A csíksomlyói búcsú a rendszerváltás után vált össznemzeti keresztény kegyhellyé és találkozóhellyé a magyarság számára.

A zarándoklat története IV. Jenő pápa 1444-es körlevelére nyúlik vissza, amelyben a ferences templom felépítésére ösztönözte a híveket, viszonzásul pedig búcsút engedélyezett az egyébként is népszerű Mária-tiszteletnek Sarlós Boldogasszony napján, július 2-ára. A búcsújárás János Zsigmond uralkodása idején került veszélybe, mert a király az unitárius hitre térésével a csíki székelység kiváltságainak csökkentése mellett azt is elvárta, hogy hagyják el a katolikus vallást. A székelyek sikeresen ellenálltak, és ennek emlékére gyűlnek össze minden év pünkösdjének szombatján a Csíksomlyó melletti Kissomlyó-hegyén tartott körmenetre és misére. A hitéletbeli villongásoknak az 1568-os tordai országgyűlésen vetettek véget, amikor Európában először elfogadták az általános vallásszabadságot.

A katolikus egyháztörténet a XIX. század közepén a csíksomlyói búcsú elindulását János Zsigmond édesanyjának, Izabella királyné 1559-ben bekövetkezett halálának évéhez kötötte. Ezért a Religio tudósítása szerint az 1859. év pünkösdjén (vasárnap: június 12., hétfő: június 13.²) a csíksomlyói zarándoklat 300. évfordulóját ünnepelték: „Megható volt az ajtatos székely népre azon áldás, mellyel a bucsura érkezett [Haynald Lajos] főpásztornak ajkai rebegtek le reája. Ezután sietett mindenki hagyományos kegyelettel járulni a bünbánat szentségéhez: az égnek királynéját dicsőitő szent dallamok zengése szakadatlan lett; hullámzott a templomban és azon kivül a nagy néptömeg, a főoltár felé törekedvén, buzgó imáját bemutatni a Mindenhatónak, a szeplőtelen Anyának szobra előtt. És ezen buzgóság most talán teljesebb volt, mintha érezte volna mindenki, hogy a csik-somlyói bucsunak most 300 százados évfordulati napja ünnepeltetik. Bár ha a borus ég és esőzés gátolta a népet, a kereszt vezérlete alatt seregenként fölvonulni a Salvator-hegyre, mégis több ezeren látogaták meg a hegyen lévő kápolnát, kivált Pünkösd napjának reggelén. Alig áldozott le a nap, és már seregenkint gyült össze a nép a szent-ferencziek zárdájának udvarára, tanuja lenni azon szivreható serenadenak, mellyel számtalan tarka lámpa fényénél hódolt főpásztorának a hálás székely ifjuság, a Csik-Somlyón mult évben [1858] megnyitott [katolikus tanító- és kántorképző] tanintézeteknek nagyszámu virága. Illy szép jelenet csak magasztos érzelmeket képes fölkelteni az emberi szivben! Látni a népet lelkesedésében, miként hódol ő nagy jóltevőjének, miként tiszteli azt, ki szebb jövőjének biztositására nagy áldozatokat hozott! És ha még oda képzeljük, hogy a vitéz hunnoknak méltó ivadéka volt az, melly hálájával adózott főpásztorának, akkor fogalmunk lehet a fönebb érintettem ünnepélyről.”³

A lelkes beszámolót író szemtanú azonban még azt megelőzően és azt követően is hasonlóan áhítatos népek zarándoklatát láthatta Csíksomlyón. A megtisztulás élménye tömegeket vonzott a búcsúba. A székelyek kitartó Mária-tisztelete még az ősi idők „napba öltözött asszonyából”, azaz a kereszténység előtti vallásban gyökerező anyaistennőből levezethető Boldogasszony-kultuszban maradt fenn. Még a székelyek által megvert tatárok is az ő lebegő alakját vélték látni az őket legyőző fergeteges lovag – a megelevenedett Szent László – felett 1345-ben.⁵

A Mária-tiszteletnek azonban még ennél is nagyobb jelentősége van a magyar történelemben, hiszen az ő hagyománya köré fonódik a magyar államiság kultusza. I. István király azzal a gesztussal, hogy az országot és a népet, vagyis a Szent Koronát Szűz Mária oltalmába ajánlotta, a keresztény kánont is megerősítve tovább éltetett egy korábbi női istenségideát. Vagyis a mindenkori hatalom jogforrása égi kezekbe került, amely az emberi érdekek feletti erkölcsiségnek adott előnyt, ezt a kortársak a későbbi korok jogalkotói, teoretikusai részletesebben kidolgoztak, amelynek legszebb példája a Szent Korona-eszme. 

A királyi felajánlás továbbá elindított (vagy folytatott) egy olyan identitást keretező államalkotói kultúrát,⁶ amely hosszú időn megőrizte működőképességért, mert volt egy olyan közös morális igazodási pont, amit mindenki elfogadott, aki a közösséghez – az országhoz tartozónak tekintette magát. A soknemzetiségű Magyarországon mindig törekedtek országegység fenntartására és megvédésre. Ezt fejezte ki régen a Hungarus-tudat, amit később a „politikai nemzet” képzete váltott fel. Az állam mint közös létforma az emberi közösségek legkifinomultabb szerveződési kultúráját jelenti. Az államalkotói kultúrát gyakorló közösség tagjai pontosan tisztában vannak saját identitásukkal, valamint azzal, hogy kikkel élnek együtt, ki a közös barát vagy ellenség; továbbá a megőrzött közös múlt megalapoz egy viszonylag stabil értékrendet a jelenre és egy elfogadható jövőképet.