1958. október 24-én a csecsenföldi Groznijban született Szergej Vlagyimirovics Mahortyh, a Kaukázus és a kelet-európai sztyeppe preszkíta és kora szkíta korának, a kimmerek és szkíták történetének és régészeti emlékeinek egyik jelenleg is élő, elismert kutatója.

-Szergej Vlagyimirovics a Csecsenföldi-Ingusvölgyi Állami Egyetemen végezte el tanulmányait, majd 1987-ben védte meg „Скифия на Кавказе в VII–V. вв до н. э.» («Szkíták a Kaukázusban a Kr. e. VII–V. században”) című kandidátusi disszertációját. 1987-től az ukrán nemzeti akadémia kijevi régészeti intézetének munkatársa. 1980-1990 között több Fekete-tenger menti régészeti ásatáson vett részt, többek között a csertomliki kurgántemető feltárásában és ukrán-német közös régészeti ásatáson. Az 1990-es évek második felétől egészen a 2000-es évek közepéig a Dnyeper folyó bal partján elhelyezkedő, nagy méretű szkíta kori település, Belszkoe gorodiscse (földvár) régészeti kutatásával foglalkozott. 2011-től a kijevi Régészeti Intézet Azovi-tenger menti ásatásainak résztvevője.

Az 1990-es évek elején megjelent publikációiban kiemelt figyelmet szentelt a Kr. e. II–I. évezred fordulóján, a mobilisabb nomadizáló állattartó életmód kialakulására a kelet-európai sztyeppén. Ennek egyik fontos tényezőjeként emelte ki az éghajlat csapadékosabbá válását, valamint lehűlését a Kr. e. XIII–V. század között, ami miatt a sztyepperégió növényzetének határa északabbra tolódott, és a folyók vízállása is megváltozott. Az éghajlatváltozás miatt bekövetkező krízis miatt a Fekete-tenger északi partvidéke környékén letelepedett népesség egy része, élhetőbb környezeti forrásokkal rendelkező területekre költözött át. Ekkoriban a sztyeppei régió nem ürült ki teljesen, a folyamat a szkíta korban, a Kr. e. VII–IV. században folytatódott. Erre az időszakra tehető a Nagy-Kaukázustól északra és a Dnyeper jobb parti erdős sztyeppezónájában található szkíta kori központok kialakulása.

1994-ben megjelent „Киммерийцы на Северном Кавказе» («Kimmerek Észak-Kaukázusban”) című kötetében az Észak-Kaukázusnál élő kimmerek kultúráját tanulmányozta. Különös tekintettel az asszír-babiloni forrásokban gyakran emlegetett kimmer népnévre, továbbá Hérodotosz leírására és más görög forrásokra támaszkodva, amelyekben előfordulnak a „kimmer fal”, Kimmer Boszporusz” és egyéb földrajzi megnevezések, Mahortyh a kimmerek lakhelyét egyértelműen a Fekete-tenger északi partvidékére helyezte. Azonban a kimmer etnikum név nyelvi megfelelőit a kaukázusi grúz, illetve oszét nyelvben létező „gumeri” vagy „gmiri” (harcos) elnevezésekkel is összehasonlította. Figyelembe véve az akkor ismert régészeti, antropológiai és nyelvészeti eredményeket, a kimmereket észak-iráni népeknek tartotta, akik a többféle törzset magába foglaló szkíta szövetség egy komponensét alkothatták. Régészeti vonatkozásaikat a Kaukázus északnyugati előhegységeiben kereste, részben a Kr. e. X–VIII. századi, a korábbi időszakokban kialakított kurgánokba való utólagos beletemetkezésekben, kurgán nélküli sírokban, illetve idesorolta a kurgánok alá elrejtett kincsleleteket is. A temetkezésekben talált mellékletek a legtöbb esetben helyi típusú kerámiák, fémeszközök, balták, apró, jellegzetes ékszerek, az eurázsiai sztyeppére jellemző nyílhegytípusok. Érdekes tény, hogy egyes tárgytípusok nemcsak bronzból, hanem vasból is készültek. Az ezt követő időszakban, Mahortyh keltezése szerint a Kr. e. VIII–VII. század elején új tárgytípusok, szekér elé fogható és hátaslovaknál használatos lószerszámok jelentek meg szórvány leletekként, kincsleletekben vagy sírokban a Kubán mentén és a Nagy-Kaukázus középső vonulatától északra és a Dnyeper középső folyásánál is. Jól láthatóan elkülönítette ezt a két csoportot, időbeli együttélésüket azonban nem kérdőjelezte meg. A kincsleletekben található lószerszámokat eleinte a sztyeppezónát uraló nomádokhoz kapcsolta. Úgy gondolta, hogy a VIII–VII. század elején Eurázsia keleti régióiból származó szkíta törzsek megjelenése és a politikai helyzet megváltozása válhatta ki a kincsleletek elrejtésének a szokásának az elterjedését.

Mahortyh kutatási területe kiterjed az Elő-Ázsia területén, a Kr. e. VIII. század vége – Kr. e. VI. század eleje között zajló, kimmer-szkíta hadjáratok folyamataira is. Ennek keretében megvizsgálta a kimmerekről szóló asszír és babiloni nyelven megmaradt forrástöredékeket, így Gamirt, a kimmerek országát, – egyes orosz kutatóktól eltérően –, továbbra is a Nagy-Kaukázustól északra helyezte el. Állítását az itt található, kései preszkíta kori temetkezésekkel, jellegzetes leletekkel próbálta igazolni, továbbá hangsúlyozta a leletanyagokban észlelhető közel-keleti jellegű tárgyakat: sisakokat, pikkelypáncélokat, lovak nyakába helyezett díszes pektorálokat, amelyeknek a Kaukázustól északra való megjelenése – véleménye szerint  –, az elő-ázsiai kimmer hadjáratok kezdetét jelölik. Mivel az asszír nyelvű források sem utaltak pontosan arra, hogy a kimmerek országa közelebb lehetett-e az Újasszír Birodalom határához, úgy gondolta, hogy a kimmerek a mai Kabargyinó és Pjatyigorszk városok környékéről indulhattak, és a Nagy-Kaukázuson keresztül kelhettek át közel-keleti rablóhadjárataikhoz.

Szergej Vlagyimirovics a 2000-es évek első felében rendszerezte, összegyűjtötte, és részletesebben tanulmányozta a kelet-európai sztyeppe és az Észak-Kaukázus Kr. e. IX–VII. századi preszkíta kori lószerszámait. Ugyanakkor élénkebb érdeklődéssel fordult a közép-európai preszkíta kori régészeti emlékanyagok kutatása felé is. Vizsgálatai során a fémzablák legkorábbi megjelenését és használatának idejét a közép-és nyugat-európai leletek alapján a Kr. e. XI-X. századra tette, miközben a kelet-európai sztyeppén a fémzablák és oldaltagok használata ekkoriban még ismeretlen volt, a zablák továbbra is kötélből, illetve fonott szíjakból készültek. A Kaukázus északi és északnyugati előhegységeiben a fémzablák később, a Kr. e. IX–VIII. századtól kezdtek elterjedni a nomadizáló állattenyésztés térnyerésének, illetve a nomádok fémműves központokkal történő közvetlen kapcsolatainak hatására. Mahortyh hangsúlyozta, hogy ettől az időszaktól kezdve, időben majdnem egyszerre többféle lószerszámtípust, zablát használhattak Kelet-Európa déli sztyeppéjén, kiváltképpen a Kaukázustól északra.

2003-ban megjelent összefoglaló kötetében a tudós részletesen elemezte Közép-Európa preszkíta kori régészeti emlékeit, lószerszámait, fegyvertípusait, ékszereit, és ismertette a kelet-európai sztyeppe és a Kaukázus-vidék Kr. e. IX–VII. századra keltezett, lovas nomád csoportokhoz kapcsolódó lelőhelyeivel és leletanyagaival szoros kulturális kapcsolatok jellegzetességeit. Egyik legfontosabb alapvetése, hogy a Kárpát-medence természeti adottságai, az Alföld nyitottsága, valamint a nagyobb folyók menti utak Kr. e. IX-VIII. században elősegítették a sztyeppei kultúra elemeinek nyugati irányba való elterjedését. Egyrészt felmerül egyes népcsoportok konkrét beszivárgása. Ez a jelenség az Alföldön, az Alföld és az Északi-középhegység találkozásánál, valamint a Dunántúli középhegységben és a folyók mentén figyelhető meg. A jelenlegi magyar kutatás Mezőcsát-kultúrának nevezi az alföldi területen megjelenő, új kulturális sajátosságokkal rendelkező csoportot/csoportokat, a dunántúli területen pedig a Hallstatt-kultúrával hozza őket összefüggésbe. Mindazonáltal a Kárpát-medencében ekkor az egy időben létező, többféle kulturális körhöz tartozó jellegek elkülönítése a mai napig nehézségekbe ütközik. Mahortyh példának hozza fel a füzesabonyi és mezőcsáti temetők csontvázas sírjait, a velemi és soproni magaslati települések kultikus jelentőségű és a helyi, késő bronzkori népesség hagyományaitól teljesen eltérő hagyatékait. Megemlíti még a lovas harcos csoportok Közép-Duna-vidék és a szomszédos régiók felé irányuló, időszakos hadjáratok, továbbá az egyes presztízstárgyak kereskedelmi úton történő megjelenését a közép-európai régióban. Utóbbi felvetésnél a lehetséges „keleti hatás” megjelenésének következtében új, lovas harcosokat magába foglaló társadalmi réteg kialakulásának lehetőségét feltételezi saját rítusaikkal, társadalmi normáikkal, és azt tükrözve, hogy széles körben elterjedt, adott típusú lószerszámzatot, hozzá illő lovat, és fegyvereket használnak. Véleménye szerint a Kaukázustól északra, a Kr. e. IX–VIII. században már kialakult ez a társadalmi réteg, és integrálódott a helyi közösségbe, ahogyan ezt a magányos temetkezéseik is, vagy akár egész temetők bizonyítják. Meglátása szerint azonban a közép-európai régészeti emlékek arra utalnak, hogy a formálódó, új elit a kurgánok alá helyezett temetkezéseikkel és vagy import, vagy helyben lemásolt presztízstárgyaikkal próbálták fenntartani hatalmukat.

2008-ban megvédett „Культура и история киммерийцев Северного Причерноморья» («A Fekete-tenger északi partvidékén élő kimmerek kultúrája és története”) című nagydoktori disszertációjában Mahortyh összegezte addigi kutatásait a Kr. e. X–VII. századi kelet-európai preszkíta kori népesség kulturális vonatkozásait, rendszerezve a terület egyes régióinak addig ismert régészeti lelőhelyeit és leletanyagait. Arra a következtetésre jutott, hogy a kimmerek kultúrájának kialakulásában jelentős helyet foglalnak el a kelet-európai letelepedett, helyi késő bronzkori népességek, valamint más népcsoportok hagyományai, amelyek a gazdálkodás jellegében, temetkezési rítusban, a halott elhelyezésében, a mellette talált leletanyagok típusában és azok fokozatos megváltozásában, vagy a letelepedett és a nomadizáló életmód egymás mellett élésének nyomaiban figyelhetők meg. A kimmer kultúra fő alkotóelemeinek mégis a füves sztyeppei helyi késő bronzkori népeket tartotta, akik közül néhány csoport az éghajlati és természeti tényezők megváltozása következtében áttelepült a Nagy-Kaukázus északnyugati előhegységeibe, ahol átálltak nomadizáló vagy félig nomadizáló állattartásra. Ezen kívül egy másik tény, a mai Donyeck környékén feltárt rézbányák használatának Kr. e. XI–X. századi felhagyása is alátámasztaná egyes sztyeppei népcsoportok átköltözését. 

A preszkíta kori régészeti emlékek mellett Mahortyh elkülönítette a kelet-európai sztyeppei régió legkorábbi szkíta kori, a Kr. e. VII. század első felére keltezett emlékeit jellegzetes zabla, nyílhegy és kerámiaedény típusok és az ismert északnyugat-kaukázusi kurgánok mellékletei alapján, erős kulturális kapcsolatokat feltételezve ezen területek között.

Publikációiban több, Kr. e. VII–VI. századi, kora szkíta kori kurgánt és leletanyagot vizsgált meg és hasonlított össze, többféle temetkezési rítust különített el, például faoszlopokkal kitámasztott sírkamrákat, déli tájolású, a sírkamra irányába lejtő folyosóval ellátott sírépítményeket. Összegyűjtötte az egyes lószerszám és kantár alkatrészeket, körvonalazta a Kr. e. VII. század elejétől használatos bronzzabla és oldaltag típusokat, kiemelve, hogy a vaszablák gyártása a Kaukázustól északra a Kr. e. VII. század közepétől indulhatott meg, és a Kr. e. VI. században terjedtek el szélesebb körben. Összegyűjtötte és rendszerezte a korszak távolharci fegyvereit, nyílhegyeit.

Mahortyh a kelet-európai sztyeppe és a Kaukázus északi előterének preszkíta és kora szkíta korán kívül kutatta még a kaukázusi és dél-uráli szkíta kori kulturális kapcsolatokat. Újabban az elő-ázsiai kimmer-szkíta hadjáratok történelmi hátterének, valamint a kimmer és szkíta harcos csoportokkal összefüggésbe hozható, transzkaukázusi, kis-ázsiai és iráni lószerszám alkatrészeket és fegyvertípusokat tanulmányozza. 

Szergej Vlagyimirovics jelenleg Bécsben él, továbbra is főként a kelet-európai sztyeppe és a Kukázus késő bronzkorának és preszkíta korának kutatásával foglalkozik.