Dudith [ejtsd: dudics] Andrásnak, Pécs 36. püspökének különös életpálya jutott osztályrészül. A tehetséges, horvát-olasz származású, Budán született ifjút anyai nagybátyja, Agostino Sbardellati indította el azon a diplomáciai pályán, amely a kor jellegzetességeinek megfelelően egyházi karriert is jelentett egyben.

Beutazta Európát: Veronában, Velencében, Padovában tanult, majd pedig Reginald Pole angol bíboros titkáraként Párizsba, Londonba és Brüsszelbe is eljutott. A Habsburgok vezette államok konglomerátumának egyháztörténelmébe akkor kapcsolódott be, amikor első püspöki kinevezését megkapta: Tinninnek, a mai Kninnek (Horvátország) püspöke lett. Hiába azonban a császári kinevezés és a pápai jóváhagyás, a mindössze huszonhét (!) esztendős főpap sohasem foglalhatta el székét. (Mellesleg érdemes megjegyezni: a püspökké szenteléséről semmiféle adat nem áll rendelkezésünkre, azaz semmi sem bizonyítja, hogy az egyházi rend ezen fokozatát valaha is megkapta volna.) Két esztendővel később Csanád (Cenad, Románia), végül pedig Pécs püspökévé nevezte ki a császár, I. Ferdinánd.

A már fiatalon is figyelemre méltó diplomáciai és politikai tapasztalatokkal rendelkező főpap még tinnini püspökként kapta a császári megbízatást, hogy 1562–1563-ban a trienti zsinat utolsó szakaszában a Magyar Királyság klérusát képviselje, mégpedig előbb Kolozsvári Jánossal (Johann von Klausenburg) együtt, majd pedig annak halála után egyedül. A zsinaton öt beszéddel hívta föl magára a figyelmet, amelyek témái különösen a később bekövetkező életrajzi és világnézeti fordulat szempontjából tűnnek különösen figyelemre méltónak. A beszédek közül kettő ugyan merőben reprezentációs jellegű, három azonban valóságos problémákat tárgyal: kettő a hívek két szín alatti áldozását – amely korábban a huszitizmusnak, egykorúan pedig a lutheri reformációnak is követelése volt –, egy pedig a püspökök helyben, azaz az egyházmegyében elfoglalt lakásának követelményét.

Pécsi püspökként elszánt kísérletet tett az egyházmegye életének fönntartására: a papságot arra szólította föl, hogy fokozatosan térjen vissza az egyházmegye területére, maga pedig Szigetvárat kívánta új püspöki székhellyé fejleszteni. Tervei azonban nem teljesültek: a papság nem óhajtotta nyakát a török szablya alá hajtani, ráadásul II. Miksa császár éppen őt szemelte ki, hogy egy meglehetősen kellemetlen házassági ügyet a krakkói királyi udvarban elsimítson.

Krakkóban azonban minden egyházi és politikai terv borult: 1565-ben szerelembe esett egy Regina Strassowna nevű udvarhölggyel, 1567-ben pedig bejelentette a vele szinte baráti viszonyban álló II. Miksa császárnak, hogy mind püspöki hivataláról, mind diplomáciai szolgálatáról lemond. Előbb Krakkóban, majd pedig Breslauban (ma: Wrocław, hagyományos magyar nevén: Boroszló) telepedett le, és elsősorban lengyel barátaival humanista tudósi kört alapított, valamint kiterjedt európai levelezést folytatott.

Az eset értelemszerűen a kor egyik legnagyobb egyházi és diplomáciai botránya volt. Hogy a papi nőtlenség számos helyen inkább jelszó, mint valóság volt, mára már közismert. Ám a kor egyházi vezetői számára is közismert volt: vagy eltávolították tehát az egyházi szolgálatból az efféle életmódot folytató plébánosokat, de akkor az egyházszervezet azonnal összeomlott, és a terjedő protestantizmus átvette a terület lelkipásztori gondozását – vagy eltűrték a fönnálló viszonyokat. A katolicizmus túlélése érdekében a józanabb püspökök ez utóbbit választották, és így nem sokkal később a trienti zsinat reformjainak és Pázmány tevékenységének köszönhetően megerősödhetett a katolikus egyház.

Különösen a papi nőtlenség szempontjából figyelemre méltó Dudith egy valamivel későbbi, de még 1567-ben írott teológiai értekezése (Demonstratio matrimonium omni hominum ordini sine exceptione, divina lege permissum esse, Offenbach, 1610), amely – amint már a címből is kiviláglik – éppen a házasodás jogát kívánja bármilyen rendű (azaz társadalmi állású) embernek az isteni, azaz a természetjognál fogva tulajdonítani. Ha ezen szöveg mellé a császárnak írott levelei közül a másodikat is hozzátesszük, világosan láthatjuk, hogy Dudith voltaképpen nem az évezredes hagyománnyal és a konkrét egyházi előírásokkal, hanem valójában a saját lelkiismeretével küzd.

Életének protestáns (mai terminológiával: előbb evangélikus, később talán még unitárius is) szakaszában tudósi tevékenységet folytatott: egyrészt folyamatos írásbeli eszmecserét folytatott a korszak protestáns tudósaival (Théodore de Bèze, Justus Lipsius stb. – levelezésének nemzetközi együttműködésben folyó kiadása a hetedik kötetnél tart), másrészt éppen az alaptalan babonaság ellen írta meg az üstökösökről szóló értekezését (De cometarum significatione commentariolus, Basel, 1579). Fordítással is foglalkozott: stílusérzékének jellemzéséhez elegendő, hogy egy IV. századi görög szónok művét sokáig tényleg Dudith fordításának hitte a szakirodalom – míg ki nem derült, hogy az Dudith saját, görögül írott műve, amelyet saját, latin fordításában tett közzé…

Dudith András fordulatos és legalábbis vitatható moralitású életpályája számos szempontból magán viseli a forrongó XVI. század jellegzetességeit: a soknemzetiségű, páratlan tehetségű, európai tudatú és tapasztalatú, egyházi és világi karriert egyaránt befutó személyiség olyan szellemi küzdelmek középpontjába kerül, amelyeket szüntelen töprengéssel, őszinte igazságkereséssel és érvelő vitákkal kísérel meg megoldani.