1940. augusztus 30-án ismét megnyilvánult az isteni Gondviselés: megszületett a második bécsi döntés.

A kéthatalmi határozat kicsikarásához azonban szükségeltetett a Magyar Királyság elszántsága, ami egyáltalán nem volt ínyére a németeknek, hiszen 1938 óta harmadik alkalommal szállt szembe hazánk a Führer akaratával. Először 1938. augusztus 22-én, amikor a kormányzó elutasította, hogy Magyarország megtámadja Csehszlovákiát, másodszor 1939. szeptember 10-én, amikor az ezeréves lengyel–magyar barátságra hivatkozva megtagadta, hogy a Wehrmacht igénybe vegye a felvidéki vasútvonalakat.

A Belvedere-palotában aláírt második bécsi döntés után Tamási Áron jegyezte meg, hogy „az igazságot is meg lehet szokni.” 1940. szeptember 5-én harangzúgás közepette a Magyar Királyi Honvédség csapatai átlépték a trianoni határt és megindultak, hogy ezeréves jussunk egy részét, Észak-Erdélyt és a Székelyföldet újból birtokba vegyék, miközben az ezredzenekarok rendületlenül játszották az Erdélyi indulót. 

A viharos XX. századi magyar történelem olyan pillanata volt ez, amelyet minden magyar ember katartikus érzésekkel élt meg. A magyar Szent Koronához visszatértek és az anyaországbeliek számára valóságos örömünnep volt, hiszen a trianoni igazságtalanság egy része nyert jóvátételt, a többi elszakított országrész magyarsága pedig abba vetett hitét erősítette meg, hogy a magyar Haza nem feledkezik meg róluk.

Az 1920. június 4-i trianoni békediktátum után csak kevesek merték hinni, hogy „lesz még magyar feltámadás”, s javarészt vértelenül, nemzetközi jóváhagyással több elszakított országrész is visszatér az anyaország kebelébe. Történt mindez egy olyan hadsereg közreműködésével, amelynek fegyverkezési egyenjogúságát csak 1938. augusztus 29-én ismerték el a bledi egyezményben a kisantant részéről, minőségi és mennyiségi fejlesztése pedig épphogy kezdetét vette, hiszen 1938 tavaszától indult meg a győri program megvalósítása, és gőzerővel folyt a Magyar Királyi Honvédség fejlesztése – amelynek két évtizedes lemaradást kellett behoznia –, amikor bekövetkezett az országgyarapítások időszaka.¹

Az első bécsi döntés értelmében 1938. november 2-án a Felvidék déli és Kárpátalja délnyugati részét kaptunk vissza, majd a csehszlovák állam szétesésével a történelmi Magyarország kárpátaljai országrésze vált visszacsatolhatóvá. 1939. március idusán a honvédség csapatai – német jóváhagyással – megkezdték önálló vállalkozásukat ezen területek birtokbavételére, majd 1940-ben a csonkahon figyelme Erdély felé fordult, amikor a Wehrmacht nyugat-európai villámháborús sikerei valamennyi, Magyarországgal szomszédos ország politikai és katonai reakcióit kiváltotta. Részleges mozgósítások történtek Romániában is, ennek hatására a magyar politikai és katonai vezetés is hasonló lépésre szánta el magát. 

Május 13-án a magyar hadvezetés mozgósítást rendelt el a székesfehérvári II. és a kassai VIII. hadtestnél, a kárpátaljai 1. hegyi dandárnál, illetve részlegesen a budapesti gyorshadtestnél is. A folyamatos mozgósítások és az Erdélybe irányított alakulatok feltöltése következtében a román királyi hadsereg létszáma május 20-át követően már elérte a másfél millió főt. Az újabb román mozgósítási hullám hatására a magyar kormány május 27-én a szombathelyi III. és a pécsi IV. hadtest állományának hadilétszámra emelését határozta el. Amikor a németek felé megnyilvánuló határozott román közeledés miatt Erdély fegyveres visszaszerzésének lehetősége ismét bizonytalan időre tolódott ki, újabb esemény történt a térségben. Június 26-án a Szovjetunió jegyzékben szólította fel Romániát a besszarábiai és bukovinai területek „visszaadására.” Ekkor a magyar kormány – a szovjetektől teljesen elhatárolódva – úgy döntött, hogy maga is területi igényekkel lép fel Romániával szemben. Amikor a románok engedtek a szovjet nyomásnak, a Legfelső Honvédelmi Tanács hozzájárulásával a kormány elrendelte a honvédség mozgósítását. Június 29-től egyelőre a határvadász-zászlóaljak román határra előrevonását határozták el, miközben a korábban, vagy az ezen napokban mozgósított hadtesteknek (III., IV., szegedi V. és debreceni VI. hadtesteknek, valamint részben a gyorshadtestnek) július 2-ától kellett felkészülniük a vasúti szállításra. Amikor a szovjet Vörös Hadsereg június 28-án hajnalban belépett Románia területére, a román kormány a tervezettnél nagyobb szovjet területfoglalás, a belpolitikai bizonytalan helyzet és a többi határszakasz védelme okán elrendelte az általános mozgósítást. A magyar kormány reagálása sem maradt el. A román féltől a mozgósítás valódi okáról nem kapott kielégítő választ, mozgósította a még békelétszámon levő budapesti I. és a miskolci VII. hadtestet is, így a mozgósítás már a teljes magyar haderőre kiterjedt. 

A Magyar Királyi Honvédség 550 ezer fős mozgósított állományának felvonulása és elhelyezkedése július 13-ig fejeződött be. A három hadsereg-parancsnokság július 1-jén települt a leendő hadműveleti területre, a seregtestek alárendeltségét és elhelyezkedését pedig a Románia ellen tervezett hadművelet határozta meg. 

Az 1. hadsereg parancsnoksága, élén a parajdi születésű vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornokkal Nyíregyháza-Sóstóra települt (alárendeltségébe tartozott az I., a II., a IV. és a VI. hadtest) és képezte a honvédség főerejét. az 1. hadsereg balszárnyán Huszt és Nagybocskó között a Gorondy-Novák Elemér altábornagy irányította 3. hadsereg került (a parancsnokság székhelye: Beregszász), kötelékébe a VII. és a VIII. hadtest tartozott, valamint a gyorshadtest. Az 1. hadsereg jobbszárnyához a 2. hadsereg csatlakozott, amelynek parancsnoksága vitéz Jány Gusztáv altábornagy vezényletével Törökszentmiklóson szállásolt el, míg a hozzá beosztott III. és V. hadtest a Nagyvárad és Arad közötti határszakaszon helyezkedett el. A győri programnak köszönhetően a honvédség 1940. évi hadrendjében 192 db harckocsi (120 db kis- és 72 db könnyűharckocsi) és 45 db páncélgépkocsi, 4 db páncélvonat, valamint 180 db repülőgép (104 db közelfelderítő-, 24 db vadász-, 52 db könnyű- és nehézbombázó) is szerepelt.

A Kárpátalján és a Tiszántúlon, a keleti trianoni határ mentén települt csapatok folytatták az előírt kiképzést, miközben a Carol-vonal leküzdésére alkalmas rohamjárőröket is felkészítettek.  

A tengelyhatalmak nyomására augusztus 16–24. között Turnu Severinben megtartott román–magyar tárgyalások zátonyra futottak. Ekkor a magyar kormány eldöntötte, kenyértörésre viszi dolgot és a honvédséget harcba veti. A magyar csapatoknak augusztus 26-ról 27-re virradóan kellett a támadáshoz felfejlődniük és elfoglalniuk a megjelölt megindulási körleteiket, hogy 28-án hajnalban Werth Henrik gyalogsági tábornok, a Honvéd Vezérkar főnöke parancsára a támadó hadműveletet a határ teljes hosszában megkezdhessék. 

Habár a magyar társadalom könnyed bevonulást várt, a kormány és a hadvezetés tisztában volt azzal, hogy Besszarábia kiürítése után a románok jelentős erőket dobtak át nyugati határukra, vagyis a honvédség csak nagy véráldozat árán érhetett el sikereket, de ezen eredmény sem volt borítékolható, hiszen a román erődrendszer rombolására képes nehéztüzérséggel a honvédség nem rendelkezett. A magyar katonai vezetés arról tájékoztatta a Führert, hogy a honvédség morál és harckészség tekintetében jóval a románok fölött áll, míg a románok haditechnika tekintetében repülőkből és harckocsikból 5:2 fölényben voltak (Ezzel szemben a Honvéd Vezérkar főnöke 2. osztálya szerint a két hadsereg harcértéke egyenlő volt, a román hadsereg szervezését és kiképzését jónak minősítette). E támadási tervet két évvel korábban a Hadiakadémián lejátszották hadijátékként, ami a Carol-vonal áttörésével, a magyar támadás elakadásával és a román túlerőből eredő váltakozó harcokkal számolt, ám eredményeként döntetlent és nem magyar győzelmet helyezett kilátásba. 

A román–magyar határ mentén augusztus 25-én a román hadsereg 16 gyalog-, 2,5 lovashadosztálya, 3 hegyi-, 1 erőd-, 1 gépkocsizó dandárja csoportosult. A magyar felderítés adatai szerint a Carol-vonal körzetében a román hadvezetés 400-450 ezer katonát, 270 db harckocsit és 380 db repülőgépet vont össze, ráadásul a tüzérség és a páncéltörő lövegek számarányát tekintve még fölényben is voltak. Az Erdélyben lévő román csapatok a Gheorghe Florescu hadosztálytábornok vezette román 1. hadsereg-parancsnokságból (Kolozsvár) létrehozott Nyugat-Hadseregcsoport alárendeltségében álltak, erejüket két csoportba (északi és déli), valamint a hadseregtartalékba osztották.² 

A magyar támadás főcsoportosítását az 1. hadsereg (12 dandár) képezte, amelyhez a gyorshadtest zömét (2 gépkocsizó- és 1 lovasdandár) is beosztották. Nagykároly és a Szamos között kellett áttörnie a 300 km szélességben épült, 320 betonerődből, számos tábori erődítésből, harckocsiárkokból és műszaki zárból álló Carol-vonalat, azután felmorzsolnia a Szilágyságban lévő román csoportosítást és a 3. hadsereggel (6 dandár, 1 lovasdandár) együttesen Kolozsvárt és Dést elérnie. Ha a gyorshadtesttel együtt képtelen áttörni a szinérváraljai Szamos-völgyszorosnál kiépített erődláncolatot, akkor a gyorscsapatokat az 1. hadsereg által nyitott résen át kell üldözésre felhasználni. Az 1. hadsereg hadműveleteit a balszárnyához csatlakozó 3. hadseregnek kellett támogatnia, amely megerősítve a nyíregyházi 1. lovasdandárral, Máramarosszigetnél kezdte volna meg támadását súllyal Dés felé, részeivel pedig Nagybánya felé, majd a Visó völgyének elfoglalását követően elérni a Kárpátok gerincét. Amennyiben a Szamos völgyében elakad az 1. hadsereg előrenyomulása, úgy a 3. hadsereg segítette volna az eredményes áttörést.  Mindeközben az 1. hadsereg jobbszárnyán lévő 2. hadsereg (6 dandár) műszaki zárak mögött védekezett, hogy felfogja az esetleges román támadásokat. E hadsereg balszárnyának követnie kellett az 1. hadsereg támadását, hogy a Carol-vonalat délről megkerülve érje el Nagyváradot.  A pattanásig feszült helyzetben, augusztus 27-én a magyar légierő parancsot kapott arra, hogy a határsértő szlovák repülőgépeket lője le. 

Végül a magyar–román háború nem robbant ki, mert a berlini román követ kormánya nevében kérte a német–olasz döntőbíráskodást, így a két ország küldöttsége ismételten a bécsi Belvedere-palotában gyűlt össze tanácskozásra. A tengelyhatalmak nem akarták a román állam összeomlását, ezért az augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntés Németország és az ipari körzeteit megtartható Románia, nem pedig Magyarország érdekeit szolgálta. A Magyar Királysághoz a partiumi, az észak-erdélyi területek és a Székelyföld tért vissza: 43.492 km² terület, 1.344.000 magyar, 1.069.000 román és 47.000 német nemzetiségű lakossal. Az új határ Nagyszalontánál kezdődött, s Nagyvárad-dél, Bánffyhunyad-dél, Kolozsvár-dél, Torda körül vezetett tovább, majd Marosvásárhely-dél, Székelyudvarhely-dél, Sepsiszentgyörgy-nyugat és Zágon, Kovászna alatt érte el az ezeréves határt a Kárpátoknál.

Erdély „szebb, de szegényebb” felének birtokbavétele szeptember 5-én, csütörtök reggel 7 órakor indult meg, amikor a Magyar Királyi Honvédség csapatai harangzúgás közepette lépték át a trianoni határt, miután kihirdették előttük a kormányzói hadparancsot: „Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a keleti Kárpátok gerincéig!”³

A honvédségnek mindössze két hét állt rendelkezésére, hogy az észak-erdélyi területeket birtokba vegye, ezért felfegyverzett és éleslőszerrel ellátott alakulatai az augusztus 28-i támadáshoz való csoportosítás és meghatározott menetvonalak szerint vettek részt a visszacsatolási műveletben. Az 1. hadsereg Nyíracsád–Kisvárda között álló részei a Nagyvárad–Szatmárnémeti vonal átlépése után Dés–Marosvásárhely irányába meneteltek. A 2. hadsereg seregtestei – az V. hadtest kivételével, amely a Szeged és a Fekete-Körös közötti magyar–román határ biztosítását végezte – Nagyvárad elhagyását követően a Kolozsvár–Érmihályfalva–Szilágysomlyó–Dés menetvonalon haladtak Szamosújvár felé. A 3. hadsereg Técsőnél lépte át a határt, majd Beszterce és Szászrégen érintésével menetelt a Székelyföldre. 

A Nagyváradon több ízben is tanácskozó magyar–román vegyes katonai bizottság megszabta a területátadás és -átvétel mikéntjét is: a magyar erők reggel 7 órakor kezdhették meg az aznap átveendő területekre való bevonulást, amelyeket a román utóvédeknek a honvédek megérkezése előtt két órával el kellett hagyniuk. Miután a magyar hadvezetés kidolgozta a bevonulás részleteit, azokat szeptember 2-án meg is kapta a három hadsereg-parancsnokság. A bevonuló csapatoknak napi meneteiket úgy kellett végrehajtaniuk, hogy az aznapi kitűzött menetcél elérésig szinte még rövid pihenőre sem volt lehetőségük. A Honvéd Vezérkar főnöke a következőkben rendelkezett a bevonuló honvédek magatartásáról: „A bevonuló csapatok fellépése és magatartása imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős legyen. A csapatok a nagyobb helységeken rendezetten vonuljanak át […] A csapatok fegyelmét akkor is meg kell tartani, ha a hazafias lelkesedés és ünneplés láza elragadná őket. […] A felszabadító csapatok tagjai nem hivatottak arra, hogy a 22 éves múlt bűnöseivel szemben a megtorlást gyakorolják. A csapatokat ki kell oktatni, hogy egyéni akcióktól tartózkodjanak. Ha megtorlásra szükség lesz, azt a katonai közigazgatás szervei fogják végrehajtani […] Bevonuláskor valamennyi tiszt, tisztjelölt és hasonló állású egyöntetű előírásos öltözetet és felszerelést viseljen […] A megszállás alatt fontosabb üzemek, műtárgyak, még le nem szerelt robbantási előkészületek stb. őrzésére visszahagyott román katonákat meg kell óvni a lakosságban 22 év alatt felgyülemlett bosszúvágy esetleges kirobbanásaitól, gyalázkodásától vagy bántalmazásától […] A magyar és német nemzetiségű lakossággal a legnagyobb szeretettel és előzékenységgel kell bánni. A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze. […] Ott, ahol a lakosság élelmezéshiányt szenved, a Honvédség segítő kezét éreztesse (maradékétkezés kiosztás stb.) Azokban a helységekben, ahol a lakosság ünnepélyes fogadtatást készít elő, azt katonai részről megfelelően fogadni és viszonozni kell.”⁴

A honvédeknek napi szinten a következő szakaszokat kellett birtokba venniük: szeptember 5. Érmihályfalva, Nagykároly, Szatmárnémeti, Máramarossziget; szeptember 6. Nagyszalonta, Nagyvárad, Margitta, Tasnád, Nagybánya-észak, Aknasugatag; szeptember 7. Mezőtelegd, Élesd, Szilágysomlyó, Magyarlápos, Naszód, Nagybánya; szeptember 8. Királyhágó, Zsibó, Dés, Sajómagyarós, Beszterce; szeptember 9. Bánffyhunyad, Hidalmás, Szamosújvár, Szászrégen és a Maros-áttörés vidéke; szeptember 10. Bonchida, Marosvásárhely, Parajd, Korond, Gyergyószentmiklós és a Gyergyói-medence; szeptember 11. Kolozsvár, Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Csíkszereda; szeptember 12. Barót, Nagybacon, a Csíki-medence déli része; szeptember 13. Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Zágon.⁵

A bizottság arról is határozott, hogy Kolozsvárt csupán szeptember 11-én délben érhetik el a honvédek, azonban a második bécsi döntés által a Magyar Királyságnak visszaadott területeket szeptember 13-án 18 óráig kellett birtokba venni. E feladatot a menetekben kifárad gyalogos seregtestekkel képtelenség volt végrehajtani, ezért a Kolozsvár–Dés–Naszód vonal átlépésekor a gyorshadtest részeit (a budapesti 1. és a munkácsi 2. gépkocsizó-, a nyíregyházi 1. és a kecskeméti 2. lovasdandárt) küldték előre a Székelyföldre. Szeptember 12-én a gyorshadtest csapatai elérték a Barót–Nagybacon–Csíkszentgyörgy–Torja vonalat, szeptember 13-án Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon elérésével vették birtokba a Székelyföldet, míg oda a gyalogsági menetlépcsők beérkezése egészen szeptember 21-ig tartott.

A visszatért városok és falvak magyar ajkú lakossága, de különösen a Székelyföld színmagyar tömbje, könnyekig megható fogadtatással, diadalkapuval és virágesővel, nemzetiszín zászlókkal és feldíszített épületekkel, szívüket-lelküket magyar ünneplőbe öltöztetve várták a bevonuló honvédeket, akik úgy érezhették magukat, mint egykoron Csaba királyfi hazatérő, győzedelmes katonái. Habár a rendszerváltoztatás előtti osztályharcos történetírás giccsesnek és a „Horthy-rezsim” szemfényvesztésének tüntette fel ezen fogadtatást, ám mindazok, akik részesei voltak – így a román impérium alól felszabadult magyar lakosság és a bevonuló honvédek –, katartikus örömünnepként élték meg. 

Magyarország kormányzója, vitéz nagybányai Horthy Miklós jelenlétével emelte a bevonulás magasztosságát, hiszen több erdélyi város ünnepségén is megjelent,⁶ 

így szeptember 5-én Szatmárnémetiben, szeptember 6-án Nagyváradon, szeptember 15-én Kolozsvárott, majd szeptember 15-én Marosvásárhelyen és szeptember 16-án Szászrégenben. Pályafutása egyik legnagyobb hatású – ám katonás rövidségű – beszédét Kolozsvárott hallhatta a hazatért magyarok sokasága: „Boldogan köszöntöm Kolozsvárról Erdély visszatért országrészeit.

Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben bízni nem szűntem meg soha, egy percre sem. És most, mikor végre valóban itt állhatok a szabad Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a történelmi pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltó szavakat.

A jelen öröme összefolyik lelkemben a múlt bánatával és feltámad bennem a kérdés: hogyan is szakadhatott ránk magyarokra ez a szenvedés? Tiszta lélekkel felelem rá a történelem ítélőszéke előtt: Nem a mi hibánkból! Minket sorsunk ideállított Kelet és Nyugat mezsgyéjére, hazánk századokon át a romboló világtörténet országútján örökös harcok színtere volt és mialatt Európa más boldog népei békés munkában gyarapodhattak és erősbödhettek, a magyar örökös harcokban vérzett, pusztult és fogyott.

Közben beszivárogtak idegen nemzetiségek, hol, mert ellenség elől kellett menekülniük, hol, mert itt reméltek boldogulást. Őseink nemcsak befogadták őket, hanem minden szabadságot is megadtak nekik s ezeket a szabadságjogokat törvényileg is biztosították számukra. Elnyomatásról ebben a hazában nem panaszkodhatott joggal senki – mégis ez szolgáltatott hazug ürügyet arra, hogy megcsonkítsák, feldarabolják és megalázzák ezeréves hazánkat. Nem fegyver fosztott meg területeinktől, hanem az úgynevezett békeszerződés.

De fátyolt akarunk borítani ezekre a szomorú emlékekre. Ennek a felszabadult földnek a szenvedése véget ért, talán valami jó is marad utána. Hiszen tudjuk, hogy a túlságos jólét, a semmittevés, a teljes gondtalanság puhít és zülleszt, testileg, lelkileg. Az elnyomás, a szenvedés és a küzdelem viszont megedzi az embert, növeli ellenálló erejét és ébren tartja benne a hazaszeretetet. Hiszem, hogy felszabadult véreink, akik ezeken a boldognapokon ujjongva szórták virágaikat bevonuló katonáink elé, ilyen megerősödött, megacélosodott testtel és lélekkel térnek meg annak a hazának a keblére, amelynek hű fiai voltak a legsúlyosabb időkben is. Hogy a visszatérés a lángba borult Európa közepén vér nélkül történhetett meg – ezért most is és itt is hálás szívvel mondok újból köszönetet két hatalmas barátunknak: Németországnak és Olaszországnak.

Egy szomorú korszaka a magyar történelemnek lezárulóban van. Kövessék az ünneplést a munka hétköznapjai. Mindenki vegye ki részét a munkából, a nem magyar anyanyelvűek szintén, mert aki kifogásra nem ad okot, az boldogulhat nálunk is. Velük szemben a megbékélés szelleme és a jó bánásmód fog érvényesülni, mert ugyanezt a sorsot várjuk a határokon túl maradt testvéreink részére is. Amit ígérünk, megtartjuk, mert a mi fajunk úri felfogása nem engedi, hogy valaha is letérjünk az igazság egyenes útjáról.

Gondolatban ma itt van minden magyar.

Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk. Halljuk ugyan, hogy erős megpróbáltatásoknak vannak e napokban kitéve, de hisszük, hogy kálváriájuk haladéktalanul véget ér. Hisszük, mert e nélkül a magyar–román viszony jobbrafordulása lehetetlen volna, de hisszük ezt természetesen a Magyarországon élő románság érdekében is.

Ismerem az erdélyi ifjúság komoly, ellenálló, küzdőképes tulajdonságait, ezért teljes bizalommal tekintek az itt felnőtt ifjakra is, akiket az új sorsfordulón a nagy nemzeti céloknak odaadó szolgálatára hívunk fel a haza és egész Európa javára. Isten áldása kísérje nemzetünket egy boldog, dicső jövő felé.”⁷ 

A második bécsi döntést a magyar törvényhozás az 1940. évi XXVI. törvénycikk (A román uralom alól felszabadult keleti és erdélyi országrésznek a Magyar Szent Koronához visszacsatolásáról és az országgal egyesítéséről) elfogadásával szentesítette. A törvénycikk bevezetője a következő sorokat tartalmazta: „A magyar nemzet és a magyar törvényhozás az igazság győzedelmébe vetett hitében megerősödve mélységes áhítattal ad hálát Istennek, hogy immár az elszakított kelet-magyarországi és erdélyi terület egy része is visszatért a Magyar Szent Korona testébe. A magyar haza huszonkét évi szenvedéseik után a szerető anya gondosságával öleli keblére aggódva visszavárt, lélekben erős véreit és összes hűséges fiait.”⁸

A honvédség bevonulása békés jellege ellenére mégis követelt véráldozatot. Fegyver-, harceszköz- vagy robbanás következtében 24-en szenvedtek halálos sebesülést, míg baleset vagy betegség következtében 89-en vesztették életüket, köztük az 1916. évi dél-erdélyi harcok egyik „fenegyereke”, Maderspach Viktor tartalékos huszár százados, aki olyan sérüléseket szenvedett egy közlekedési balesetben, amelyek a halálához vezettek. 

Az erdélyi bevonulás kapcsán – a románokkal együtt – az önostorozó fősodratú magyar történetírás a szilágyippi⁹ és ördögkúti incidensekből azon következtetést vonja le, miszerint a katonai műveletet a honvédség sorozatos kilengései jellemezték volna. E téren meg kell állapítani, hogy a bevonulást megelőzően a románok több határincidenst követtek el, s a puskaporos hangulat miatt a román–magyar katonai vegyes bizottság abban is megállapodott, hogy a bevonuló honvédeknek fegyveresen ellenálló polgári személyek a nemzetközi megegyezések szerinti elbánásban részesülnek, és azokat a magyar katonai hatóságok franktirőröknek¹⁰ tekintik. A román tárgyaló fél vállalta, hogy a kiürítést végző hatóságok begyűjtik a polgári lakosságnál lévő fegyvereket, továbbá a helyi lakosságot fenyegető magatartás, merényletek személyek és anyagi javak ellen, valamint a gyújtogatások és rombolások is megakadályozandók. Azonban a fegyverbeszolgáltatás balkáni módon történt – részben vagy semennyire – és ennek lettek súlyos következményei, amikor – többnyire forrófejű – román orvlövészek rálőttek a honvédekre, s ezeket a hadijogot sértő támadásokat a rend és a közbiztonság érdekében a honvéd karhatalom megtorolta. Ez történt a Maniu-gárda bölcsőjeként számontartott Szilágyságban, ahol a budapesti 32. honvéd gyalogezred határozott parancsot kapott, hogy „[…] román részről a csapatok és egyes katonai egyének ellen intézett mindennemű fegyveres vagy egyébként veszélyes támadások és ezek kísérletei elrettentő példamutatás céljából azonnali, erélyes és kíméletlen megtorlásokat alkalmazzanak.”¹¹

Az észak-erdélyi és székelyföldi országgyarapításban több százezer honvéd vett részt teljes fegyverzettel és felszereléssel. Isteni csoda, hogy csak pár alkalommal történt fegyverhasználat. A magyar hatóságok hiába igyekeztek kesztyűs kézzel bánni a román lakossággal – miközben a dél-erdélyi magyarságot folyamatosan vegzálták a románok –, 1944-ben nem maradt el az „1940-es magyar megtorlás” válasza, a román visszatorlás.

Miután a második világháborút is a vesztesek oldalán fejeztük be, az 1947. február 10-i párizsi békediktátum minden olyan területet elvett tőlünk, amelyek 1938–1941 között tértek vissza. Az országgyarapítás délibábos időszakának emlékét a kommunizmus nemcsak nálunk, de az idegen impérium alá hajtott nemzetrészeinknél is feledésre ítélte. A rendszerváltoztatás óta szabadon beszélhetünk ezen időszakról, ám napjainkban is akadnak olyan, „nemzeti színbe” csavart történészek, akik értelmetlennek és feleslegesnek bélyegzik e pár esztendőt, vitatják annak eredményeit, s leginkább annak negatívumait emeli ki. 

A „kicsi magyar világ” szűk négy esztendeje azonban hatalmas lelkierőt és szellemi muníciót adott az erdélyi székelyeknek és magyaroknak, a kommunizmus legsötétebb évtizedein is átsegítette őket, s jelenünkben is erőt és hitet ad számukra. Hála a Fennvalónak, hogy ebből, a magyarság többségét újraegyesítő országgyarapítás lelki „útravalójából” bőven jutott az egykoron visszatért Felvidék, Kárpátalja és Délvidék magyarságának is!