Mi történik akkor, ha két vagy több nyelv találkozik? Hogyan hatnak egymásra? Valóban kulcsfontosságúak a változások katalizálásában a kétnyelvű személyek és a kétnyelvű családok? A sorozatom előző részében feltett kérdésekre itt keressük a további válaszokat.

A nyelvek találkozásának és egymásra hatásának esélye folyamatosan, többezer éve adott: a kérdés már csak az, hogyan csoportosíthatók egyrészt az érintkezés-típusok, másrészt az ezekre jellemző szókészleti és / vagy nyelvtani változások. Itt érdemes visszakanyarodni a bevezető gondolathoz: a nyelvi érintkezés minimális feltétele, hogy legyen legalább egy kétnyelvű beszélő. (Pl. különböző nyelvű szülők közös gyermeke(i).) 

Uriel Weinreich Svájc hagyományos két- és többnyelvűségi mintáinak – német, francia, olasz, rétoromán változatok tetszőleges variációi – vizsgálatakor lett figyelmes arra, hogy a nyelvi változásokat lényegében azok a kontaktjelenségek váltják ki, melyeknek alapját a határos vagy egymással átfedésben lévő nyelvterületek többnyelvű beszélőinek nyelvi interferencia-jelenségei képezik. A kétnyelvű gyermek „nyelvtanában” különösen gyakoriak például a mondattani interferencia-jelenségek, az egyik vonzatos szerkezet szabad átvitele a másik nyelvbe, oda, ahol ehelyett egyébként egy másik vonzatos szerkezet lenne az elfogadott. A vajdasági magyar beszédben szerb interferencia például a gratulál az eredményért (gratulál az eredményhez helyett), a fát fűt (fával fűt helyett). Az interferencia ebben az értelemben Weinreich klasszikus munkája nyomán vált nyelvészeti terminussá (Weinreich 1963: 1–23.). Azóta is vita tárgya a nyelvészetben, mi minden okozhat változást egy nyelv grammatikájában, ám manapság azok, akik elsősorban kontaktusjelenségekből magyarázzák a nyelvi változásokat, jelentős többségben vannak. És talán nem is tévednek…

A legegyszerűbb mód ennek megértésére a jövevényszavak kérdése. Ha olyan tárgyakat, termékeket ismer meg egy nyelvi közösség, amelyeket korábban sosem látott, akkor általában a hozzá tartozó szót is átveszi. Európa minden nyelvében megtalálható a kávé, banán, bumeráng szó valamilyen alakban, hiszen termény, tárgy és neve a gyarmatbirodalmak kiépülésével került a kontinensre. A magyar pingpong vagy szörf szóra is pont ezért volt szükségünk (előbbi közvetlenül a mandarinból, utóbbi az angolból jutott hozzánk), hiszen korábban az adott sport(eszköz) ismeretlen volt. És hasonlóképp, csak jóval régebben, valamely ótörök nyelvből ismertük meg a szőlőt, diót, barackot, körtét, nevével együtt, az angyalt, iskolát, istállót, léniát pedig a latinból, keresztet, cseresznyét, szilvát, gombát, galambot a nyugati és déli szláv nyelvekből, és így tovább. Természetesen mi is számos szót adtunk Kárpát-medencei létünk során a környező nyelveknek, de erről majd egy későbbi részben esik szó. 

A dolog, mármint a szókölcsönzés, persze nem mindig ilyen egyszerű. Abban, hogy az érintkező nyelvek közül melyik mit vesz át a másikból, nemcsak célszerűségi, hanem szociokulturális és politikai szempontok is számíthatnak. Szavakat nagyobb mennyiségben általában az alacsonyabb presztízsű(nek tartott) nyelv kölcsönöz a magasabb becsűből, és ha az átadó nyelv presztízse elég magas, akkor akár névcsere is bekövetkezhet korábban is ismert, meglévő dolgok átnevezésével: így szorította ki a francia army az óangol fierd-et, és vált a katonai szókincs meghatározó forrásává. A mai angol soldier, officer, company, troop, enemy, battle, defense, captain stb. szavak egytől egyig francia közvetítésűek (Geist 1970: 36). (Szélsőséges esetben hétköznapi szavakat is kiszoríthat a magas presztízsű nyelvből származó „felülkölcsönzés”: az eredeti kelta andwlita ’arc’ szót teljesen kiszorította a face ’ua.’.  (Ez utóbbi divatjelenség igencsak ismerős lehet azoknak, akik naponta mítingelnek a tímükkel, ahelyett, hogy találkoznának a csapatukkal. Azaz a szókölcsönzésnek lehetnek pusztán presztízsalapú, teljesen felesleges rétegei is, így ez utóbbiak cseppet sem kívánatosak.) 

Ne feledjük azt sem, hogy kétnyelvűségi mintázatok nemcsak békés, hanem viharosabb körülmények között is kialakulhatnak, pl. hódítások vagy vándorlások eredményeképp. Ebben az esetben ritkán szimmetrikus az érintkező nyelvek közötti viszony. Leginkább a lovasnomád-társadalmakban lehet szimmetrikus, ott ugyanis a kizárólagos nyelvi dominanciára való központi törekvés nem tartozott a főhatalom eszköztárába, nem is lett volna ennek igénye reális célkitűzés. Leginkább intoleránsak pedig az újabb történelmi korok azon többnyelvű államai, amelyek a feltétlen államnyelvi unifikációt, egységesítést tűzik ki célul. Mivel a Magyar Királyság majd ezeréves története során nyelvi szempontból toleráns állam volt, itt jól szemlél(tet)hetők a szociokulturális okokból is változó kontaktushatás-formák: hétköznapi szinten a kétnyelvű és a nyelvi határterületek lakossága többé-kevésbé ismerte az érintkező környezeti nyelvet, így a szókölcsönzések (szemben például a domináns ófrancia-breton > óangol iránnyal) kétirányúak voltak. Ebben is voltak persze különbségek, hiszen a magyarnak volt presztízsnyelvi státusza, de ennek kifejtésére itt most nincs tér. Érdekesebb, hogy voltak olyan régiók, például a magyar–szlovák és a magyar–délszláv érintkező területek szélesebb sávjában, ahol időről időre (oda-vissza) előfordult a nyelvi dominanciaváltás és nyelvcsere. Ha ez tömeges jelenség, akkor egy egynyelvűvé váló, korábban kétnyelvű családban a vesztes nyelv otthagyja nyomát a győztes nyelvben, annak hangtanában és mondattanában. Azaz a győztes nyelv mélyén ott lappang valami az asszimilált nyelvből, és ez nem más, mint a nyelvi szubsztrátum, a nyelvi alsóbb réteg. Mivel mind a palóc nyelvjárásban, mind a szlovák nyelvváltozatokban bőven van példa kölcsönös szubsztrátum-jelenségekre, ezek beszédesen bizonyítják, hogy a Trianon előtti századokban a kölcsönös nyelvcsere egyáltalán nem volt ritka a történelmi Felvidéken. 

A nyelvi szubsztrátum tehát a meghódított, kisebb presztízsűvé vált – szélsőséges esetben eltűnt – nyelv nyoma, míg a szupersztrátum a magasabb presztízsűé. A fentebb említett andwlita – face szócsere tipikus szupersztrátum-jelenség. Egyszer a neves finn fonológus, Kalevi Wiik eljátszott a gondolattal, milyen hangzású lenne a neoangol nyelvcsalád azon tagja, amely asszimilált finn beszélőkből állna. Mutatis mutandis a magyar olvasó kedvéért inkább magyar példát hozok: egy erős magyar szubsztrátumú angol nyelvváltozatban a fontos eldöntendő kérdés, Do you love me? inkább így hangoznék: Lav jú mí? A megfelelő magyar kérdőintonációval együtt. Hasonlót egyébként ma is megfigyelhetünk a magyar kereskedelmi és turistaangolban, amikor az elvitelre lesz kérdése „Takeaway?” alakú, hamisítatlan magyar eldöntendőkérdés-hanglejtéssel.

Mint látható, a téma kimeríthetetlen, a nyelvészet egyik legérdekesebb és örök kérdése épp a változások megértése és magyarázata. A változásban pedig, amint láttuk, a két- és többnyelvű beszélőknek mindig is kitüntetett szerepe volt.  

Források:

Geist, Robert J., 1970: A Short History of English. The Macmillan Company, London.

Weinreich, Uriel 1963: Languages in Contact. Findings and Problems. Mouton Publishers, The Hague – London – New York. (Második, bővített kiadás.)