„Tehát toll helyett kardot?” Csatatűzben a márciusi ifjak

Nemzeti ünnepünkön, március 15-én minden alkalommal megemlékezünk Petőfi Sándor és a márciusi ifjak szerepéről, ám arról már kevesebb szó esik, hogy amikor a magyar nemzet kardot rántott alkotmánya védelmében, közülük is számosan öltöttek magukra honvéd egyenruhát. Így tett „koszorús költőnk” Degré Alajos, Hamar Dániel, Vasvári Pál és sokan mások.

A sebtében megszervezett honvédsereg 1849 tavaszára felnőtt feladatához, így nem csoda, hogy Degré Alajos visszaemlékezésében elismeréssel írt teljesítményéről: „A világ nyolcadik csodája elkövetkezett; az a sereg, mely három hónap előtt tanulatlan, fegyvertelen s félig mezítlábos volt, most szembe mert szállni Európa egyik legtekintélyesebb, legtanultabb s legfegyelmezettebb hadseregével. Bámulatos erély, oroszlánbátorság, vasakarat s hallatlan lelkesedés szülte azon eredményt, hogy rövid idő alatt a honvéd név bejárta a világot, s a magyar fegyvereknek dicsőséget aratott. […]

A tavaszi hadjárat aztán a téli nyomornak sok képét eltörölte: a nagy sikerek feledtették a kisebb csapásokat. Szolnok, Vác, Kápolna, Hatvan, Bicske, Nagysalló, Isaszeg és Buda bevétele oly fegyvertényeket mutatnak fel, mikről szaktudósok avatott tollakkal történelmi műveket írtak; tapasztalt tábornokok, tudós táborkari tisztek művei a nagyvilágban közkézen forognak, csak gyöngeségemet árulnám el, ha én azokból valamit elvonni vagy hozzáadni akarnék.”


Habár Petőfi Sándor (1823) költő és lapszerkesztő 1839–1841 között a császári-királyi 48. Gollner-sorgyalogezred állományában katonáskodott, egyáltalán nem tartozott erényei közé a katonai regulák betartása, így 1849-ben két ízben is leköszönt tiszti rangjáról. 1848 márciusában megválasztották nemzetőr századosnak Pesten, ám az áprilisi törvények szentesítését követően – vagyoni cenzus alapján – csupán közlegénynek vették fel a pesti nemzetőrség IV. zászlóaljának állományába. 1848 szeptemberében, amikor szablyát rántottunk az alkotmány védelmében, Petőfi a radikális értelmiségiek többségével együtt Pesten „védte” a hont, amit Vahot Imre – „Egy önkéntes” álnevet használva – szóvá tett a Nemzetőr című lapban: „Sándor öcsém, te minden versedben a szabadságnak elnyomói, ellenségünk vérét szomjazod, te keservesen panaszkodál, hogy nem akkor születtél, midőn alkalma volt a magyarnak dicskoszorút szerezni a harcmezőn. Íme, most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának – te katona voltál, gyermeked nincs –, s roppant kardod, mellyel a márciusi napokban annyira csörömpöltél, mégis hüvelyében rozsdásodik. No de azért édes öcsém, nem irigylem költői babérodat.”1

Október 1-jén az „egér-zászlóaljnak” csúfolt debreceni 28. honvédzászlóalj századosává nevezték ki Petőfit, rendfokozata hírnevének volt köszönhető. Csapattestét nem követte a Délvidékre, hanem szabadságért folyamodott, aztán – mert máshogy értelmezte a forradalmi küzdelem katonaságát – fogta magát, s „Tisztelt Polgártárs!” megszólítással Kossuthnak írt levelet, amelyben csapatvezérnek ajánlotta magát. Hatalmas öntudatról tanúskodó levelében többek között ezt írta: „Ha sejtésem nem csal – s az én sejtéseim nem szoktak csalni – bennem van annyi erő, hogy ha pályám nyílik, egyike leszek azon vezéreknek, kiknek Magyarország szabadságát fogja köszönni. Azért kérem Ön, nevezzen vagy neveztessen ki engemet őrnagynak, hogy minél előbb saját számadásomra és felelősségemre játszhassam a hazamentés nagy tragoediájában.”2  A nemleges választ a hadügyminiszter helyettesétől, doggenfeldi Vetter Antal vezérőrnagytól kapta meg, aki valószínűleg a katonai regulákból is leckét adott Petőfinek, amit a költő nem tett zsebre, hanem 1849. január 13-án levélben jelentette fel Vettert az OHB elnökénél. Erdélybe kérte magát, ahol január 25-én csatlakozott Bem törzskarához, és február 8-án érkezett futárként Debrecenbe. Pacséri Mészáros Lázár hadügyminiszternél „forradalmi” módon, honvédtiszti atillájára „petőfisen” kihajtott inggallérral, nyakravaló és szablya nélkül jelentkezett, amelyről Mészárosnál a következő sorokat olvashatjuk: „Debrecenben történt Petőfivel, eredeti nagy költőnkkel is ösmert bajom, kit az egyenruhai szabály ellenére nyakravaló nélküli megjelenéséért saját verseivel figyelmeztettem, kinek mivel az »à la Hamlet divat« elnevezés nem tetszett, — goromba kifejezéssel nyilvánítá megvetését s honvéd-ruhájunak [sic!] és honvéd tisztnek többé nem akart ismertetni. E goromba levele sajtó útján nyilváníttatott, mire Petőfi, beléesvén szokott szerepébe, egy jó satyrát irt a hadügy ér ellen, melyen jót kacagtam s melyet a becstelenitett honvéd-tisztek is jónak találtak. És ez szép volt, s még szebb volt az, hogy Bem őt ezért őrnagygyá nevezé ki.” 3

„Koszorús költőnk” február 17-én nyilvánosan leköszönt rangjáról: „Megfontoltam a’ dolgot, mellyért tegnap magához hivatott Ön, s’ annak következtében jelentem, hogy kapitányi egyenruhámat levetettem, miután azt nyakravaló nélkül egyáltaljában nem lehet viselni, s’ miután a’ nyakravalónemhordás végett több leczkéztetést, vagy pláne kényszerítést nincs kedvem tűrni. Én tettem már annyi szolgálatot a’ hazának, hogy nekem meg lehetne azt engedni, hogy a’ hazát nyakravaló nélkül védhessem; ha Önöknek máskép tetszik, ám legyen meg az Önök akarata. Egyébiránt: Önök letéphették rólam az egyenruhát, de nem téphetik ki kezemből a kardot... teljesíteni fogom hazafiúi kötelességemet, egyszerű polgári öltözetben mint közkatona, csak arra bátorkodom Önöket figyelmeztetni, ne iparkodjanak a honvéd-egyenruhából kirázni az ollyan tiszteket, kik minden erejükkel arra törekszenek, hogy e’ ruhának elveszített becsületét visszaszerezzék, mert az illyen emberek ugy is nem nagy számmal vannak. Különben maradok Hadügyminiszter Úrnak polgártársa – Petőfi Sándor.”4 Ennyivel nem elégedett meg, gúnyos stílusban vágott vissza az öreg Mészárosnak Nyakravaló című költeményében, holott jól tudta, hogy minden hadsereg alapja a rend, a fegyelem és az előírások betartása. Kossuth futáraként márciusban ismét jelentkezett Bemnél, aki visszaadta századosi sarzsiját és mellére tűzte a magyar katonai érdemjel 3. osztályát. Május 3-án már őrnagy volt – ám rangját nem erősítették meg –, de aztán egy újabb debreceni futárszolgálat eredményeként megint leköszönt. Akkor Klapka György vezérőrnaggyal rúgta össze a port. Történt ugyanis, hogy a helyettes hadügyér felelősségre vonta a Bem által írt, tábornoktársát, gróf hernádvécsei és hajnácskeöi Vécsey Károlyt elmarasztaló levél közreadásáért és őrnagyi rangjának jogtalan használata miatt. A sértett Petőfi lemondott rangjáról és az Egy goromba tábornokhoz című versével tört borsot Klapka orra alá. Az orosz intervenció hírére Bemhez sietett, akit július 25-én ért utol a háromszéki Bereckben. Habár visszakapta segédtiszti beosztását, civilben volt és Bem határozott tiltása ellenére július 30-án ő is követte a sereget Segesvár és a végzete felé. 

Rajta kívül rotaresti Dobsa Lajos (1824) jogot végzett színész, író, költő és Szabó József – aki Oroszhegyi Józsa néven ismeretes – (1822) szigorló orvos, író, újságíró kapott még őrnagyi rendfokozatot. Dobsa 1849. január derekán Csanád és Csongrád vármegyékben szervezett egy gyalogos és lovas gerillacsapatot, ezt vezette őrnagyként a délvidéki harcokban. A katonai fegyelemmel ő is hadilábon állt. 1849. május 19-én önkényesen elhagyta állomáshelyét, mire lefokozták és kéthavi fogságra ítélték. Aztán a császáriak is lecsukták, de néhány havi vizsgálati fogságot követően elengedték. Oroszhegyi Pesten alakított gerillacsapatot, amellyel 1849 tavaszáig Zemplénben és Hevesben nyugtalanította az ellenséget. Április 1-jén kapta meg gerilla őrnagyi rangját, csapatával Felső-Magyarországon folytatva tevékenységét. A Közép-tiszai hadseregbe 1849. július közepén osztották be három század erejű csapatát, amelyből honvédzászlóaljat szerveztek. A temesvári csatát követően sokáig bujkált, de 1851 őszén elfogták, és előbb halálra, majd tíz év várfogságra ítélték. 1856-ban kegyelemmel szabadult Josefstadtból. 

1848 augusztusában a Földváry Lajos nemzetőr őrnagy vezette pesti önkéntes nemzetőr zászlóaljba három márciusi ifjú – Sebő Antal, Vidats János, Degré Alajos – is belépett, hogy a rácok ellen harcoljon, idővel azonban más-más alakulatban folytatták a küzdelmet. Sebő Antal (1829) joggyakornok december 1-jétől hadnagyként szolgált a komáromi 37. honvédzászlóaljnál, s nem sokkal Komárom kapitulációja előtt, 1849. szeptember 16-án főhadnaggyá lépett elő és vitézségével kiérdemelte a magyar katonai érdemjel 3. osztályát. A jogot végzett Vidats János (1826) a pesti 14. honvédzászlóalj őrmestereként volt a pákozdi csatában, december 16-án hadnagy, 1849. május 16-án főhadnagy, végül százados volt alakulata állományában. Május–június folyamán kikülönített századával a Felső-Magyarországon operáló görgői és toporczi Görgey Ármin őrnagy-féle mozgó különítményhez került, miközben egy ideig a tábori vészbíróság ülnökeként is ténykedett. Világosnál tette le a fegyvert, e tevékenységéért 1852 tavaszán halálra ítélték, amit később két év várfogságra módosítottak. 1853 őszén kapott kegyelmet, így szabadult a josefstadti börtönből. Degré Alajos (1819) ügyvéd, író és publicista Petőfihez hasonlóan maga is találkozott a hadügyminiszterrel, de nem járt úgy, mint „koszorús költőnk”. Erről így vallott naplójában: „Pest egy nagy táborrá lőn; zászlóalj után zászlóalj alakíttatott, szerveztetett s lőn felfegyverkezve; egyik be-, másik kivonult.

Utcán, színházban, vendéglőben csupa kardcsörtetést lehetett hallani. A kereskedő üzletében, az iparos műhelyében, a hivatalnok íróasztalánál nemzetőrruhát viselt. Ifjú embert polgári öltözetben látni csak itt-ott lehetett. […]

Mészáros Lázár hadügyér, ha az Angol Királynőbe ebédelni jött, s engem külön asztalnál látott, odaült, s mint akadémiai tag, irodalmi ember, szeretett az irodalomról elbeszélgetni. 

Egy alkalommal megint együtt étkeztünk, az öregúr ép egy darab torzsarózsát tartott villáján, mikor azt mondja:
– Testvérét ma neveztem ki a Károlyi-huszárokhoz főhadnagynak. 
– Köszönöm, miniszter úr, az én vagyok, és nem testvérem. 
Mészáros a torzsarózsát villástól tányérjára tette, s magát a székbe hátravetvén, oly jóízűen nevetett, hogy szemei könnybe lábadtak. 
– Tehát toll helyett kardot? – mond még mindig nevetve. 
– Szeretném – feleltem – az utóbbit több szerencsével forgatni, mint az elsőt.
– Már azt meg kell hagyni, hogy minden osztálybeli ifjúság vetekedik részt venni a haza megmentésében. – Aztán kezet nyújtott, folytatván: – Sok türelmet, kitartást és szerencsét az új pályához. […]
Amint huszártisztöltözetemben ebédeltem, megint jön Mészáros Lázár, egyenesen asztalomhoz tart. 
Felálltam, s katonailag üdvözöltem. 
Ő végignézett, s mosolyogva mondá: 
– Szebb fiú volt polgári öltözetben. 
– Remélem, így hasznosabb lehetek.”5

Degré november 16-án főhadnagy, 1849. január 16-án pedig alszázados volt az újonnan felállított 16. Károlyi-huszárezred állományában. 

1849 nyarán huszárjaival a Közép-tiszai hadsereghez került. Július 20-án Tura mellett mérték össze szablyáikat a jelizavetgradi Olga-huszárokkal. Az összecsapás hevességét jól jellemzi, hogy Degré mellett a Károlyi-huszárosztály majd valamennyi tisztje megsebesült, csakúgy, mint az orosz huszároknál. Már fogsága idején történt, hogy egy orosz tiszt szólította meg: „– Mi ismerjük egymást. 

– Azt hiszem, kardjaink találkoztak. 
– Mégpedig derekasan mindkét részről. Ugye Turánál? 
– Amint az egyenruháról látom, igen.
– Én is arról ismertem rád. Ej, csak azt a püspököt láthatnám, aki ott veletek harcolt. Az valóságos halál angyala volt, oly irtást vitt végbe. 
– Velünk püspök? 
– Igen; veres díszben, mellén nagy kettős kereszttel. 
Visszagondolkoztam. 
– Ah, tudom már, az nem püspök, hanem Dessewffy [Arisztid] tábornok volt.”6

Világos után neki az internálás jutott számára osztályrészül.

Szintúgy huszártiszt lett tamási Erdélyi József (1826) joggyakornok. 1848 őszén beállt a szervezés alatt álló 13. Hunyadi-huszárezredbe, ahol december 17-én hadnagyi, 1849. június elején főhadnagyi rangot, augusztus első napjaiban végül alszázadosi rangot kapott. Ezrede tartalék századában szolgálva a komáromi várőréggel együtt kapitulált.

Vajda János (1827) költő 1848 nyarán az egyik szabadcsapat önkénteseként volt jelen a délvidéki „kisháborúban”, ahonnan hazatérve megbetegedett, így csak ősszel tudott felcsapni honvédnek: „Amint egészségem helyreállt, azonnal Pestre jöttem […]

Másnap jókor reggel siettem a Károly-kaszárnyába, hol alig lehetett a sorozóasztalhoz férni. 

– Mi akar ön lenni? – kérdé Pándi [Helyesen: Pándy Samu] ezredes, a sorozási elnök.
 Ez annyit jelentett, hogy fő- vagy legalábbis altiszt akarok-e lenni? […]
 Abban senki sem ütközött volna meg, ha egyszerre tisztnek állok be, miután annak az akkori igényekhez képest megfelelni volt egy kis gyakorlatom – ellenkezőleg az volt meglepő, midőn másnap közember öltözetben láttak –, de én, mintegy példaadásképp, mégis közember akartam lenni. 
Pajtásság, pártfogás, egyéb tekintetek sok oly emberből csináltak még törzstisztet is, ki soha nem volt egyetlen tűzben, sőt nem is tartozott zászlóaljhoz. Közemberből, pártfogás nélkül, hadjáratban tisztté lenni, ez volt büszkeségem tárgya. 
– Ön rosszul fogja föl hazafi kötelességét – jegyzé meg röviden Pándi [sic!] ezredes. – Ha ön lehet jó tiszt, pedig úgy hiszem, lehetne egyike a jobbaknak, akkor valóságos veszteséget okoz, midőn csak közembernek áll be. De én csak megmaradtam föltételem mellett. 
– Melyik táborba akar menni? 
– Mindegy nekem – mondám –, akárhová, csak minél előbb kapjak egy sipkát és egy köpenyt, hogy az utcára kimehessek. 
Így soroztattam a 24-ik zászlóaljba, mely nehány nap múlva elindult az alsó táborba.”7
 
Vajda a legendássá vált jászberényi fehérsipkások őrmestereként harcolt a Délvidéken és Erdélyben. 1849. május 16-án lépett elő hadnaggyá a pesti térparancsnokság állományában. Ilyeténképp vélekedett a semmiből előteremtett honvédseregről: „A vitézség a legfőbb tulajdona egy csapatnak, és így a magyarnak is, de nem csupán e fő erény az, ami e seregbeni életet oly rendkívül vonzóvá, kedveltté teszi. Az ama törhetlen vidámság, derült hangulat s a dévaj tréfálkozásra, mondhatni, gyermekded csintalanságokra való írthatlan hajlam, mely a magyar katonát a legveszélyesebb, legkétségbeejtőbb helyzetekben, a legkínosabb, legsanyarúbb viszontagságokban soha el nem hagyja. Ebben, azt hiszem, a magyar katona egyetlen, páratlan a világon. És e tulajdonsága különösen a 48-i hadseregben kulminált, aminek több oka volt. Egyik, hogy e sereg meg volt győződve, miszerint legsajátabb érdekeiért harcol; másik, hogy vezénylete tisztán nemzeti volt, végre; hogy a legfiatalabb a 19 éves korosztályból, tehát úgyszólván gyermekekből állott. Mert nota bene a sorozás a 19. éven kezdődött ugyan, hanem azért nagy volt azok száma, kik 15–16 éves koruk dacára önként beállottak.”8

Vajda Borosjenőnél tette le a fegyvert, majd kényszersorozással került a császári hadsereg egyik külhoni garnizonjába, ahol 1850 nyaráig szolgált.

A népszerű színész, Egressy Gábor (1808) – akinek Béni nevű öccse, a Szózat megzenésítője, a 14. honvédzászlóalj főhadnagya, a II. hadtest karmestereként szerezte Komáromban egyik legnépszerűbb ’48-as zeneművünket, a Klapka-indulót – népfelkelési kormánybiztosként munkálkodott 1848 őszén, és Szemere oldalán 1849 márciusában kezdte el szervezni a felső-magyarországi védsereget, és az abból megalakult egyik ötszáz fős csapat vezénylő kapitányaként a hurbanisták elleni harcban szerzett könnyebb sebesülést. Segédtisztje fia, a 17 éves Egressy Ákos volt, aki hadnagyként szolgált a szegedi 33. „ködmönös” honvédzászlóaljban és 1849. január 22-én Selmecbányánál császári fogságba esett, de sikeresen megszökött és a tavaszi hadjárat idején apja oldalán szolgált. A szabadságharc végén Egressy Gábor török földre menekült, s 1850 őszén hazatért. Vizsgálatot indítottak ellene, végül kegyelmet kapott. 

Királylehotai Lehotzky Pál (1821) Zólyom vármegyei mérnök is Felső-Magyarországon szolgált 1848 őszétől. A besztercebányai szám nélkül honvédzászlóaljnál volt előbb hadnagy, aztán november 16-tól főhadnagy. Csapatteste – a későbbi 64. honvédzászlóalj – 1849 elején csatlakozott a komáromi várőrséghez. Áprilisban megkapta a magyar katonai érdemjel 3. osztályát, és július 16-án századossá lépett elő.

A jászberényi születésű Szathmáry Pál (1824) joggyakornok és költő 1848 novemberében a váci 49. honvédzászlóalj őrmestereként szolgált. December 27-én a somogyi 46. honvédzászlóaljhoz került, állományában hadnagyi (1849. június 28.), majd főhadnagyi (július 21.) rangban működött. Csapattestével a komáromi várőrséghez tartozott a szabadságharc végéig.

Hamar (Hamary) Dániel (1826) orvostanhallgató a komáromi nemzetőrökkel együtt viaskodott Jelačić ellen. Aztán 1849 áprilisában önként jelentkezett a tatai 99. honvédzászlóaljba. A komáromi várőrségbe kerülve áthelyezték a tüzérséghez. Több cikke is megjelent a Komáromi Értesítőben és a Komáromi Lapokban. Tűzmesteri (őrmesteri) rendfokozatban a vár tüzérparancsnoka, alsószalóki Krivácsy József alezredes parancsőrtisztjeként működött. Nem sokkal Komárom kapitulációja előtt hadnaggyá lépett elő.

Nemes Székely József (1824) mérnökhallgató 1848. szeptember 24-én önként jelentkezett Pesten tüzérnek. A 6. hatfontos lovasütegben november 24-én tűzmesteri, 1849. január 8-án hadnagyi rangot kapott. Ütegével a Feldunai hadtest állományában harcolt, és a nyári hadjárat végén, Világos mellett főhadnagyi rangban, ütegparancsnokként tette le a fegyvert. A császári hadseregbe besorozták, de rövid idő után levethette a császár kabátját.

Görgei táborkarának egyik ordonánca, szentkirályszabadjai Karsa Ferenc hadnagy naplójában az 1849. június 20–21-i peredi csata egyik érdekes pillanatáról olvashatunk: „[…] Görgey [sic!] kíséretében számos tiszt volt […] Mikor a balszárnyról Pered felé lovagoltunk, valamelyik német ütegnek igen szúrta a szemét, az a csoport tiszt ott a csata vonal előtt, erősen ágyúzott ránk. Lisznyay olyan szavas ember lévén, meg nem állhatta szó nélkül a sok golyó visítását, s oda kiált: tábornok úr! ugrassa a lovát jobbra, mert istenuccse leüti a golyó. Görgey [sic!] vissza néz, s azt mondja Lisznyaynak: aki fél, haza mehet... Lisznyay se szólt többet, álló egész nap.”9 

Ő volt lisznyói Lisznyay Damó Kálmán (1823) ügyvéd és költő, aki Kolozsvárott csapott fel a Kossuth-lovagokhoz – a későbbi Mátyás-huszárokhoz –, aztán 1849 márciusában hadnagyi rendfokozatot kapott és a Feldunai hadsereg törzséhez került historiográfusként. Azonban igencsak félreértelmezte „hadi történeti szemlészi” feladatát, ezért folyton Görgei környezetében tartózkodva hadipoétaként verselgetett. Világos után őt is besorozták, de 1851 tavaszán leszerelték.

Berinkey Móric (1819) ügyvéd a pesti 14. honvédzászlóaljba lépett be 1848 szeptemberének derekán. Október 13-án a pesti 13. honvédzászlóaljhoz nevezték ki hadnagyul, ám hamarosan visszakerült eredeti csapattestéhez, amelynek állományában 1849. február 24-én léptették elő főhadnaggyá. A nyári hadjárat idején, június közepén Pesten kapott hat hét betegszabadságot. 

A szegedi 104. honvédzászlóaljban szőkefalvi Sükey Károly (1823) joghallgató újságíró és Korányi (Kornfeld) Frigyes (1827) orvosnövendék katonáskodott. Sükei előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett írnokoskodott, azután számvevő hadnagyként került a szegedi önkéntes nemzetőr zászlóaljhoz – a későbbi 104-esekhez. 1849. május 5-én főhadnaggyá lépett elő, segédtiszti beosztást kapott. Korányi hadnagyi rangban a szabolcsi önkéntes csapat alorvosa volt, s megfordult a budai és a nyíregyházi kórházakban. Még orvostanhallgató volt, azonban 1849 nyarán mégis kinevezték a 104. honvédzászlóalj főorvosául századosként.

Emődy Dániel (1819) és báró nyáregyházi Nyáry Albert (1828) ügyvédek parancsőrtisztek voltak. Emődy 1849. április 1-jén kapta meg hadnagyi rangját, a pesti 2. honvédzászlóalj állományában szolgált gróf Henryk Dembiński altábornagy törzskarában. A cári invázió kezdetekor a népfelkelés rendező tisztjeként szolgált, végül a Közlönyt szerkesztette. Nyáry báró 1848 őszén lépett be a pozsonyi 2. Sándor-sorgyalogezredhez, és hadfiként vitézkedett a Délvidéken. Ezrede I. zászlóaljánál november 1-jén nevezték ki hadnaggyá. Megbetegedett, Pesten a császáriak kezére került. 1849 májusában újból szolgálatra jelentkezett Debrecenben, ekkor nyert beosztást a losonci újonctelepre. Végül főhadnagyként Kossuth parancsőrtisztjei közé került. Világos után emigrált. 1859-ben századosként az olaszországi magyar légió tagja volt.

Vasvári Pálnak (1826) a Petőfi által megénekelt hősi halál jutott osztályrészül. Gróf széki Teleki Blanka fővárosi leánynevelő intézetének tanára és történésze egy pesti önkéntes zászlóalj soraiban vett részt a Jelačić elleni harcokban, 1849 januárjának közepén pedig Bihar és Békés vármegyékben nekilátott a Rákóczi-csapat szervezéséhez. Vezérkapitányként állt hatszáz fős csapata élén, amelyet csak igen nehezen tudott felszerelni. Július elején Bánffyhunyadról vonult a szigethegységi oláh felkelők elleni támadásra, amelyet Bem az utolsó pillanatban lefújt. Szilágyi Sándor 1850-ben a következőket írta haláláról: „A muszkának Erdélybe tett beütése következtében a havasra felszorult oláhok kicsapásokat tettek, falvakat égettek, a magyarokat gyilkolták mindenfelé. Meglehetős erő küldetett ellenök. De a havasi csaták a legbizonytalanabbak s borzasztóbbak. Hegy hegyet, erdő erdőt követ. Ott minden csucs egy vár, minden fa egy rejtekhely. Lelövetel, s nem tudod honnan jő a csapás. Elnyomulsz, s egy nagy csapat hirtelen hátad mögött terem. Két csata volt itten, mindkettőben a magyarok vesztének.

Az utóbbiban Vasvári Pál, midőn egy elesett ágyuját felállitani lováról leszállt, elesett. Ő a márcziusi napokban a forradalom kezdetében nevezetes szerepet vitt, később mint a Rákóczy-csapat őrnagya, fegyverrel küzdött a forradalomért, mellyet elhozni tolla segitett. Jeles ismeretekkel biró történész vala.”10 

Teleki grófnő kedvesének holtteste sosem került elő, 1849. július 6-án elesett bajtársaival együtt jeltelen sírban nyugszik valahol Havasnagyfalu környékén.11

Babucs Zoltán, Magyarságkutató Intézet 
Történeti Kutatóközpont Trianon Munkacsoport
 
1 A bevezetőben szereplő idézet forrása: Degré Alajos: Visszaemlékezéseim. Összeállította, szerkesztette, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Ugrin Aranka. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1983. (a továbbiakban: Degré 1983) 258., 266.; Nemzetőr (1848) 11. sz. (szeptember 10.), 169.
2 Kedves Gyula – Ratzky Rita: Csataterek Petőfije. Dokumentumok, Petőfi-művek hadtörténeti és irodalomtörténeti-poétikai elemzésekkel. Timp Kiadó, Budapest, 2009. (a továbbiakban: Kedves–Ratzky 2009)76.
3 Mészáros Lázár emlékiratai. Az eredeti köziratokból közrebocsátja Szokoly Viktor. I–II. Ráth Mór, Pest, 1867. I. (1849) 172.
4 Kedves–Ratzky 2009, 97.
5 Degré 1983, 244–245.
6 Degré 1983, 283–284.
7 Vajda János: Egy honvéd naplójából. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981. (A továbbiakban: Vajda 1981)
46–47.
8 Vajda 1981, 39.
9 Karsa Ferenc: Szabadságharcos napló. „A körültem és velem 1848. és 1849. évben történt események”. Sajtó alá rendezte: Bona Gábor. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1993. 230.
10 Szilágyi Sándor: A magyar forradalom története 1848- és 49-ben. Heckenast Gusztáv, Pest, 1850. 396
11 A márciusi ifjak honvédtiszti pályafutását bővebben lásd: Bona Gábor: Hadnagyok és főhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban. I–III. Heraldika Kiadó, Budapest, 1998–1999.; Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. Harmadik, átdolgozott, javított kiadás. Heraldika Kiadó, Budapest, 2000.; Bona Gábor: Századosok az 1848/49. évi szabadságharcban. I–II. Heraldika Kiadó, Budapest. 2008.; Körmöczi Katalin (szerk.): A márciusi ifjak nemzedéke. „Nem küzdénk mi sem dicsőség- sem díjért.”
Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2000.