Magyarország viharos XX. századi történelmében 1956. október 23-a sorsdöntő korszakhatár volt, jelentősége csak az 1848. március 15-i eseményekhez hasonlítható. 

Máig újra meg újra érdemes feltenni a kérdést: mi is vezetett a forradalmi eseményekhez, amely százezreket vitt ki az utcára, hogy a gyűlölt Rákosi-címert kitépjék a magyar zászlókból, és a forradalom zászlai alatt a változást követeljék. 

A válaszhoz több okot kell megemlíteni. Magyarország a második világháborút is a vesztesek oldalán fejezte be, amely újabb Trianont idézett elő, hazánknak hatalmas jóvátételi összeget kellett fizetnie, miközben a Vörös Hadsereg csapatai továbbra is itt maradtak, hiszen Magyarország a jaltai egyezmény értelmében a Szovjetunió érdekszférájába került. A demokratikus államrend nem sokáig maradt fent. Moszkva irányításával 1948-ban megtörtént a magyarul beszélő moszkovita kommunisták hatalomátvétele, az Internacionálé szellemében elkezdték „a múltat végképp eltörölni”, elindult a régi középosztály és a parasztság teljes ellehetetlenítése és felszámolása, a tobzódott a személyi kultusz, az ÁVH terrorhatalma tudatosan megfélemlítette az embereket.

Az állandó fenyegetettség, a háborús időket idéző általános nincstelenség és jegyrendszer, a Magyarországot a „vas és acél országává” átalakítani próbáló erőszakos kollektivizálás és iparosítás mind-mind olaj volt a tűzre. 

A parázs egyre izzott, s aztán 1956. október 23-án lángra lobbant.

Budapesten az egyetemi ifjúság ragadta magához a kezdeményezést, és a lengyelek melletti szimpátiatüntetés hamar szovjetellenességbe fordult át. „Ruszkik haza! Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába!” – skandálták, és Gerő Ernőék ekkor már nem voltak urai a helyzetnek. A lyukas zászlók alatt gyülekező tömegek megostromolták a rádiót, a Szabad Nép székházát, ledöntötték a gyűlölt Sztálin-szobrot. 

Gerőék szovjet segítséget kértek, a Honvédelmi Minisztériumnál és a Kossuth téren belelövettek a tüntetőkbe. Budapesten megalakultak az első fegyveres csoportok, így a Széna téren, a Móricz Zsigmond körtéren, a Mester utca – Tűzoltó utca – Corvin-köz térségében, a Soroksári és az Üllői úton, valamint a Baross téren. A népharag leginkább az ÁVH embereire sújtott le, például a Köztársaság téri pártszékház ostromakor. A Nagy Imre vezetésével megalakult kormány kijelentette, hogy az események „népi demokratikus mozgalomként” értelmezendők, megkezdődött a szovjet csapatok kivonulása, feloszlatták az ÁVH-t és Nemzetőrség alakult. 

A szovjet csapatkivonások kezdetekor, 1956. október 29-én tört ki a szuezi válság, amely teljesen elterelte a Nyugat figyelmét a magyar eseményekről. Miközben kihirdették az egypártrendszer megszűnését, feloszlatták az MDP-t, továbbá megindult az 1948 előtti pártok újjászervezése, Charles Bohlen, az USA moszkvai nagykövete közölte Hruscsovval, hogy szabad kezet kap a „magyar kérdés” megoldására, amit a szocialista tömb többi vezetője is támogatott. 

A Nyugat közönye azonban nem volt teljesen egyöntetű: Franco Spanyolországa a forradalom kitörése után határozatot hozott egy önkéntes hadsereg Magyarországra küldéséről, amit viszont az amerikaiak kifejezetten elleneztek, s így a tervbe vett akciót megakadályozták. Hogy a beavatkozás lehetőségét a spanyolok mennyire komolyan vették, azt az is bizonyítja, hogy Munoz Grandes spanyol hadügyminiszter lemondott tárcájáról, hogy a hadsereg élére állhasson. A magyar ügy mellett emelt szót Franco az '57-es újévi beszédében is, amelyben úgy fogalmazott: „Az a hősköltemény, melyet Magyarország a bátorságával és a vérével írt, bizonyítja, hogy a szovjet imperializmus nem tudja megemészteni az ún. csatlósállamokat.”¹

Magyarország, mint ezeréves történelme alatt számtalanszor, ezzel együtt lényegében magára maradt – ezúttal a vörös kolosszussal szemben. Amikor 1956. november 4-én, hajnali 5 óra 20 perckor elindultak ellenünk a szovjet csapatok, Nagy Imre miniszterelnök hiába kért segítséget rádión a nyugati világtól. Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa nem akart konfliktusba keveredni a Szovjetunióval: hagyták, hogy Kádárék segítségkérése folytán 17 szovjet hadosztály (nyolc gépesített-, egy harckocsi-, két-két lövész-, légvédelmi tüzér-, repülő- és légideszant-) részei – mintegy 60 ezer katona – 1956. november 4-én a „Forgószél” hadműveletet végrehajtva, újból megszállja hazánkat, és páncélosaik hernyótalpaival napok leforgása alatt vérbe tapossa szabadságküzdelmünket… 

A magyar fővárosban heves harcok dúltak, egyes nemzetőr csoportok és néhány honvéd alakulat, valamint a pesti srácok – iskolás kamaszok, huszonéves egyetemisták, munkások és segédmunkások – fejtettek ki komoly ellenállást. E fiatalok oroszlánrészét a hazaszeretet, az elkeseredés, a szovjetekkel és a rendszerrel szembeni dac és gyűlölet, a bosszúszomj, s esetenként persze a fegyverbirtoklás és a kalandvágy sodorta a barikádokra. Sokuk ekkor fogott először fegyvert a kezébe, így rohamtempóban kellett elsajátítani annak biztonságos kezelését vagy a Molotov-koktél használatát. A spontán módon szerveződött budapesti csoportok a fő közlekedési csomópontok és útvonalak mentén vívták elkeseredett harcukat, maguk mögött tudván a lakosság szimpátiáját és támogatását. A támadóknak az emberveszteségeken túl komoly anyagit is okoztak, hiszen pl. a szovjet 33. gépesített hadosztály 14 harckocsit és önjáró löveget, kilenc páncélozott szállító járművet, 13 löveget, négy sorozatvetőt, hat légvédelmi löveget, 31 gépkocsit és öt motorkerékpárt veszített.

 1956 végén a fővárosi harcok egyes helyszínei olyan rombolás képét mutatták, mint Budapest 1944–1945. évi ostromakor. Budapesten kb. 2045-en, a vidéki fegyveres eseményekben kb. 607-en, összesen 2652-en haltak meg, 19.226 fő sebesült meg. A sebesültek mintegy fele a 19–30 közötti korosztályból került ki, egynegyedük pedig 18 évesnél fiatalabb volt! A szovjet csapatok állományából 669-en haltak meg, 1540-en sebesültek meg, 51 katona tűnt el. A Vörös Hadsereg anyagi vesztesége is jelentős volt. A szovjetek nem bántak kesztyűs kézzel az elfogott felkelőkkel, többségüket falhoz állították, mintegy 5000 magyar állampolgárt letartóztattak, akik közül kb. 1000 embert szovjet területre deportáltak. 

Még az 1849. évi vesztes szabadságharc utáni – Haynau nevével fémjelzett – császári bosszúállásnál is jóval kegyetlenebb volt a Kádár-rezsim megtorlása. Az elítéltek száma 17 ezer és 23 ezer közé tehető. Közülük 229 kapott halálos ítéletet (egyes történészek szerint a kivégzettek száma 200–2500 között volt), a pesti srácoktól kezdve a volt magyar miniszterelnökig. A pesti Gyűjtőfogház udvarán kivégzettek között nemcsak férfiak, hanem nők is voltak, holttesteiket az Új Köztemető 301-es parcellájában földelték el jeltelen sírokba. Tizenhat-tizennyolcezer honfitársunk került „közbiztonsági őrizetbe”, azaz internálták őket. 

Mintegy 200 ezer honfitársunk „szavazott lábbal”: a zöld határon keresztül 181 ezer magyar menekült Ausztriába, 20 ezer pedig Jugoszláviába, ahol nem voltak felkészülve ekkora menekültáradat ellátására. Honvágy miatt – és a közkegyelem ígéretére – 8300-an hazatértek. Ausztriában 11 ezren maradtak, az Egyesült Államokba 40 ezer, Kanadába 26 ezer 500, Dél-Afrikába 1300 magyar ment tovább, míg a többiek Európa más országaiban telepedtek le. 

A pufajkás karhatalom 1956. november 4-e után továbbra is élt a kollektív megfélemlítés eszközeivel, szemrebbenés nélkül lövetett bele fegyvertelen demonstrálókba, mint ahogy az Salgótarjánban, Miskolcon, Egerben és Tinnyén történt. 1957 tavaszán a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány „az ellenforradalom leverésében, az ország rendjének megszilárdításában kifejtett tevékenység elismerésére” alapította meg a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérmet, amelynek birtokosai a Kádár-rezsim kiváltságosai közé kerültek, gyermekeik felvételi nélkül juthattak be a közép- és felsőoktatási intézményekbe, idővel pedig nyugdíj-kiegészítésben is részesültek. A pártállam restaurációját és konszolidációját követően 1963-ban megnyíltak a börtönkapuk, de nem mindenki számára. Csupán a politikai elítéltek kaptak kegyelmet, ám a kommunista rendszer ördögi logikája itt is érvényre jutott, mivel az 1956-os eseményekben résztvevők többségét köztörvényes bűnözőkként kezelték… 

Az akkori magyar lelkiállapotot, reményvesztettséget legkifejezőbben Márai Sándor örökítette meg, Mennyből az angyal című, 1956 végén írott versében:

Fájó felismerés, hogy a magyar társadalom nem tudja megtalálni azt a hangnemet, tartalmat és kifejezési formát, amellyel az ünnepet a tömegek számára átélhetővé lehetne tenni. Különösképpen igaz ez a felnövekvő fiatal generációk esetében, akik az iskolában ugyan tanulnak, hallanak az egykori eseményekről, de szívet-lelket melengető módon azt nem tudják átélni. Ennek következtében pedig rendkívül nehéz az egykori események ma is érvényes és fontos tapasztalatait, tanulságát széles körben úgy felmutatni, hogy az a közösség közkincsévé válva képes legyen az egyes emberben erősíteni a felismerést, a hitet, az elszántságot és a bátorságot, hogy a világot igenis szebbé, jobbá, becsületesebbé és igazságosabbá lehetne tenni.”⁵

1956-ban a világ ismét cserben hagyta Magyarországot és tétlenül szemlélte az eseményeket… A szabadságharcosok küzdelme mégsem volt hiábavaló, hiszen annak gyümölcse 33 esztendővel később, a rendszerváltoztatáskor érett be.