Ötödik alkalommal rendezte meg a Magyarságkutató Intézet a Szent Korona-eszméről/Szent Korona-tanról szóló tudományos kerekasztal-sorozatát, amelynek keretében folytatták a május 9.-i téma, az „Egy archiregnum alapítása” kifejtését.

A világ első steppei birodalmát megalapító ázsiai hunokról tartott előadást Daubner György június 25-én a Magyarságkutató Intézetben. A magánkutató gazdag filmanyag segítségével mutatta be és összegezte a legújabb nemzetközi tudományos eredményeket.

Békéscsaba evangélikus temploma az ország talán kevésbé ismert építészeti különlegességeinek egyike. A középkori eredetű város – sok magyarországi településhez hasonlóan – a török korban veszített jelentőségéből. A legnagyobb csapást a Bécs elleni török támadást követő hosszadalmas felszabadító háborúban szenvedte el: az átvonuló csapatok ellátása óriási tehertételt jelentett a lakosságnak, akik lakóhelyüket elhagyva próbáltak kitérni a hadak útjából.

Még életében formálódni kezdett Szepesy Ignác püspök kultusza; arcképe elhelyezésének három díszes beszéd teremtett emelkedett légkört, halála után pedig megemlékezések sorával tisztelegtek a néhai főpásztor előtt. Írásunkban a személye körüli kultusz egyik első emlékét mutatjuk be.

„Ebben az időben a felséges férfiú, [III.] Béla, Magyarország királya elküldötte bizalmas nótáriusait az Apostoli Szentszékhez és az kérte [III.] Ince [helyesen III. Celesztin] pápa úrtól, hogy rendelje el a megboldogult László király maradványainak felelmeltetését, hogy azokat illőbb helyen lehessen elhelyezni, s rendelje el, hogy őt a szentek sorába iktassák. Kérésébe a pápa beleegyezett, és elküldött egy főtisztelendő férfiút, Gregorius de Chrescencio kardinálist, hogy a király kívánságának illő módon tegyen eleget.” 

„Öt dolog van, amit soha sem tettem. Száz aranyat tűzök ki annak a fejére, aki engem valaha nevetni, fizetni, gorombáskodni, hízelegni vagy szaladni látott” – idézte bernátfalvi Bernát Gáspár (Tiszafüred, 1810. június 26. – Pest, 1873. január 4.) egyik híres mondását Törs Kálmán a reformkor fővárosi kávéházainak jellegzetes íróegyéniségéről írott nekrológjában. 

Hazánkban egyelőre még nem ismeretes Heinrich Bitterfeld domonkos szerzetes Anjou Hedvig, Lengyelország királynője, I. (Nagy) Lajos királyunk lánya számára írt királytükre, a De vita contemplativa et activa (A szemlélődő és a cselekvő életről), sem pedig a mű a szerzője. 

Caput mundi. Évszázadok óta ezzel a kifejezéssel illetik a nyugati latin kereszténység központját, a pápaság székhelyét, Rómát, amelyet a késő középkori Európa egyik legfontosabb vallási központjaként zarándokok ezrei kerestek fel nemcsak Itália, hanem az Alpokon túli országok földjéről is.

Általában a köztudat „a bécsi béke” alatt az 1606. június 23-án megkötött egyezményt érti, amely Bocskai István (erdélyi fejedelem 1605–1606) és Rudolf Habsburg uralkodó (német-római császár 1576–1612) és magyar király (1576–1608) között jött létre. Ez a béke zárta le a Bocskai-szabadságharcot (1604–1606). 

Ha közeli hozzátartozóinkról mesélünk, megkerülhetetlenül szülőkre, gyermekekre, egyenes és oldalági rokonokra terelődik a szó. Ha szerencsés családtörténetünk van, akár családfánkat is meg tudjuk mutatni párszáz évre visszamenőleg. Talán nem meglepő, hogy a nyelvek leszármazásában is anya- és leánynyelvekről beszélünk. De vajon következik-e ebből, hogy biológiai felmenőink mintájára mindjárt nyelvi családfák rajzolásába fogjunk?