A lengyel származású II. János Pál pápa 1999 kora nyarán körútra indult saját hazájában. Ez volt minden idők leghosszabb pápai látogatása Lengyelországban, II. János Pál regnálását tekintve a nyolcadik, amelynek fénypontja a korábban már boldoggá nyilvánított Kinga, IV. Béla magyar király (1235–1270) és felesége, Laszkarisz Mária elsőszülött gyermekének szentté avatása volt 1999. június 16-án.

Kinga (Kunigunda) szentté avatása évszázadok óta váratott magára. Próbálkozások történtek erre már közvetlenül a halála után a XIV. század első felében, majd a XV. században is, aminek eredménye a XVII. század végén a magyar királylány boldogok közé emelése lett. Később, az 1930–1940-es években ismételten fellángolt annak igénye, hogy Kingát és testvérét, a hazánkban szintén régóta szentként tisztelt, de hivatalosan csak a Boldog minősítésig eljutott Margitot a szentek glóriájával ékesítse a katolikus egyház. Margit esetében ez akkoriban (1943) sikerült, Kingáéban nem. Kinga szentté avatási perét a későbbiekben is szorgalmazták, de sikertelenül. Jönnie kellett egy ebből a régióból származó pápának ahhoz, hogy a sok évszázados próbálkozást tettekre fordítsa.

II. János Pál (Karol Wojtila) abban a krakkói egyházmegyei környezetben nevelkedett és volt – nemegyszer (egyház)politikai csatározásokat is felvállaló – fiatal pap, ahol Kinga egyházi és népi kultusza a legerősebb volt Lengyelországban. Pontosan tisztában volt tehát azzal, hogy mit jelentett a magyar királylány személye Lengyelországnak és a lengyeleknek, Közép-Kelet-Európa népeinek, és Magyarországnak mind a történelmi távlatokat tekintve, mind a saját korában. 

Hogy milyen jelentősége volt Kinga szentté avatásának II. János Pál pápa személyes hitében, és a régió népessége számára, megvilágítja egy korabeli – kivonatolt – sajtótájékoztatás: „Bár június 15-én a Szentatyát az influenzás láz ágynak döntötte, 16-án reggel folytatta eredeti programját. Ószandecben a klarissza kolostor előtti hatalmas téren, egymillió hívő jelenlétében szentté avatta Árpád-házi Boldog Kingát. […] A Szentatya homíliájában kiemelte, hogy […] Nem felejtették el a magyar király lányát, az ószandeci klarissza kolostor alapítónőjét és szerzetesnőjét. A pápa felsorolta az Árpád-házi szenteket. […] Beszéde végén a Szentatya megköszönte Szent Kingának, hogy ezen a napon közös imára gyűjtötte össze Magyarország, Csehország, Szlovákia és Ukrajna híveit, felélesztve a lelki egység hagyományát.” (Részlet az Új Ember, 55. (1999) 52. számának 13. oldaláról)

Mit jelentett Kinga a XX–XXI. fordulóján, szentté avatása idején a régió számára? Néhány korabeli idézettel kívánjuk ezt ezen a jeles évfordulón megvilágítani. 

„Szent Kinga, népünk oltalmazója."(A Kinga szentté avatására készült székelykapu felirata.)

„Kinga […] hétszáz év távlatából az egész egyetemes egyház számára az Istenbe vetett rendíthetetlen hit, remény és az önfeláldozó szeretet példaképe.” (Prokopp Mária művészettörténész)

Kinga „azt a nyitottságot példázta, amely a magyarságra a történelmi kezdetektől fogva jellemző volt. A magyarok […] mindig nyitottak voltak más népek értékei iránt. A kelet-közép-európai összetartozásnak is szimbóluma lehet Kingának egyazon erősségű kötődése szülő- és választott hazájához.” (Eckstein Kovács Péter romániai kisebbségi miniszter szónoklata a szentté avatás kapcsán: Transsylvania – Erdélyi tájékoztató, 40. (1999) 1. sz. 2.)

Kinga szentté avatása „a hagyományos lengyel–magyar barátság további erősödését jelentheti”. (Göncz Árpád, köztársasági elnök: Transsylvania – Erdélyi tájékoztató, 40. (1999) 1. sz. 2.)