A Magyarságkutató Intézet harmadik alkalommal rendezte meg A hunok nyomában kerekasztal-beszélgetését. Ez alkalommal a kutatók a reneszánsz és a barokk kor a hunokról fennmaradt forrásait vizsgálták.

A kerekasztal-beszélgetést Prof. Dr. Kásler Miklós, az intézet főigazgatója és tiszteletbeli elnöke nyitotta meg és vezette. Mint mondta, a neolatin és a germán népek is változatos emlékeket őriztek meg a hunokról － utóbbiak északi és déli változata között is eltérés van －, s ezektől alapvetően különbözik a magyarság emlékezete. A papírra vetett emlékezet － emelte ki － lényeges időintervallum után fogalmazódott meg, amire rárakódott az emlékezet tévedése, arra pedig rárakódhatott bizonyos prekoncepció, ahogy a különböző népek emlékeztek a hunokra. Mindezekből adódik a kérdés, hogy mit tekinthetünk legendának, és mit reális történetírásnak. 

Dr. Szabados György, az intézet László Gyula Kutatóközpont és Archívumának igazgatója szerint az is kérdés, hogyan kapcsolódhat a mítosz a történelemhez, adott esetben van-e valami történetileg, kultúrtörténetileg használható forrásértéke. Egy finn kutatóra utalva a válasz az, hogy a mítosz megalapozó történetté sűrített múlt, a kultúra hosszú távú emlékezete.  Ha pedig így van, akkor nyilvánvaló, hogy a maga helyén, kultúrtörténeti hagyatékként érdemes kezelni, amelynek igenis van valóságalapja.

Vajon hogyan értelmezzük, látjuk ma a nagy kultúrköröket, neolatin krónikákat, a germán megközelítéseket?
Szörényi László irodalomtörténész, professor emeritus szerint nagyon nehéz a kérdés, de anélkül nem lehet a magyar irodalomtörténetet megérteni. Ha a költészet istenekről beszél, ha irányváltásokról, utakról, vesztett csatákról, őshazákról szól, akkor ez mind beletartozik abba, amit éppen átélünk, és amire majd fölkészülhetünk a jövőben. Ha meg akarjuk tartani a saját hazánkat, nyelvünket, népiségünket － emelte ki －, akkor a múltunkkal kell dolgozni, és ehhez nekünk itt vannak a hunok.

Dr. Fehér Bence, az intézet Klasszika-filológiai és Nyelvtervezési Kutatóközpontjának igazgatója elmondta, az ókori forrásokat nemcsak ma kutatják történészi szemmel, hanem a középkor óta folyamatosan próbálják szakmailag is értelmezni a szakértők. Hangsúlyozta, a klasszika-filológia egyik legfontosabb szakterülete az a folyamat és kísérlet, hogy rekonstruálják az ókorban leírt ősszövegeket, ehhez pedig hozzátartozik az értelmezés újabb és újabb rétegeinek rárakódása, vagy jobb esetben letisztítása. 

Az igazgató kiemelte, a forrásértelmező munka mellett a Magyarságkutató Intézet saját küldetéséhez tartozik annak tudatosítása is, hogy ebben a folyamatban - éppen a modern történettudomány megszületésének időszakában - a XVIII. században magyar tudósok kiemelkedő szerepet vállaltak, és annak hangsúlyozása, hogy a magyar tudomány hosszú ideig mennyi értéket adott hozzá a hun-kutatáshoz. A beszélgetés során feltárták a témában a középkortól egészen a XVIII. századig tartó időszakot, eljutva addig a pontig, ahol a modern történettudomány veszi át a klasszikus történetírás szerepét.