Miután a „Blitzkrieg” kifulladt Moszkva alatt, a németek benyújtották revíziós támogatásukért a számlát, és az 1942. évi nyári offenzívához a teljes magyar haderő frontra küldését követelték, amelyet a magyar fél egy hadseregre alkudott le. Az 1942. június 28-án megindított támadás során jutott el a magyar királyi 2. honvéd hadsereg a Don partjára, ott kellett megvédenie a Magyar Haza határát.

A többi szövetséges hadsereggel együtt az expedíciós magyar hadsereg – amelynek történetét a téma legkiválóbb ismerője, Dr. Szabó Péter hadtörténész munkássága révén ismerhetjük – is az 1942. június 28-án megindult „Operation Blau” részese volt, és kiérkezett részeit menetből vetették be, s a Dont elérve vitéz Jány Gusztáv vezérezredes csapatainak a folyó mentén kellett biztosítaniuk a Sztálingrád és a Kaukázus irányába nyomuló németek bal szárnyát. 

Habár a magyar 2. hadsereg hazai körülmények között jól felszerelt volt, de a keleti hadműveleti területen hamar bebizonyosodott, hogy a Magyar Királyi Honvédség, amely a szomszédos államok elleni revíziós háborúra készült, a Vörös Hadsereggel szemben csak komoly áldozatok árán képes eredményesen helytállni. Az első jelentős veszteségek a nagykanizsai 9. könnyű hadosztályt érték, mivel az négy napig tartó harc árán vette be Tyim városát, véres vesztesége 3000 fő, állományának 20 százaléka volt. 

A Donhoz 1942. július 7–10. között jutottak ki a harcoló seregtestek, de a teljes Don menti védelmi vonalat csak 1942. augusztus 25-ére vették birtokba a honvédek. A Voronyezstől délre fekvő, 210 km szélességű magyar arcvonalszakaszon a szovjet 6. hadsereg által kiépített három olyan hídfőállás (Uriv–Sztorozsevoje, Scsucsje–Perejeshaja, Korotojak) volt, amelyek birtokbavételéért heves harcok dúltak. A szovjetek a Don kanyarulataiban építették ki hídfőállásaikat, miáltal azok oldaltámadása vagy megkerülése lehetetlenné vált, felszámolásuk csak arctámadással volt lehetséges. Területük 30–100 km² közötti volt, az erősen tagolt terep – amely mély horhosokból, erdős-mocsaras terepszakaszokból állt – a szovjetek számára remek védőállásokat eredményezett, utánpótlásuk pedig a Donon átívelő pontonhidakon és a víz alatti cölöphidakon érkezett folyamatosan. 

A legveszélyesebb szovjet hídfőállás az urivi volt, amely ellen 1942. július 18-án indult első ízben magyar támadás, ennek súlypontját képezte az Esztergom-tábori 1. tábori páncéloshadosztály és a soproni 7. könnyű hadosztály. „Reggel 3 h-kor indul a támadás. A tankok nyomán a gyalogosok óriási tempóban haladnak előre. De amint a tankok másfelé kanyarodnak, nem rohannak vakon előre, hanem előbb rendbe szedelődzködnek, tüzérséggel átfésültetik a terepet, s utána szinte ellenállás nélkül mennek tovább. Egyetlen szépséghiba: a stukákra 2 óráig kellett várni, s akkor is a sajátot bombázták. Szerencsére csak egy könnyű sebesülés történt. Délutánra a Don innenső oldalán már csak elszigetelt partizán csoportok védekeznek. Fogoly csak kettő van, a többit lelőtték. Természetes is az előzmények után. A [soproni 4/]II. zászlóalj vesztett 3 halottat és 18 sebesültet. (…) Délután orosz repülők jöttek, s íme: a légvédelmi gépágyú mellettünk leszedett egyet. Délután megkapjuk az állásváltoztatási parancsot. Csak éjjel történik, a főfigyelő egy rozsföldben lesz 2 km-rel előbbre, a tüzelőállás oldalt kitér egy erdőbe, a mozdonyállás a faluban, Galdajevkán. Este kapunk még hírt: 23 kilőtt orosz tankot találtak a mieink, saját veszteség egyik hír szerint nincs, a másik hír szerint egy tankot vesztettünk: de azt is a saját gyalogság lőtte ki. A túlparton viszont a németeket visszaverték” – emlékezett vissza a támadás első napjára Vándor Endre tartalékos zászlós, a soproni 7. fogatolt könnyű tábori tüzérezred 6. ütegének bemérő és felderítő tisztje.

Az 1. tábori páncéloshadosztály részei 16.30-kor elérték a Dont, de mivel a gyalogság nem fésülte át alaposan a terepet, 2–3 század szovjet katona visszaszivárgott a mocsaras területre, számuk egyre növekedett, és erősítésük a folyó túlpartjáról érkezett. 

Az Esztergom-tábori 30/I. harckocsi zászlóalj 21 szovjet páncélost lőtt ki – saját vesztesége két kilőtt, cseh T–38 könnyűharckocsi volt –, ebből 12-t a 30/3. nehéz harckocsi század német gyártású Pz.IV.F–1 közepes harckocsijai, továbbá négy működőképes, amerikai M3A1 (Stuart) „lend-lease” könnyűharckocsit is zsákmányoltak. Az első magyar páncélos ász Roszik János továbbszolgáló szakaszvezető, félszakasz parancsnok volt, aki „páncélfír”-jével négy szovjet páncélost semlegesített (Roszik továbbszolgáló szakaszvezető 1942. szeptember 10-én, a harmadik urivi hídfőcsata során még két ellenséges harckocsit lőtt ki. Sztorozsevojénál azonban utolérte a végzete, amikor harckocsiját telitalálat érte, és bajtársaival együtt bennégett. A 313-as toronyszámú harckocsi parancsnokát post mortem tüntették ki a Magyar Nagy Ezüst Vitézségi Éremmel). 

A támadás első napján a honvédek véres vesztesége 150 fő volt. A tisztek közül halálosan megsebesült vitéz Pőry Imre alezredes, a veszprémi 4/III. zászlóalj parancsnoka, harckocsilövedék-telitalálat következtében elesett Oláh János százados (budapesti 2. gépkocsizó lövészzászlóalj), és géppisztolysorozatból származó mell-lövéstől halt hősi halált Pálos Géza százados (nagyszőlősi VIII. kerékpáros zászlóalj). A két százados post mortem kapta meg a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét hadiszalagon a kardokkal.

Legány Dezső tartalékos zászlós, a budapesti 51. páncélvadász zászlóalj egyik szakaszparancsnoka is rögzítette élményeit az első urivi hídfőcsata kezdetéről: „(…) hajnali három órakor alig kapaszkodtunk fel a horhosból, a síkságon egy T–34-est vettem észre. Felváltva lőtte harckocsijainkat. Nem sokáig tüzelt: 800 méter távolságból az egyik Nimródunk [pontosabban: 40 M. Nimród páncélvadász és légvédelmi gépágyú] kilőtte az ablakán át, a 7,5 centiméteres előtétpáncél dacára. Embermagasságú napraforgótáblában nyomultam az otticsihai erdő felé (...) Úgy látszott, az erdő szélétől ágyúval lövik az oda előnyomuló gyalogságunkat. Ezért 750 méter távolságból rálőttünk az ágyúra 4 repeszlövést. Erre az ágyúnak látszó bokor kitört egy fát. Ebből már tudtam, nem ágyúból, hanem harckocsiból lőnek. Nyomban 4 páncélgránátot eresztettünk oda. Kétszer is visszatüzeltek, de nem találtak el. Jobbra 40, majd balra 50 métert előrerobogva kétszer is rálőttünk 4 páncélgránát sorozatot, mire kilőttük. Akkor megmozdult a harckocsi, és csövén fehér ruhával odajött hozzánk. Magyar gyalogsági hadnagy szállt ki belőle. Közben ugyanis gyalogságunk elérte az erdőt, s egyik hadnagyuk látta, egy Nimród les a harckocsikra, levetette egyetlen fehér holmiját, a gatyáját, azt tűzte az ágyú csövére. Utána kidobálta a harckocsiból a halottakat, s így szólt: »Ha már kilőttétek, vigyétek magatokkal!« Akkor láttam először M3 Stuart harckocsit, s igencsak meglepett, amikor megtudtam, hogy Amerikában készítették. Vastag páncélzata miatt nem tudtuk volna kilőni, de a vezető nyitva hagyta az ablakát – hogy jobban lásson – és mi azon keresztül lőttük ki. Sajnáltam azokat a katonákat, akik benne voltak, de ilyen a háború. (...) Sajnos a Don menti mocsaras, bozótos területen egy-két század szovjet katona húzódott meg észrevétlenül. A Don vizes partjára hadseregparancsnokságunk nem kívánt magyar gyalogosokat telepíteni, hogy ott beássák magukat, mert bokáig vízben állva, a túloldalról a szovjet aknavetősök és sorozatvető »Sztálin-orgonisták« pusztító támadásának lettek volna kitéve, nagyon embertelen viszonyok között. Minthogy gyalogságunkat emberiességi szempontból kivonták onnan, helyüket éjszakánként egyre több szovjet katona foglalta el. Pár hét múlva az urivi Don-kanyar megint szovjet kézre került.”

Az 1942. szeptember 16-ig tartó hídfőcsatákban a magyar 2. hadsereg alakulatainak zöme részt vett, egyedüli „gyorstartalékát” az 1. tábori páncéloshadosztály képezte. 1942. szeptember 3-án csupán a korotojaki hídfőt sikerült felszámolni, a többi a szovjetek kezén maradt.