztia (Oltáriszentség) megalapítására emlékezik a keresztény világ. 

Teológiai-metafizikai jelentősége folytán nem véletlenül lett ez a vacsora a keresztény művészet egyik leggyakrabban megörökített jelenete. Leonardo da Vinci azonos című, világhírű festménye számos későbbi művész munkáját is inspirálta. 

Ehhez a témához kapcsolódva szeretnénk egy jóval későbbi, mindeddig ismeretlenségben rejtőző magyar művészi alkotást bemutatni: Jeges Ernő (1898—1956) festőművész Az utolsó vacsora című freskóját. Ez a kép az Oltáriszentség misztériuma freskósorozat részeként a pomázi Szent István Király római katolikus plébániatemplom egyik boltozatát díszíti, és olyan történelmi körülmények között jött létre, amelyek a legkevésbé sem kedveztek a művészetek virágzásának, különösen nem vallási tárgyú művek létrejöttének. 

Jeges Ernő a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben,1951-52-ben kapott megbízást a pomázi templom kifestésére. Ez a koncepciós perek és a kitelepítések ideje volt, amikor Magyarországon lábbal tiporták az emberi jogokat, és napirenden volt a hívők és egyházi vezetők zaklatása. Rákosiék a festőművész Jeges Ernőre is gyanakvással néztek, ő ugyanis a két világháború között a Római Iskola tehetséges alkotójaként és a szentendrei művésztelep egyik alapítójaként a magyar történelmi és vallási tárgyú festészet megújításán, a magyar identitástudat helyreállításán fáradozott, s szálka volt a sztálinista hatalom szemében. Szentendrei műtermét bezáratták, munkáját ellehetetlenítették s a korábban komoly díjakkal kitüntetett művészt szinte mindenfajta megélhetési lehetőségétől megfosztották. 

Jeges ezekben az években, életének utolsó éveiben egyházi megbízásokból tartotta fenn magát, ezek jóvoltából kerülte el családjával együtt az éhezést. Az egyik legjelentősebb egyházi megbízása a 18. században épült pomázi barokk templom kifestésére szólt. A helyi plébánossal, Tölgyes Kálmánnal együtt dolgozták ki az ikonográfiai programot. Jeges a csehsüveg-boltozatra kevesebb, mint két év leforgása alatt öt nagyszabású, drámaian mozgalmas, az olasz reneszánsz élő színeiben ragyogó freskót festett, melyek szinte egy 20. századi magyar Sixtus-kápolnává varázsolták át az egyszerű vidéki templomteret. 

Jelen írás tárgya a pomázi freskósorozat egyik darabja, mely a templom bejáratától, illetve a hátsó padsoroktól indulva a második boltozaton Nagycsütörtök ünnepét, az Oltáriszentség misztériumát dicsőíti.

Ez a freskó 360° -ban körbenézhető, és középen, a boltozat tetején is van egy kép. Bal oldalról körbe indulva ezeket a jeleneteket látjuk: Úrnapja (Corpus Christi) ünnepének alapítása; a kép felső részén: Gyermekek elsőáldozása; a jobb oldalon: Mátyás király és Beatrix királyné hódolata az Oltáriszentség előtt; középen fent pedig az Angyalok dicsőítik az Oltáriszentséget c. téma művészi ábrázolása látható.

A freskó fő helyén, a bejárattal szemben Az utolsó vacsora jelenetét festette meg a művész.

Jeges ábrázolása Leonardo da Vinci világhírű alkotását idézi. Jézus együtt vacsorázik tanítványaival a zsidó húsvét ünnepén valahol Jeruzsálemben. Tudja, hogy ez az utolsó vacsora, tudja, hogy itt az idő, el fogják árulni és a következő nap a szenvedésének és a halálának a napja lesz. Ez a tudás mindkét művésznél a képek feszültségének a forrása. A megjelenítés módja is hasonló: mindkét festményen egy hosszú, fehér terítővel borított asztalt látunk, mögötte ülnek a tanítványok, hármas csoportokba tömörülve. Jézus középen ül, jobbján János apostol, bal oldalán Tamás, a háttérben kitágul a tér és az égbolt egy részlete tűnik fel. Technikai jellegű különbség, hogy Da Vinci a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor ebédlőjének falán száraz vakolatra vitte fel a festéket, tehát seccót készített, amely gyönyörű, új színek használatát tette lehetővé. A festék azonban nem tapadt tartósan és sérülékennyé tette a remekművet, mely rendszeresen restaurálásra szorul. Ezzel szemben Jeges Pomázon nedves vakolattal dolgozott, ami azt jelenti, hogy gyorsan kellett festenie és nem volt lehetősége javításra. Fia elmondása szerint esténként otthon csomagolópapírra rajzolta fel elképzeléseit és ezt vitte fel másnap a boltozatokra. A freskó- technika eredményeként Pomázon időtálló festmények készültek, melyeket mindeddig csak egy alkalommal kellett restaurálni. Elismeréssel kell adóznunk Jeges szakmai tudásának, hogy ilyen körülmények között is képes volt jelentős alkotások létrehozására.

A technikai különbségnél lényegesebb azonban a két festmény közötti tartalmi különbség: Da Vinci képén azt a drámai pillanatot örökítette meg óriási művészi erővel, amikor Jézus elmondja a jelenlévőknek, hogy már nem lesz sokáig velük: „Egyikőtök el fog árulni engem” – mondja nekik, megjósolva Júdás árulását.  Szavai zűrzavart és felbolydulást keltenek a vacsorázók között. A tanítványok arckifejezése és testtartása szkepticizmust, döbbenetet, gyanakvást és tiltakozást tükröz. Bűnösség és erény, bizonytalanság és eltökéltség együtt van jelen a képen. 

Jeges Ernő képén is felbolydulás látható, bár az érzelmek megjelenítése nem mérhető a nagy reneszánsz mester kifinomultságához. Két méltatlankodó tanítványt látunk álló helyzetben, Jézustól jobbra Pétert, balra pedig, (Tamás előtt) Júdást, amint tiltakoznak az árulás és a gyengeség gyanúja ellen. Júdás bal kezével pénzeszsákot takar el az asztalon, ami egyértelműen azonosítja őt. Jeges freskóján azonban, Leonardo képéhez viszonyítva néhány pillanattal később vagyunk az evangéliumi történetben. A pomázi kép középpontjában az utolsó vacsora legjelentősebb eseménye, az Oltáriszentség (Eucharisztia) megalapítása áll. A festő Nagycsütörtök liturgikus színének, a fehérnek a hangsúlyozásával jeleníti meg a pillanatot, amikor Jézus Krisztus elmondja, hogy a kenyér és a bor színében saját testét és vérét adja tanítványainak és mindenkinek, aki emlékezni fog rá és hisz benne. Krisztus fehér ruhás alakja szinte testetlenül lebeg az apostolok között, kezében arany kelyhet tart. 

A fehér asztalterítő bárányos szegélyét a festő a korabeli pomázi oltárterítőről mintázta. Krisztus ábrázolása, mint Isten báránya János evangéliumának ismert részletére utal („Ecce Agnus Dei, qui tollit peccata mundi” / „Íme, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit” – János 1,29) és már a kora keresztény ikonográfiában népszerű motívum volt. Jeges Ernő azzal, hogy a pomázi oltárterítőt festette fel a freskóra, közel hozta Nagycsütörtök bibliai üzenetét a pomázi hívekhez. Megerősítette, hogy itt és most, ebben a templomban is igaz: a kenyér és bor átváltozása a pomázi oltáron is minden szentmisén újra és újra megtörténik.

Végezetül megjegyezzük, hogy a közelmúltban Jeges Ernő pomázi műve és a pomázi katolikus templom címmel komoly helytörténeti kutatás kezdődött, amelyet a Pomáz Barátai Társaság tagjai – köztük e sorok írója – végeznek. A kutatás célja, hogy kiemelje az ismeretlenségből Jeges Ernő pomázi freskóit, amelyeknek nem csupán helyi jelentőségük van, hanem közös magyar művészi örökségünk részét képezik. A kutatás eredményei várhatóan még ebben az évben meg fognak jelenni.