A XII. század derekán sűrűsödtek a királyváltások Magyarországon. Nemcsak amiatt, hogy az akkori Árpád-házi uralkodóink fiatalon haltak meg, hanem azért is, mert egyiküknek még két ellenkirály trónfoglalásán is úrrá kellett lennie. III. István királyt (1162–1172) érte ez a megpróbáltatás: két nagybátyja lépett fel vele szemben ellenkirályként. Közülük az idősebb volt II. László, akit 1162. július 15-én koronázott meg – rendhagyó módon – a kalocsai érsek. Jóllehet II. László (1162–1163) a Bizánci Birodalom támogatásával került az ország trónjára, bizánci hűbért nem vállalt. Féléves királyság adatott neki, így nem tudhatjuk meg, hogy milyen uralkodói képességek lakoztak benne.

II. (Vak) Béla (1131–1141) király másodszülöttje 1131-ben jöhetett világra. A trónt bátyja örökölte, de II. Géza király (1141–1162) hercegi ellátásban részesítette még élő öccseit, Lászlót és Istvánt 1152 körül. Ugyanekkor azonban azt is világossá tette, hogy a koronát saját elsőszülött fiára kívánja hagyni. Erre előbb István, majd László fordult szembe Gézával. Ami ezután történt, arról Jóannész Kinnamosz XII. század végén alkotó bizánci történetíró közölt tanulságos beszámolót.

„Gézának két testvére volt, László és István. Hogy min vesztek össze, nem tudom, mindenesetre rendkívüli módon gyűlöletesek lettek előtte. Sok ide-oda kóborlás után végül a császárhoz jöttek, s az ő kezébe adták magukat. Az egyik, István, a császár unokahúgát, Isaakios sebastokrator leányát, Máriát vette feleségül, aki, mint mondják, nagyon szép volt – a másik nőtlen maradt. Akkor, mivel Géza halála után a testvérek közül az egyiket hívta a jogszabály az uralkodásra (a hunok [magyarok] közt ugyanis az a szabály, hogy a testvére közül mindig az életben maradókra száll a korona), a császár azon buzgólkodott, hogy őket az atyai földre visszavigye. Géza tudniillik az ősi törvényt mellőzve az uralmat fiára ruházta. A hunok ezt a törvényt tiszteletben tartván, de egyúttal a császár támadásától is félvén, Istvánt, Géza fiát lemondatták az uralomról, s azt a testvérek egyikének, Lászlónak adták át. Istvánnak pedig, tudniillik az idősebbnek, az urum méltóságot engedélyezték. Ez a név a hunoknál az uralmat átvenni készülőt jelenti.”

Az előadás néhány megjegyzést kíván. Tény, hogy az ősi öröklésrend arra törekedett, hogy mindig tetterős férfi kerüljön trónra, és ezt inkább a testvér-, mint fiúörökléssel lehetett elérni, csakhogy az Árpád-házi királyok korában sokszor nem az elv, hanem az erő döntött. Ekkor is ez történt, még ha nem is azonnal. 1162. május 31-én II. Géza halálával elsőszülött fia, III. István (1162–1172) fejére helyezték Székesfehérvárott a koronát. Másfél hónap múltán azonban el kellett menekülnie Bizánc által támogatott nagybátyjai elől. Ebben a helyzetben egy áthidaló megoldás született: Mánuel császárnak be kellett látnia, hogy a hozzá módfelett szorosan kötődő ifjabb trónkövetelőt, Istvánt nem tudja elfogadtatni a magyarokkal, hanem csak Lászlót, aki életkor szerint amúgy is a néhai II. Géza után következett volna. Mivelhogy Lászlóról a hazai hagyományból tudjuk, hogy 1163. január 14-én, uralkodása hatodik hónapjának betöltése előtt hunyt el, ezért koronázását nem lehet 1162. július 15-e elé keltezni. 

Miért nem volt hajlandó II. László megnősülni? Kinnamos nem emlékszik pontosan. II. László király nős ember volt, sőt ekkorra már özvegy. A bizánci történetírónak nem volt ínyére bevallani azt, hogy II. László – öccsével ellentétben – nem volt hajlandó bizánci feleséget venni. Ehhez azt számítsuk hozzá, hogy nem üldözte életre-halálra unokaöccsét, III. Istvánt vagyis jól egyensúlyozott a magyar legitimitás és a bizánci támogatás között. Nem tűnt tehát vérszomjas embernek: ő királyságot akart, de azt meg is szerezte. A koronát persze nem az esztergomi érsek helyezte a fejére. Walter Map XII. század végi elbeszélése szól erről: [II. Géza király] „eltávozott az élők közül, egy kicsinyke, gyermekecske fiat hagyva hátra örököseként. Felkereste hát Lukács érseket a király fivére, azt kérvén tőle, hogy őt kenje és koronázza királlyá. Megfeddte őt Lukács és árulással vádolta, hogy jog, szokás és erkölcs ellenére ki akarná semmizni örökségéből az ártatlant; beleegyezését pedig megtagadta. Amaz viszont ugyanazon ország másik érseke által, akire semmiben sem tartozott a királykoronázás, elérte, hogy királlyá lehessen. Mintha csak azt mondta volna: hogyha az ég nem hallgat rám, felrázom a poklot.” Úgy látszik, sikerült neki. II. László fél év múltán végezte be földi pályáját. Egy leányt hagyott hátra, Máriát, aki 1167-ben a velencei dózse fiának nyújtotta kezét.