Aszkold Igorevics Ivantcsik orosz történész, orientalista, az Orosz Akadémia Világtörténeti Intézetének főmunkatársa, vezetője, a Klasszikus Kelet és Antik kori Intézet antik és keleti régészeti központjának vezetője és a Lomonoszov Moszkvai Állami Egyetem professzora.

Munkássága főként a Fekete-tenger menti antik kor görög és latin nyelvű írott forrásainak és részben régészeti emlékeinek tanulmányozását foglalja magában, ezzel együtt a közel-keleti források és az ismertebb régészeti leletanyagok részletesebb vizsgálatán keresztül kísérelte meg a kimmerek és a korai szkíták pontosabb meghatározását.

Ivantcsik 1965. május 2-án született Moszkvában. 1986-tól, a történelem szak elvégzését követően érdeklődése az őskori kultúrák felé fordult, miközben több ókori nyelvet is igyekezett elsajátítani. Doktori (mai értelemben vett PhD) disszertációját 1989-ben védte meg, ezalatt a Szovjet Tudományos Akadémia Orientalista Intézetének kutatója volt 1992-ig. 1993-tól az Orosz Akadémia Egyetem Történeti Intézetének munkatársa. 1993-1995 között a Humboldt Alapítvány ösztöndíjasa volt. 2002-től az Orosz Tudományos Akadémia képviselője az Akadémiák Nemzetközi Szövetségében (Union Académique Internationale), majd 2017-től ennek elnökhelyettese. Ezen kívül megválasztották az Orosz Bölcsészettudományi alap (РГНФ), az Orosz Akadémia Áltudományok elleni harcra létrehozott bizottság, valamint az Orosz Tudományos és Oktatási Minisztérium tudományos tanácsa elnökhelyettesének. Ezen kívül a bordeaux-i Ausonius Őskori és Középkori Kutatóintézet tudományos igazgatója, a New Yorki Egyetem kutatóintézetének tudományos főmunkatársa, valamint az olaszországi Ázsia ás Afrika Intézet és a berlini Régészeti Intézet levelező tagja. 

Aszkold Igorevics az 1980-as évek második felétől kezdve kutatta a kimmerek és korai szkíták kapcsolatait, a Kr. e. VIII. század legvége – Kr. e. VI. század eleje közötti időszakra keltezhető vonatkozásait a görög és latin nyelvű források alapján. Fontos megemlíteni, hogy az 1980-as években a szkíta kultúra eredetkutatásánál az orosz régészettudományban még viszonylag elfogadottnak számított a szkíták autochton, azaz a Fekete-tenger északi partvidékéről történő származásáról szóló elmélete. Eszerint Hérodotosz kimmerekről és szkítákról tett említését úgy értelmezték, hogy a szkíták a Fekete-tenger Azovi-tenger környéki területeiről indultak volna, átkelve a Nagy-Kaukázuson, elő-ázsiai hadjárataikra. Azonban Ariszteász és Hérodotosz leírásainak alapos tanulmányozása során Ivantcsik nem értett egyet azzal, hogy a szkíták tősgyökeres kelet-európai sztyeppei eredetű népek lettek volna, kiváltképp ha a görög források csak az akkor ismert Ázsia területén belül zajló harci események kapcsán említik őket.

Az 1990-es évektől előtérbe került az asszír és babiloni nyelvű közel-keleti források, II. Szargon és örököse, Szín-ahhé-eriba uralkodói leveleinek vizsgálata is. Ennek alapján az Újasszír Birodalom és Urartu Kr. e. VIII. század végi történetének eseményei között például a kimmerek nevének, mint önelnevezésnek előfordulása, a kimmerek és Urartu szembenállásának rövidebb-hosszabb formában megmaradt említése, majd végül az urartui sereg veresége és az uralkodó menekülése a kimmerek elől kicsit pontosabb képet adhat a kimmerek mozgásáról a transzkaukázusi és elő-ázsiai területeken. Ezzel együtt feltételezvén az urartui birodalomban bekövetkezett, átmeneti zavaros periódust, ekkor ugyanis az asszíroknak volt lehetőségük előretörni. Aszkold Igorevics a kujundzsiki archívumban őrzött, II. Szargon újasszír uralkodó nevéhez köthető levelek alapján a kimmerek és urartuiak összecsapását Kr. e. 715-714 körüli évekre keltezte.

A kimmerek nyelvi és etnikai hovatartozása, régészeti hagyatékaik meghatározásának kérdése Ivantcsik egyik főbb kutatási területe, és a mai napig aktuális a kora szkíta kori kultúra, a legkorábbi szkíta csoportok kutatása kapcsán. A kimmerekkel összefüggésben álló nyelvészeti anyagok eléggé elenyészőek, saját maguk megnevezésére (Gamir vagy Gime/ir) szűkül, melyből igen nehéz kideríteni, melyik etnikumhoz tartozhattak, illetve három, az akkád nyelvű forrásokból fennmaradt uralkodójuk, Teuspa, Dugdamne és Sandaksatr neve ismert. Közülük a Dugdamne név inkább kis-ázsiai eredetűnek tartható, Sandaksatr/Saandakkurru nevében pedig megtalálható a kilikiai Sand/ta isten neve. A név második fele, kétféle olvasat szerint, vagy lúv (-kur-), vagy iráni eredetű (-ksatru) lehet. Ez arra utal, hogy a kimmer uralkodói réteg szoros politikai és dinasztikus kapcsolatokat tarthatott fent a kis-ázsiai népekkel.

Ezen kívül a kimmerek neve felbukkan a későbbi újasszír uralkodók idejéből származó akkád nyelvű forrásokban, továbbá a Kr. e. VII. század végétől, a késő babiloni szövegekben, majd az Achemenida-időszaki feliratokban is, ahol a kimmer elnevezés nemcsak a közép-ázsiai szakákra, hanem a kelet-európai szkítákra is egyaránt használták. Ennek alapján Aszkold Igorevics a kimmerek és a szkíták között szoros kulturális rokonságot feltételezett, amely harcászatában és életmódjában a Kr. e. VIII. század vége – Kr. e. VII. századi Mezopotámiában teljesen újnak számított. Ilyen újdonság volt az íjak, nyílvesszők, a kengyeles és karikás végű fémzabláknak, különálló oldaltagoknak a megjelenése.

Ebből kiindulva, Ivantcsik megkérdőjelezte az orosz tudomány által az 1920-as évek óta fenntartott, de főként az 1960-as évektől Alekszej Ivanovics Terenozskin kijevi kutató által felállított elméletet,  mely szerint a preszkíta időszakban, a Kr. e. X-VII. században a Fekete-tenger északi partvidékén élő helyi népességek régészeti emlékei, főként fegyverzete és lószerszámzata tükröznék az ún. „kimmer kultúra” jelenlétét. Mivel az antik és közel-keleti források részletes tanulmányozása, majd ezt követően a források és a bennük említett földrajzi régiók régészeti anyagainak teljes körű, részletesebb összevetése egyelőre várat magára, a kutató a „kimmer régészeti kultúra” elnevezést feltételesnek, félreértelmezettnek tekintette.

Másrészt a kimmerek és korai szkíták szoros kulturális kapcsolatát a régészeti anyagoknak is igazolniuk kellene, melyek földrajzilag, a közel-keleti források alapján, Asszíria keleti határainál, Média és Manna területein, de különösképpen Urartutól északra és keletre található régiókban lenne azonosítható, ahol a kimmerek és a szkíták egyidejűleg tartózkodhattak. Ezzel szemben Anatóliában a korábbi időszakokról szóló források csak a kimmereket említik meg. Itt kerültek elő három helyről, Norsuntepéről, Bogazköy közeléből és Imirler környékéről bolygatott temetkezések felszerszámozott lótetemekkel, olykor fokossal, karddal, nyílhegyekkel. A lovakat a temetés helyszínén vágták fejbe fokossal, és helyezték el a sírgödrökbe. Hasonló temetkezési rituálé figyelhető meg a Nagy-Kaukázustól északra található kora szkíta kori temetőkben is. A norsuntepei sírban talált csavart szájtagú zablák párhuzamai Urartu területén a Kr. e. VIII. század közepétől terjedtek el, a pecek alakú gombok és griff- vagy bárányfejes szíjeolsztók pedig, habár kicsit más formában, de az észak-Kaukázusi és kelet-európai sztyeppei kora szkíta kori temetkezésekben gyakori tárgytípusok. Ezzel egy időben Aszkold Igorevics a temetkezések és lószerszámok összehasonlításakor felhívta a figyelmet az azerbajdzsáni, a milszki-karabahi és a nyugatabbi területen található lelőhelyekkel kapcsolatos hasonlóságokra is. Továbbá feltételesen a kimmerekkel hozta összefüggésbe a részben Anatóliában, részben a mai Örményország területén, a Nagy-Kaukázustól északra, a Dél-Urál körül és az Aral-tótól keletre felbukkanó, vaspengéjű, bronztokkal ellátott fokosokat is.

Mivel a kora szkíta kori lószerszámok és fegyvertípusok jól észlelhető szóródást mutatnak a Nagy-Kaukázus középső régiójában és a Transzkaukázus középső területein, Ivantcsik úgy gondolta, hogy Gamir, a kimmerek országa a Nagy-Kaukázustól délre, a mai Tbiliszi és környékén lokalizálható. Mindazonáltal a Nagy-Kaukázustól északra levő kora szkíta kori lelőhelyek kimmerekkel való kapcsolata csak részben igazolható.

1993-ban megjelent „Les Cimmeriens au Proche Orient” című monográfiája, majd 1996-ban ennek orosz nyelvű fordítása, melyben közreadta addigi eredményeit és összegyűjtötte, részletesen elemezte az ismert, kimmerekről és szkítákról szóló közel-keleti forrásokat, uralkodói leveleket urartui és asszír oldalról. 

Aszkold Igorevics „Киммерийцы и скифы» («Kimmerek és szkíták”) című, 2001-ben kiadott monográfiájában nagyobb hangsúlyt fektetett a kis-ázsiai kora szkíta kori, az Urartu, Palesztina és területén előkerült „szkíta típusú” szórvány lószerszám alkatrészek és fegyverek, nyílhegyek, tőr-és kardtok koptatók, kronológiai problematikájuk vizsgálatára. Ezzel kapcsolatban a karmir bluri és Urartu keleti peremén található kisebb erődítményekben jelentkező szkíta tárgytípusok alapján korábban a kutatók szoros összefüggést feltételeztek azok lerombolásának és a birodalom összeomlásának lehetséges ideje között. Ezt az eseménysorozatot a Kr. e. VI. század elejére keltezték. Azonban a magaslati településeken a pusztulási és a felette levő rétegekben talált kerámiatípusok, pecséthengerek és helyi fegyvertípusok, lándzsák, kardok, pajzsok, ékszerek alapján valószínűbb, hogy ezek a támadások a Kr. e. VII. század közepe felé történhettek. A keleti határszélen bekövetkező hadműveletek és Karmir Blur lerohanása nem jelenthette egyben Urartu összeomlását, hanem a lerohant erődítmények ezt követően még körülbelül 20 évig létezhettek. A településeken talált, kora szkíta kori tárgyak, Ivantcsik szerint a nomád csoportoknak, főként a kimmereknek az urartui birodalom perifériáján élt lakosságra gyakorolt kulturális hatását tükrözheti. Erre utalhatnak például nyílhegy típusok és korai szkíta típusú vaskardok töredékei. Ezen kívül az urartui hatás is nyomon követhető egyes észak-kaukázusi és a Dnyeper jobb partján található kurgántemetők leletanyagában.

Az elő-ázsiai kora szkíta kori régészeti emlékek rendszerezésén kívül kitért a helyi, elő-ázsiai, transzkaukázusi és iráni területeken használt fém zablatípusok fejlődésének folyamatára, különös tekintettel az Urmia-tótól délkeletre fekvő Hasanlu magaslati település IVB rétegében és Szialk B 15. sírban talált zablák sajátosságaira, melyek keltezése megelőzi a kimmer-szkíta hadjáratok idejét. Elterjedésük egyik lehetséges iránya az Aral-tótól délre található Szakar Csaga temető lószerszámai, valamint a közép-ázsiai Dalverzinben talált zabla oldaltag öntőmintája alapján feltételezhető. Említhetők a félig merev szerkezetes, ún. urartui típusú zablák is, melyek használatának elterjedése jelentős hatást gyakorolhattak az Aral-tótól keletre és az Altáj északnyugati erdős sztyeppés zónájában élő korai szaka törzsek lovaglási szokásaira.

Aszkold Igorevics az elő-ázsiai területek leletanyagainak vizsgálatának apropójaként felhívta a figyelmet az Észak-Kaukázus helyi preszkíta kori temetkezéseiben vagy szórványként előforduló, ún. „elő-ázsiai típusú” tárgyak, fegyverek, lószerszám alkatrészek, csengők vizsgálatának és értelmezésének lehetséges buktatóira. Egyik ilyen jellemző tárgytípus a „közel-keleti típusú” bronzsisakok, melyek formája ránézésre hasonlít az urartui és újasszír sisakokra, azonban egy vagy két bronzlap összeszegecselésével készültek. Ezzel ellentétben az urartui sisakok öntvények. Másrészt, ezeknek a sisakoknak a gyártása a Nagy-Kaukázustól délre a kimmer-szkíta hadjáratok előtt jóval régebbi időszakra vezethető vissza, ezért Ivantcsik szerint az észak-kaukázusi preszkíta kori sisakok esetén semmi esetre sem lehet elő-ázsiai importról vagy egyszerű formakölcsönzésről beszélni.

A 2000-es években publikált további munkái a fentebb röviden bemutatott eredményeit mutatták be, erősítették meg teóriáit a kimmerek és korai szkíták közötti szoros kulturális kapcsolatokról, régészeti értelemben vett azonosításukról. Újabban a preszkíta és kora szkíta kor közötti átmeneti időszak, a szkíta kor kezdetének kronológiai meghatározásával foglalkozott. Ehhez pedig mindenképpen szükséges az eurázsiai sztyeppei, erdős sztyeppei kora szkíta kori régészeti anyagok alaposabb tanulmányozása és rendszerezése.