A Magyarságkutató Intézet Nyelvtervezési Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa, dr. Bódi Zoltán előadást tartott a UNESCO „Információ mindenkinek” című programjának június 30-a és július 2-a között megrendezett nemzetközi konferenciáján (II International High-Level Conference. “World Treasury of Mother Tongues: Nourish and Cherish. Context, Policy and Practice of Preserving Indigenous Languages”). A tanácskozás központi témája az őshonos kisebbségek nyelvének megőrzése volt.

Bódi Zoltán előadásában azokat az európai gyakorlatokat és példákat mutatta be, amelyeket fel lehetne használni egy olyan átfogó nyelvpolitikai program kialakítása, amely a Kárpát-medencei őshonos magyar kisebbség nyelvi jogait védené, és támogatná a nyelvük, kultúrájuk és magyar nemzeti identitásuk megőrzését.

Azért a feltételes mód, mert a Magyarországot övező Kárpát-medencei országokban egyre nehezebben tudja az őshonos magyar kisebbség használni az anyanyelvét hivatalos célokra, nyilvánosan és a közéletben területein. Ennek leginkább a többségi társadalom attitűdje, a nyelvi és kisebbségi törvények rendelkezéseinek mellőzése, esetenként a túl sok – egymásnak akár ellentmondó – nyelvi és kisebbségi jogi rendelkezések zavaros helyzete az oka. Hiába felelnek meg általában az európai elvárásoknak és követelményeknek a kisebbségeket – így az őshonos magyarságot is – védő jogi rendelkezések, a jogszabályok végrehajtása gyakran zavart szenved.

Előadásában Bódi Zoltán röviden áttekintette a magyar beszélőközösség jellemzőit, és kiemelte a Kárpát-medencei őshonos magyar kisebbséget. A szlovákiai, ukrajnai, romániai, szerbiai, horvátországi, szlovéniai és ausztriai őshonos magyarság jellemzően kétnyelvű, ami hozzájárul a többségi államban való létükhöz. Ezeknek a magyar kisebbségi közösségeknek a nyelvi jogi státusza eltér ugyan ezekben az országokban, egy valami viszont közös bennük: lassan, de biztosan csökken a Kárpát-medencei őshonos magyar kisebbség lélekszáma, és zajlik az asszimilációjuk.

Bódi Zoltán felhasználta a Nyelvtervezési Kutatóközpont évek óta folyó, az európai nyelvstratégiákat leíró kutatásának tapasztalatait, és kiválasztotta azoknak az országoknak a nyelvpolitikai törekvéseit, amelyeknek van őshonos kisebbségeket érintő, akár határokon átnyúló nyelvpolitikai programjuk. A Kárpát-medencei magyarság ugyanis az anyaországétól eltérő államok területén él, tehát csak az ehhez hasonló helyzetre vonatkozó programok tapasztalatait lehet érdemben hasznosítani.

Ugyan nehéz határokon átívelő és jól működő nyelvpolitikát alkotni, de azért van példa erre. A Németalföldi Nyelvi Unió (Taalunie: https://taalunie.org/) Hollandia és Belgium között jött létre a németalföldi (holland, flamand) nyelv és kultúra védelmére. Hasonló államközi politikai, nyelvpolitikai és kulturális együttműködés a skandináv államok Északi Tanácsa, amely Dánia, Finnország, Izland, Norvégia, Svédország, Grönland, a Feröer-szigetek és Åland autonóm területei között működik, és a skandináv államok politikai, kulturális együttműködése mellett kifejezett hangsúlyt helyez arra, hogy ezekben az államokban kölcsönösen használhassák anyanyelvüket egymás állampolgárai. A pánhispán együttműködés pedig a spanyol (kasztíliai) nyelv Spanyolország határain kívüli, elsősorban hispanofón államokban való megőrzésére, kodifikálására, fejlesztésére alakult.

Ezek az államközi együttműködések akkor is jó példaként szolgálhatnának egy lehetséges Kárpát-medencei kulturális, politikai és nyelvi témájú államközi együttműködésre, ha jelenleg egy ilyen együttműködésnek minimális a politikai realitása. Gyakran még a Kárpát-medencei őshonos magyar kisebbségek autonómiájának a felvetése is súlyos politika, diplomáciai viharokat kavar.

Azoknak az európai államoknak a nyelvpolitikai gyakorlatát is érdemes megfontolni, amelyekben éppen az őshonos kisebbségek miatt több hivatalos nyelv is van, ilyen például Finnország (a finn mellett az őshonos svéd kisebbség miatt a svéd is hivatalos nyelv), Dánia (a Feröer-szigeteki és a grönlandi autonóm területeken a dán mellett a feröeri és a grönlandi a dánnal egyenértékűen hivatalos). Észak-Macedóniában a macedón mellett az albán is hivatalos (azokon a területeken, ahol az albán lakosság aránya eléri a 20%-ot). A legklasszikusabb példa a többnyelvű állam működésére és a nemzetiségek államalkotó státuszának elismerésére Svájc, amely történelmileg hivatalosan négynyelvű (német, francia, olasz és rétoromán). Ezek olyan jó törekvések, amelyek a közös történelmi múlt tapasztalataira épülnek, viszont Svájc kivételével a többi példaként felsorolt országban az őshonos kisebbségek nyelvének hivatalos elismerése ellenére is különböző intenzitású asszimilációs vagy elvándorlási folyamat figyelhető meg. Vagyis egy őshonos nyelvi kisebbség megőrzésére nem elegendő a politikai, jogi elismerés, befogadó társadalmi, kulturális, gazdasági környezet is kell. A skandináv államok egyébként jó példaként említett együttműködése mellett az ezeknek az államoknak a területén élő őshonos lapp (számi) kisebbség sem tudta kiheverni a történelmi múltra visszavezethető lingvicista, asszimilációs törekvéseket, a számi beszélőközösség nyelve pusztul, a közösség asszimilálódik.

Észtország és Albánia nyelvpolitikája erősen koncentrál a határon túli észt és albán kisebbségi közösségek nyelvi támogatására, ám ezeknek a nyelvpolitikai céloknak a középpontjában jellemzően a repatriálás áll, és ez a törekvés az őshonos Kárpát-medencei magyar kisebbség számára nem reális cél, hiszen az őshonos lakóhelyükön való érvényesülésüket kell támogatni.

Az előadás következtetései között szerepel többek között az, hogy az őshonos kisebbségek megőrzése fontos érték, mert ez is hozzájárulhat a nyelvek, kultúrák sokszínűségének megőrzéséhez, és ez pedig a többségi társadalmak felelőssége. Továbbá általános tapasztalat, hogy hiába van támogató nyelvi és kisebbségi politika, ha a többségi társadalomban hiányzik a támogató és befogadó attitűd. Az esetleges kieresztő, kisebbségellenes, asszimiláló történelmi örökség olyan nyomokat hagy, amelyeket a jelenlegi befogadó nyelvpolitika csak korlátozottan tud eltörölni. Márpedig szükség lenne olyan Kárpát-medencei nyelvi, kulturális együttműködésre, amelynek köszönhetően az érintett országok és beszélőközösségek kölcsönösen elismernék egymás nyelvi és kulturális jogait.