899. szeptember 24-én Észak-Itáliában a Brenta folyó partján, egy közelebbről meg nem határozható helyen a magyarok győzelmet arattak I. Berengár itáliai uralkodó (888–915 között király, 915–924 között császár) számbeli fölényben lévő hadereje felett.

A magyar vezetés egy megállapodás értelmében küldte harcosait délnyugatra. A felkérés Arnulf keleti frank uralkodó (887–896 király, 896–899 császár) részéről jött, aki rokonát, az említett Berengárt akarta megakadályozni a császári méltóság elnyerésében. Mivel Arnulfnak nem volt nélkülözhető hadereje, az újonnan érkezett erős keleti szomszédjához fordult. A pénzért felfogadott magyar lovasok ezért zúdultak Berengár királyságára.

Az észak-itáliai hadműveletek szerencsére bőven adatoltak. A 901-ig vezetett Fuldai Évkönyv a legkorábbi bejegyzés őrzője. „900. [899.] Eközben pedig a magyaroknak nevezett avarok végig pusztították egész Itáliát, úgy, hogy sok püspököt megöltek. Az itáliaiak harcba bocsátkozván velük, egy napon egy ütközetben 20 ezren pusztultak el. Azok pedig ugyanazon az úton, amelyen benyomultak, nagy területen pusztítva visszatértek Pannóniába.”

Szintén értékes adatokat közöl több X. század második feléből való forrásunk. Liutprand, a longobárd származású cremonai püspök terjedelmes előadást szentel a háborúnak; ebből érdemes e helyt szemlézni. „A nap még alig hagyta el a Hal csillagkép övét, s még alig foglalta el a Kos övét [= március második felében], amikor a magyarok mérhetetlen és megszámlálhatatlan sereget gyűjtve Itáliába vonulnak, áthaladnak Aquileián és Veronán, ezeken a nagyon megerődített városokon, és Paviához érkeznek anélkül, hogy bárki is szembeszállt volna velük. Berengár király alig tudott eléggé csudálkozni e nevezetes és szokatlan teljesítményen – ezelőtt ugyanis még a nevét sem hallotta ennek a népnek. Az itáliaiaknak […] meghagyja, hogy mindnyájan gyülekezzenek egy helyre, és így a magyarokénál háromszorta erősebb lett a serege […] A Krisztus-imádók és a bálványimádók egyszerre érkeztek meg a Brenta folyó mellé; ugyanis a szerfelett kifáradt lovak nem tették lehetővé a magyarok számára a futást […] A magyarok végre a szerfeletti félelemtől kényszerítve megígérik, hogy odaadják minden felszerelésüket, foglyaikat, minden fegyverüket és lovaikat, csupán egyet tartva meg belőlük, hogy azon hazamehessenek […] De sajnos a keresztények gőgös felfuvalkodástól elkapatva a pogányokat fenyegetésekkel halmozzák el, mintha már le lennének győzve […] [a magyarok] visszanyerve lélekjelenlétüket, három felől lesbe állítanak csapatokat, ők maguk meg a folyón átkelve, egyenesen az ellenség közepébe rontanak. A keresztények közül ugyanis a legtöbben az alkudozások miatti hosszas várakozásban kifáradva táborszerte leszálltak a lóról, hogy felüdítsék magukat étellel. A magyarok oly hirtelenséggel döfték le ezeket, hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át, másokat megakadályoztak a futásban, mivel elvették a lovukat, és ezektől annál kevésbé féltek, mivel lovak nélkül látták őket. Futnak tehát a keresztények, dühöngenek a pogányok, és akik az előbb ajándékokkal sem tudták megkérlelni őket, utóbb nem ismerik a kíméletet a könyörgőkkel szemben.”

A brentai csata dátumát A nonantolai monostor alapítása függeléke közli. János velencei paptól a magyarok további állomásai felől is értesülünk. „Berengár király egy 15 ezer fős sereget vezetett ellenük, de ezek közül csak kevesen menekültek meg. A magyarok pedig bekalandozták Trevisót, Padovát, Bresciát és a többi tartományt, elérték Paviát és Milánót, elpusztítva mindent egészen a Jób hegyéig [Szent Bernát-hágó]. Sőt velencei területekre is betörtek lovaikon és bőrből készült hajóikon: először Cittanuovát, ahonnan elmenekült a lakosság, hamvasztották el tűzzel, azután Equiliót, Finét, Chioggiát, és Capo d’Arginét perzselték fel, és végigdúlták a tengerpartot is.”

A hadjáratra vonatkozó apróbb forráshelyek katalógusát mellőzve a középkortörténészi és hadtudományos kutatások alapján az események rendje az alábbiak szerint összegezhető. Egy 898-ban végzett felderítést követően 899 tavaszán többezres hadsereg zúdult Észak-Itáliára. I. Berengár itáliai király csak több hónap múltán tudta üldözőbe venni a Lombardián addig széltében-hosszában végigszáguldó lovasokat. Nyárutón a menetbiztosító egységek a szándékos megfutamodást alkalmazva elérték, hogy egyre elbizakodottabbá váló üldözőik a Brenta folyóig nyomuljanak, ahol aztán a magyar főerők szeptember 24-én fényes győzelmet arattak Berengár háromszoros létszámfölényben levő könnyűlovas katonái felett. December 13-án Vercelli püspöke, 900. január 26-án Modena városa, két napra rá a nonantolai kolostor esett áldozatul. Június végén Velencét ostromolják, sikertelenül. Időközben Arnulf halálával okafogyottá vált a keleti frank szövetség, Berengár súlyos pénzen megnyerte a győztesek jóindulatát, így azok 900 nyarán hazavonultak. Újabb számítások szerint a mintegy 5000 portyázó 1600–2000 kilométer hadi utat tett meg Észak-Itália földjén, némelykor 32 km/nap menetteljesítménnyel.

Az itáliai hadjáratra indult több ezer, honvédelmi szempontból nélkülözhető harcos ténye két fontos következtetésre ad okot. Egyfelől a szállásváltás alatt a helyben talált, döntően avar lakosság nem fejtett ki ellenállást az újonnan érkezettekkel szemben, sőt a magyar etnogenezis részesévé vált: a magyarok (Ungri) eladdig ismeretlen népe már 862-ben keleti frank területeket dúlt, amikor a 863. év alá „hunok” (vagyis a 822 körül összeomlott Avar Kaganátus Dunántúlon lakozó steppei eredetű köznépének) megkeresztelkedését jegyzik be nyugati évkönyvek, és e keresztény adófizető „hunok” pannóniai meglétét még egy 870/871 körül keletkezett egyházi irat is megemlíti! Másfelől, amint azt említettem, Álmos és Árpád népének semmifajta besenyő támadástól nem kellett tartania, mint ahogy nem kellett tartania az „avar” túlélő lakosság ellenállásától sem. Miért is kellett volna tartania? Regino prümi apát krónikájában világosan szól arról, hogy a magyarok a Kárpát-medencei avarsággal békésen viselkedtek, csak a szomszédos térségeket támadták: „Először is a pannónok és az avarok pusztáin kóboroltak, vadászattal és halászattal szerezvén meg mindennapi táplálékukat; ezután ismétlődő, ellenséges támadásokkal törtek be a karantánok, morvák és a bolgárok határterületeire; kevés embert karddal, több ezret pedig nyilakkal pusztítottak el […]”

A kettős „nem fenyegetettség” azért is figyelemre méltó, mert egy nép – asszonyokkal, idősekkel, gyerekekkel – mindig mozgás közben a legsebezhetőbb. Ámde a magyarok nem adták tanújelét sem az avarok, sem a besenyők keltette fenyegetettségérzésnek. Máskülönben hogyan indulhattak volna nyugatra, ha asszonyaikat, gyermekeiket nem tudják biztonságban? A harcászati szempont megköveteli a hátország és a felvonulási terület biztosítását, védelmét. Hogy a szállásváltás nagyszabású és sikeres támadó hadműveletek közepette ment végbe, az mindennél ékesebben szól a köznép biztonságérzetéről, márpedig az események lejegyzett rendjéből a Magyar Nagyfejedelemség példátlan harci serénysége tűnik ki. Ez a 862–907 között megfigyelhető élénkség még hosszú évtizedeken keresztül érvényesült a magyarok között. A Kárpát-medencében berendezkedő Magyarország a külső és belső támadástól való félelem legapróbb jele nélkül nyújtott biztonságos hátországot békés lakóinak és biztos kiindulópontot messzi földre, adott esetben Észak-Itáliába induló harcosainak.

Berengár pedig tanult Brenta melletti vereségéből. Felmérte, hogy az őt legyőző lovas íjász haderő a – nyugat-európai szemlélő számára – szokatlan és különösen veszélyes harci kultúrájával még értékes segítséget nyújthat neki. Öt év múltán már az ő szövetségében léptek újra magyar harcosok Itália földjére. 915-ben Berengár itáliai császár lett.