1849 nyarán Józef Bem altábornagy az Erdélyt elözönlő császári-királyi és cári csapatokkal szemben a gerilla-taktikát alkalmazta, hogy megakadályozza azok kijutását a magyarországi főhadszíntérre és megőrizze hadműveleti bázisát, a Székelyföldet. Előbbi célkitűzését elérte, de utóbbit nem. 

A segesvári ütközet másnapján, 1849. augusztus 1-jén hiába próbálta feltartóztatni csíkszentgyörgyi Gál Sándor ezredes székelyföldi hadosztályának töredéke Tusnád alatt, a Moldvából visszavonuló kézdipolyáni Tuzson János őrnagy maroknyi különítménye pedig Nyergestetőnél gróf Eduard Clam-Gallas császári-királyi altábornagy kombinált hadtestét, Háromszék után pár nappal később Csíkszereda is elesett és a koalíciós erők megkezdték a székely székek pacifikálását.

A Csíki-havasok és a Torjai-hegység közötti Nyergestető stratégiai fontosságú pont, hiszen a 878 méter magas hegynyergen keresztül lehet Háromszékből Csíkszékbe átjutni. A Kászon-patak völgye ettől délre, Kézdivásárhely felé húzódik. Miután gróf Eduard Clam-Gallas császári altábornagy elfoglalta Háromszéket, orosz csapatokkal megerősített, 12 ezer fős hadteste két menetoszlopban indult el Csíkszereda felé. A Nyergestető felé tartó jobb oldaliban 9 zászlóalj, 13 lovasszázad és 22 löveg volt. A két székely szék közötti másik átjárót, a Mitács-szorost Johann Coppet császári vezérőrnagy az Olt mentén vonuló bal oldali oszlopa közelítette meg hasonló erőkkel. 

Velük szemben a Moldvából török felszólításra „tüskén-bokron” át retiráló 23 éves Tuzson János őrnagy párszáz fős különítménye (két századdal megerősített kézdivásárhelyi 86. honvédzászlóalj, 40 huszár, 6 löveg) állt a Nyergestetőn, míg Tusnád alatt Gál Sándor ezredes

székelyföldi hadosztályának két – másutt: egy – zászlóalja és 8 lövege állt.

A két szorosnál lezajlott ütközetről a kolozsvári Honvéd 1849. augusztus 10-én a következőkben tudósított: „Csíktusnádi csata, aug. 1-én. […]

[Bem] Gál ezredes úr rendelkezése alatt csakis a 2 székely honvéd zászlóaljat hagyott oly paranccsal, hogy ezzel a Nyerges és Mitáts szorosain Csíkba betörni törekedő muszka erőnek ellent álljon.

Ezredes úr erélyes működése által az illető helyeken a szükséges intézkedések megtétettek.

Július 31-én mindkét helyen előőri csatáink voltak, és ekkor a muszkák szerencsésen visszaverettek.

Augusztus 1-én az ellenség a Kászoni rétre húzta össze minden erejét, mely mintegy 12 ezer emberből állott, és megtámadta dühösen a Nyergesi szorosban levő zászlóaljunkat.

Hét óráig tartották föl a mieink roppant ágyú tüzelés közt az ellenség óriás erejét, és ekkor hurráh! kiabálások között megrohanván a miéinket, kéntelenek voltunk szakadatlan ágyú tüzelések között csatarendben Tusnádra, és innen Mitács felé, az ottani zászlóaljjal csatlakozva, a Hátozdon [Helyesen: Hatodon] át Oláhfalvára vonulni.

A meredek sziklákon és járatlan erdős utakon is sikerült a legnagyobb életveszély közt Gál ezredes úrnak negyed magával 2 ágyút megmenteni. A többi ágyúk beszegezve, az ellenség kezébe estek, mert a 2 zászlóaljból álló székely tábor, miután a szoros utakon az ellenség körmei közül tökéletesen menekülve volt, a helyett, hogy az ágyúkat hűn fedezte volna, az erdőkbe béiramodott, lelkes vezérét elhagyta, és gyáván haza, s gondatlanul az ellenség karmai közé szaladt.”¹

A Honvéd hasábjain 1849. augusztus 15-én egy másik cikk is megjelent, amely érintette a nyergestetői ütközetet: „[…] az öszves székelyföldön senkire másra panaszt nem emelhettem, hanem csak a Kozmás és Tusnád fölött emelkedett Nyerges tetőn harcolt és a Hatod nevű erdőn szétoszlott 17–18 éves székely gyerekekre.

Tudjátok, hogy a gyermek egyetlen falevél zörrenésére is megretten, hát mikor 30–40 ágyú égi háborúként dörög, s a golyózápor isten nyilaként sivít el füleinél a gyermeknek, nem rémül-e meg, és nem ijed-e el?

Hét egész óráig tartották föl ezek 2 ezeren a 12 ezerből álló muszka tábort, életre-halálra harcoltak és küzdöttek, sokan elvéreztek a fiatal bajnokok közül; de kénytelenek voltak utoljára is a Hatod tetőre reterálni.

Ezen stratégiát nem tanult fiatalok azt gondolták, hogy a győzedelmes dühös ellenség őket az erdőben is üldözni fogja. Nem láttak hát sehol menedéket, azért szaladtak haza, s rejtették el magukat édesanyjok szoknyája alá, mert hitték, hogy az ellenség ottan nem fogja fölkeresni, és mert tudták, hogy Bem altábornagy úr olyan kegyes a székelyekhez, hogy hibázhatik, elszökhet a táborból 5-ször, 6-szor, mégsem büntetteti meg. Vezér Uraim! Ha önök a táborban fegyelmet nem tartanak, ha a bűnt a haditörvényszék szerint legszigorúbban nem büntetik, úgy a máris mutatkozni kezdett rendetlenség elárad, s a helyett hogy megtartanók, örökre elveszítsük a hazát.

Az iratokból való az, miszerint a Csík, Gyergyó és Háromszéki fegyvert viselt székelység, csak azért, mert 2, gyermekekből álló zászlóalj szétoszlott, nem méltó az annyira elterjedett nemzeti átokra.

Az átkozódás kofákhoz illik, ezzel nem segítünk a hazán, sem magunkhoz nem édesítjük az eloszlott gyávákat. De sőt felbőszítjük magunk ellen a székely harcosokat.”²

Az 1849. évi erdélyi orosz hadjáratról szóló munka szerzője, Artur Adamovics Nyepokojcsickij vezérőrnagy is foglalkozott a Nyergestetőn történtekkel: „Clam-Gallas gróf Csíkszereda felé Szentpéterről két úton nyomult előre: az egyik út Kézdivásárhelyen keresztül, a másik az Olt mentén vezetett. A jobb oldali oszlop közvetlen parancsnoksága alatt a podóliai vadászezredből, a volhíniai gyalogezred egy zászlóaljából, a bugi ulánusezredből, a gyalogosok nyolc lövegéből, a 9. [könnyű]lovas-löveg [Helyesen: üteg] egy osztályából, egy szotnya kozákból, valamint az osztrákok négy zászlóaljából, tíz lovasszázadából és négy lövegéből állt. A bal oldali oszlopba Coppet tábornok parancsnoksága alatt az osztrákok négy zászlóalja, hat lovasszázada és nyolc lövege tartozott. […] 

A jobb oldali oszlop Szentpéterről július 18-án [július 30-án] indult el, még aznap elérte Maksát, ahonnan az ellenséges osztag Kézdivásárhelyre húzódott vissza. Clam-Gallas gróf 19-én [július 31-én] követte, de csak 20-án [augusztus 1-jén] a csíkszeredai út mentén fekvő Kászonújfalunál sikerült utolérnie. Július 21-én [augusztus 2-án] az ellenséget kiverte állásaiból, és visszavetette a Nyerges-hágóig, ahol a magyarok megálltak, de Clam-Gallas gróf ismét rohamot indított ellenük és Kozmásig szorította őket vissza. A bal oszlop 18-án [július 30-án] érte el Szentgyörgyöt, 19-én [július 31-én] Bükszádot, az előtte állást foglalt székely csapatot visszavetette, és 20-án [augusztus 1-jén] Tusnádig üldözte. Az ellenség itt erősítést kapott és a harc felvétele mellett döntött, de szívós küzdelem után kénytelen volt 21-én [augusztus 2-án] Tusnád mögé visszahúzódni.

Az utak Tusnádnál és Kozmásnál annyira megközelítették egymást, hogy a két oszlop, amint 22-én [augusztus 3-án] elérte az említett falvakat, egyesült és döntő támadást indított a Csekefalva közelében állást foglalt magyarok ellen, vereséget mért rájuk és megszerezte nyolc lövegüket. Az ellenség nagy összevisszaságban különböző irányokban hátrált. A könnyű alakulatok, már amennyire a hegyes-völgyes, hullámos vidék engedte, üldözték. A székelyföldi csapatok főparancsnokának, Gál Sándornak azonban mégis sikerült egy kis gyalogos csapattal és huszonkét löveggel Marosvásárhely felé elmenekülnie azzal a céllal, hogy eljusson Kolozsvárra. Clam-Gallas gróf később már nem találkozott az ellenséggel. Július 24-én [augusztus 5-én] bevonult Csíkszeredába, ahol [gróf Alekszandr Nyikolajevics] Lüders [orosz gyalogsági] tábornok [az orosz V. gyalogoshadtest parancsnokának] további rendelkezéseire várva hozzálátott a székelyek lefegyverzéséhez és a vidéken a rend helyreállításához.”³

Kővári László – akinek az erdélyi hadműveletekről szóló könyve 1861-ben jelent meg – így foglalta össze a történteket: „A moldvai expedíció után Bem Gál Sándor tábora egy részét magához vonta, de ez azért folyvást tartá Szentgyörgyöt, míg állása Lüders, segesvári csatát megelőzött kombinációjába beleesett. Július 29-én Coppet tábornok ide, Clam-Gallas a fősereggel Kézdivásárhelynek indult, s Gál a vonalat többé nem tarthatá; egyik Szentgyörgyöt, a másik Vásárhelyt elfoglalta. Háromszék meghódoltatása után Csík következett: Coppet az Olt völgyén július 31-én Mikóújfaluba, Clam-Gallas a főúton Kászon völgyébe ért. Hátok megett maradván az Ojtozi-szoros őrsége, Tuzson őrnagy magát e nap éjjelén rajtok keresztül vágva, Gállal egyesült.

Augusztus 1-jén a Csíkot bezáró két szorosnál támadásra készültek. Hol Gál Sándor állt, a Kászon völgyéből a Nyerges hegyre kavarogva megy az országút. A rege azt tartja, hogy akkor lesz szabad a Székelyföld, mikor a Kászon völgyben a háromszegletes kalapok vérben fognak úszni. Gál korán reggel e völgybe szállt, Kászonújfalun átnyomult, csatát kezdett, melynek azonban a túlerő, mely két szárnyára rohant, csakhamar véget vetett. Gál erre a Nyerges-hegy tetejére vonta fel magát, a csatát megújítá, a gordonista vadászok⁴ és Parmák⁵ többszöri rohamának, s az erdőkből szórt röppentyűknek állását itt is fel kellett adnia. Leszálltak tehát, az aljban állást foglaltak, s az üldözésnek véget vettek.

Ugyan e napon Coppet tábornok is támadott. Hol át kellett törnie, Mitács-szorosnál, az Olt mintegy három órát tartó völgyszorulaton fut át, melyet Bükszád előtt lankásabb hegyek, Bükszád megett meredek sziklák szegélyeznek. A székelyek a falu előtt várták Coppetet s csatát kezdtek: de erejök nem engedvén, hogy a hegyoldalokat is fedezzék, csakhamar meg voltak kerülve; a bükszádi patak hídját elronták, s a falu megett a szoros oltalmára keltek, addig tartották, míg a Gál Sándor visszahúzódásának híre megjött. Ez állás megett mászhatatlan sziklák közt kellvén visszahúzódni, nehogy a szorulat torkába rekedjenek, hét ágyújokat otthagyták. Csíkszereda felé menekültek, hol Gál Sándorhoz csatlakoztak.”⁶

A Nyergestetőn helytálló honvédek parancsnoka, Tuzson János őrnagy is megemlékezett harctevékenységükről: „[… 1849.] július 31-én pitymaladatkor Szárazpataknál a Kászon völgyébe beereszkednem s utamat a Kászon völgyén fel Csík felé folytatnom.

Az ellen járőrei által a visszavonulásomról csakhamar értesülvén nyomban követett. Már most biztosítva hittem magamat, hogy az ellen addig be nem ér, Csíkban magyar csapatokra találok, mi nagy csalódásomra egész másképpen történt, mert Kászonba megérkezve megdöbbenve értesültem, hogy Csíkból a magyar csapatok kivonultak.

A fegyverbecsületnek eleget teendő, elhatároztam magam a Nyerges-tetőn állást foglalni, hová alig érkeztem meg, az ellen már nyomomban volt, s délután hat órakor kénytelen voltam fáradt és kiéhezett, 8 gyenge századból álló gyalogságommal, 40 lovasommal és 6 ágyúval csatát fogadni, mely az éj beálltával megszűnt. Augusztus 1-ére virradólag a támadást az ellen újból megkezdette s a csata folyt szüntelen; azonban délelőtt 10 és 11 óra között azon jelentésre voltam kénytelen a természettől elősegített erős állásomat odahagyni, hogy legalább hússzorosan túlnyomó ellen gyalogságának sikerült hadi állásomat a sűrű erdőségben megkerülni; minek következtében kénytelen voltam csapatom megmaradott töredékével, az ellentől Csíkkozmás és Csíktusnád közötti téren is üldöztetve – csatarendben Csíktusnádon át a teljes megsemmisítés elől menekülni.”⁷

1849 óta a nyergestetői ütközet emlékezete sajátságosan lényegült át. Így történhetett, hogy felbukkant az áruló mítosz, Orbán Balázs már arról írt, hogy egy kászoni oláh „a kozákokat mellékösvényeken bevezeté” a magyar „hadállása” mögé.

1897. augusztus 8-án állítottak obeliszket az ütközetben elesettek emlékére, s az ünnepélyen Tuzson őrnagy is jelen volt és a több ezer fős közönség előtt hangzott el Bálint György lelkész A nyergesi hősök emléke című költeménye:

Az ágyú mintha mennydörögne még,

Kardcsattogás, vad harci riadó,

Maroknyi nép halál tusája foly,

De képzelet csak, álom ez csupán,

Nincs itt élet, nincs itt feltámadás.

Alusznak ők jó mélyen ott alant,

Hiába zengi bú dalát a lant.

Pedig dicsők valának a napok,

Mint a világ legelső kezdetén.

A győzelem aranyvirága nyíl,

Minden szívet feszít a remény.

 1965-ben Kányádi Sándor is írt költeményt Nyergestető címmel, amelyben ráerősített az árulás legendájára, mégpedig a következőkben:

Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában. 

Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.

Az ismert városvédő, néhai Ráday Mihály a következőkben összegezte a nyergestetői jelenséget: „A szabadságharc megbecsülése néha egészen furcsa helyzeteket teremt. Példa erre Nyergestető, a székelyföldi utolsó ellenállás helyszíne. 1849. augusztus 1-jén Tuzson János őrnagy a 86. honvédzászlóaljjal próbálta itt megállítani a túlerőben lévő osztrák hadsereget. Nem volt már sem lőszer, sem élelmiszer, a magyar sereg felbomlott, és a menekülők közül rengeteget levágtak az üldöző császáriak a környező erdőkben. Forgattam a helyszínen, és beszámoltam 1989-ben arról, hogy a dombon, a »Bukarestben lakó székely honfiak és honleányok« által 1897-ben állított emlékűvel szemben, az út másik oldalán lévő kis erdőben különös kegyhely alakult ki. A fák közötti térben arra járó emberek, iskolák egy-egy spárgával vagy fűvel összekötött, botból készült keresztet szúrtak az avarba, mellette pedig gesztenyéből meg kövekből kirakták, hogy »Isten áldd meg a magyart«, illetve Petőfi Sándor nevezetes verssorát: »Kik érted haltak, Szent Világszabadság«.

Mára azonban ez az emlékhely megváltozott. Az erdő eltűnt, helyette új kopjafa-erdő született, amely tele van olyan jelekkel, amelyek a szabadságharc idején nem léteztek: rovásírással, árpádsávos zászlóval, Nagy-Magyarország-térképpel, koronás »középcímerre« – a mai nacionalizmus ismert, sokak szemében azonban sajnos megosztó emblémáival. Kézdivásárhelyen elmagyarázták, hogy ez megnehezíti számukra az emlékhely fenntartását, hiszen olyan jelképek jelentek meg itt, amelyek ma irritálják a környék románságát. A helyzetet nemcsak Kézdiszék, Kovászna és Hargita magyarjai furcsállják és tartják értelmetlennek…”⁸

A Nyergestetőn ma is áll a régi obeliszk, csak a kerítését cserélték le. Az emlékművel szemben áll az a kopjafa-erdő, amit egyesek giccsesnek vélnek, de jelen sorok írójának is az a meggyőződése, jobb, ha a mi kopjafáink állnak itt, mintsem egy ortodox kolostort húzzanak fel oda a románok, dákó-román elméletük bizonyítására. 

Az ott működő Nyergestető Történelmi Kávézó és Vendégház az anyaországi turisták kedvelt úticélja, akik ismerik a Nyergestető históriáját, ám idehaza a „székely Termopüléről” szinte semmit sem tudnak. A Kossuth Rádió néhai munkatársa, Varga Sándor ezért is forgatott erről 2013-ban dokumentumfilmet, azonban arcpirító, hogy ma is vannak olyan anyaországi történészek, akik megpróbálják a székelyek 1848-as helytállását vagy Gábor Áron szerepét deheroizálni, holott hőskultuszuk támogatásával ottani nemzetrészünket segíthetnénk leginkább szülőföldjükön való megmaradásukban.