350 éve, 1674. augusztus 21-én született hadadi báró Wesselényi István, naplóíró, Közép-Szolnok vármegye főispánja, erdélyi országgyűlési és táblai elnök, az erdélyi református egyház egyik főgondnoka.

A Wesselényiek azok közé a családok közé tartoztak, akik Magyarországon és Erdélyben is kiterjedt birtokállománnyal rendelkeztek a kora újkorban, ezért mind a két országban politikai befolyással rendelkeztek. Wesselényi Ferenc, aki a hadadi ágat alapította, Báthory István erdélyi fejedelemnek volt hűséges embere, tanácsosa és főkamarása. A lengyel királlyá is választott Báthorytól ő érdemelte ki a bárói címet, valamint a Szilágyságban fekvő Hadad és Zsibó mezővárosokat a hozzájuk tartozó uradalommal együtt. Az ő leszármazottja volt az I. Lipóttól grófi rangra emelt Wesselényi Ferenc nádor, aki az 1664. évi, a törökök felett aratott győztes szentgotthárdi csata, majd a győzelmet ki nem használó vasvári békekötés után Nádasdy Ferenc országbíróval és Zrínyi Péter horvát bánnal együtt „ mint a haza első oszlopi” írásos szövetséget kötöttek (1666) az ország érdekeinek védelmében. 1667-ben azonban Wesselényi nádor meghalt, és az összeesküvés – a benne résztvevő főurak ellentéte miatt – kitudódott (1670), s Nádasdyt, Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet Bécsújhelyen végezték ki 1671. április 30-án.

A család másik, Erdélyben maradt ágából Wesselényi Pál kuruc generális érdemel figyelmet, aki – anyjának, Lónyay Annának második házassága révén – a rövid ideig uralkodó Kemény János erdélyi fejedelem mostohafia volt, s az I. Lipót által bevezetett abszolutizmus és ellenreformáció elől az erdélyi és hódoltsági területre menekülő „bujdosók” vezetője lett. Az ő fia volt a naplóíró Wesselényi István (1674–1734).

„Wesselényi István a naplóírók ama csoportjába tartozik, akik bizonyos történelmi jelentőségű események idején vették kezükbe a tollat, hogy az utókor tájékoztatása céljából vagy pusztán egyéni kedvtelésből regisztrálják az általuk átélt időszak fontosabb mozzanataira vonatkozó adatokat és a tudomásukra jutott híreket” – írja a Naplót közreadó Magyari András történész. Írása fontos történelmi forrása a korszaknak, a Rákóczi-szabadságharc időszakáról tudósít, azonban nagyon speciális szemszögből. A szabadságharc kezdetekor ugyanis – miután szilágysági birtokait a zavargások következtében feldúlták – Kolozsvárra, majd onnan Gyulafehérvárra menekült, ahogy maga fogalmazta: „sokféle kárvallásim, vexátióim, marháim és egyéb bonumim elprédálások után, amelyeket a sokfelől gyűlt nép elprédált, végre kész voltam házamat, jószágimat és minden külső és belső javaimat elhagyni.” Erdély katonai főparancsnoka, a Habsburg-szolgálatban álló francia származású Jean-Louis Rabutin de Bussy gróf a jól védhető, megerősített szász városba, Szebenbe rendelte az erdélyi főurakat, hogy így akadályozza meg azok csatlakozását Rákóczihoz. Az öt év alatt, amit Wesselényi Szebenben töltött, kétszer hagyhatta el a várost.

Wesselényi apósa, Bánffy György gubernátor magántitkáraként is dolgozott, ezért kerülhetett be a naplójába számos politikai információ, például a Bethlen Miklós perére vonatkozó adatok.

Az önálló Erdély mellett röpiratot megjelentető Bethlen Miklóst Rabutin fogságra vetette és perbe fogta, s az országgyűléstől és a guberniumtól várta, hogy elítéljék. Ebben a helyzetbe Wesselényi az oroszlánok vermébe vetett Dániel bibliai példájával azonosította a saját helyzetüket: „Az Isten, aki a Dánielt megtarthatta az oroszlánok vermében, minket is oltalmazzon holnap és azután is, békólcsolván [bekulcsolván] szájokat fene oroszlányinak, kik között fetrengünk.” Szebenben való kényszerű tartózkodásának egyéves évfordulóján az alábbi imát fogalmazza meg: „az Isten kiküldött engem az én laktam földemből és számkivetettül nyomorgok ez meguntam földön. Elmúlt a nyár, elmúlt az ősz, elmúlt a tél, a másik nyár is majd elmúlik, első aratásomat is elvesztettem, a szüretet is elvesztettem, ez mostani aratást is elvesztettem, az másik szüret is nem messze van, kihez is igen kevés a reménységem. [...] Az én Istenem elégelje meg az én számkivettetésemnek hosszas és terhes napjait, és minekutána az én lelkem a földhöz ragadott sok gyötrelmi miatt, mutasson csodálatos szabadulást ott, ahol emberi reménység ellankad, ámen.” 

A napló megörökíti a szebeni mindennapokat: a szász királybíró beiktatási ünnepségét, farsangot, temetést, különös álmokat és azok magyarázatát, de azt is, hogy Wesselényinek és feleségének a nyusztos kozák süvegét megette a moly. S hogy a komoly és gyászos eseményekbe nevetség is vegyül – mikor az a szóbeszéd támadt, hogy a szebeni fogságban tartott Thoroczkai János apját, aki a kuruc csapatokkal a város körül portyázott, levágták: „Egy szakácsát hozván bé Thoroczkai uramnak, akit németül kochnak hívnak, a templomban lévén az asszonyok,úgy értették, hogy kopf, amely főt tészen, kin azt értették, hogy a Thoroczkai fejét hozták be. Kin igen örülvén, a templomból kifutottanak és meglátván, hát a szakács van fejestől, kin aztán csak elhűltenek.”  

Bár Wesselényi István végig megmaradt a császár hűségén, nem tudott azonosulni a császári hatóságok, így Rabutin önkényes és törvénytelen intézkedéseivel. Talán ezzel is magyarázható, hogy a szabadságharc után sem tudta teljesen elnyerni a bécsi udvar kegyét. Amikor 1713-ban az erdélyi országgyűlés 3-3 református és katolikus főurat jelölt a gubernátori (főkormányzói) tisztségre, ő kapta a legtöbb szavazatot, Bécs mégis mást nevezett ki. 1733-ban amikor az országgyűlés újra jelöléseket tett a gubernátor személyére, ismét rá szavaztak a legtöbben, kinevezését azonban addig halogatták, hogy közben 1734-ben hatvanéves korában meghalt.

Wesselényi István unokája volt az idősebb Wesselényi Miklós, aki II. József idején 8 évet raboskodott Kufsteinben, az ő fia pedig az ifjabb Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós”.