Hunyadi Jánosról a hétköznapi embernek a török elleni harcok, a déli harangszó, a nándorfehérvári diadal jut eszébe, vagy éppen Mátyás király atyjaként jelenik meg a fejekben. 

Nem véletlenül van ez így. Hunyadinak az évszázadok során belénk égett meghatározó és népszerű alakja, a Hunyadiak tettei, mondhatni, a kollektív nemzeti tudatunk és emlékezetünk maradandó részévé váltak. Szerbek, románok, magyarok egyaránt a saját hősüknek tekintik a híres törökverőt. Jelen sorokkal szeretném ezt a perspektívát bővíteni, a közismert és számtalan alkalommal publikált zseniális hadvezér és államférfi alakját egy különleges eseménysorral bemutatni. A címben szereplő idézetet egy névtelen cseh vitéz beszámolójából vettem ki, amely a télbe forduló magyar hadjárat egyik fényes győzelmét – a kunovicai ütközetet – és a csata kimenetelét mutatja be. A mély vallásosság ugyanis nemcsak a muszlimokat, hanem a keresztény harcosokat is egyaránt áthatotta.

Hunyadi tapasztalatai és kezdeti sikerei

Hunyadi János hadvezéri tehetségét számos történettudományi elemzés részletezi. Ismeretes, hogy a korszak összes hadművészeti újítását, a csapatnemek összehangolását, a manőverezési képességeket, valamint a különféle nációk szokásait megismerte, és tudatosan alkalmazta azokat. A nyugati hadszíntereken a zsoldos kompániák (condottieri) által alkalmazott taktikát, a lovagi bandériumok vértezett gyalogságának és lovasságának előnyeit és hátrányait is magáénak tudhatta. Annál is inkább bizonyos ez, mert Ozorai Pipó, majd Luxemburgi Zsigmond udvari vitézeként tapasztalhatta a huszita háborúk embert nem kímélő csatározásait. 

Az egyre többször előrenyomuló Oszmán Birodalom hódítási elveit és módszereit is hamar megtapasztalhatta Brankovics György szerb despota, valamint Csáki János székely ispán szolgálatában. Később már erdélyi birtokosként, a déli végek kapitányaként, majd kormányzóként ismernie kellett a balkáni és saját keze alatt szolgáló elemeket, illetve szűkebb értelemben véve a szász, székely, oláh (román), rác (szerb), bosnyák, albán és magyar katonai potenciált. Ezeknek a nációknak a sajátosságait figyelembe véve és a különféle hadászati elemek mesteri ötvözésével vette fel a harcot a törökkel szemben.

Hadvezérként először 1441-ben a szendrői bég legyőzésével tüntette ki magát, amelynek sikere egy gyors villámhadjáratban rejlett. 1442-ben több sikert aratott a szultáni erőkkel szemben. A Lépes György erdélyi püspök által vezetett hadak marosszentimrei csatavesztése után újjászervezte a szétzilált magyar seregrészeket, és Nagyszebennél, majd a Hunyad megyei Vaskapu-szorosnál legyőzte Mezid bég visszavonuló hadait. A hadat rohamléptekkel kiegészítette, a véres kard körbehordozásával közemberek, székelyek, szászok bosszúért kiáltva egyaránt lobogója alá gyűltek. Átgondolt hadműveletekkel és a megfelelő időpont kiválasztásával tudta meglepni a hadizsákmánnyal visszavonuló török erőket. Ezt követő gyors hadjáratával ráadásul Havasalföldet ismét a magyar korona befolyása alá vonta. A Jalomica folyó völgyében zajlott ütközetben pedig a Sihabeddin ruméliai beglerbég (az európai oszmán seregek fővezére) számbelileg nagyobb török seregét verte meg. Itt egyrészt felismerte a török taktikát és cselt, ugyanakkor a hegyszoros és egyéb terepviszonyok adottságait ki tudta használni.

E gyors katonai sikerei azt a meggyőződést keltették az európai hatalmakban (például a pápában, a lengyel királyban, a szerb despotában vagy a Velencei Köztársaságban), hogy összefogással megtörhető az Oszmán Birodalom európai előretörése. Megerősíteni látszott e tényt az, hogy keleten a Karamán Emírség jelentős szultáni erőket kötött le. Elindult hát királyságunk egy minden addigi erőfeszítésnél nagyobb, az utókor által hosszú vagy téli hadjárat néven emlegetett hadi vállalkozása.

Az előkészületek és a sereg összetétele

A nagy tanácskozáson I. Ulászló királyt Cesarini bíboros, a pápai legátus, Brankovics György szerb despota, valamint Újlaki Miklós és Hunyadi János, a déli végek főkapitányai – egyben temesi ispánok és erdélyi vajdák － hamar meggyőzték egy gyorsan megszervezendő hadjáratról. Az előkészületek 1443 tavaszán megindultak, az országosan kivetett, telkenként (vagy házanként) fizetendő egy aranyforintos adót már májusra beszedték. Ezalatt Brassó városának céhei nagy megrendelést kaptak harci szekerek, puskák, vasláncok és kőgolyók gyártására, mindezt egy kemény huszita vezér, Jan Čapek felügyeletével. A cél „táborita” szekerek, azaz huszita típusú harci szekerek előállítása volt. Ezek oldalát vastagabb fából készült, magas falelemekkel erősítették meg, amelyekben várfalszerű oromzatot alakítottak ki a kézi ágyúk, szakállas puskák és számszeríjak megfelelő használatához.

A szekér padozata szélesebb kiképzésű volt, hogy mindkét irányban elférjenek a tüzérek, szálfegyveres vitézek egyaránt. A szekereket általában összeláncolták, amiből könnyűszerrel tudtak aztán erődített hadi tábort kialakítani. A manőverezésükhöz nagy testű lovakat fogtak be eléjük, és vértes lovassággal egészítették ki az egységeket. Ennek a mozgó erődített huszita hadrendnek csatadöntő szerepe lett a hadjáratban. Az egyik csata szemtanúja szerint 600 szekér vett részt a hadjáratban, és bizonyára ők alkották a málhát és sátrakat szállító szekerek mellett a védelmet nyújtó királyi és vezéri táborok alapját. A tízezer magyar font (5,6 tonna) súlyú puskaport Velence ajánlotta fel a keresztény had számára, amelyet az általa uralt Sebenicóba (ma Šibenik, Horvátország) le is szállította, ahonnét továbbították a magyar csapatoknak. A tűzfegyverek (ágyúk, puskák) általános elterjedése már Luxemburgi Zsigmond király alatt elkezdődött, és a hírhedt itáliai tüzérek már részt vettek korábbi törökellenes harcokban például Galambóc váránál.

A Magyar Királyság hadseregének összetételét tekintve nagy hangsúly esett a nehézlovasságra, amely közel tízezer főt számlált a becslések szerint. Ebben a királyi bandériumok, a lengyel lovagok, Hunyadi saját lovassága mellett Brankovics György és más bárók által felfogadott harcosok, cseh zsoldosok is lehettek.

A könnyűlovasság legalább ilyen létszámmal képviseltette magát. Feladata nemcsak a hasonló felszereltségű török akindzsik elleni küzdelem, hanem a felderítés, kémkedés, az ellenséges erők zaklatása, az elfoglalt területek felprédálása és információval bíró hadifoglyok gyűjtése is volt. Brankovics György szerb fejedelem néhány ezer fős hadi népének nagy részét ezek a lovasok alkották. A sereg kiegészült Arad megyei és Pétervárad környéki jobbágyokkal, önkéntes közemberekkel, illetve lengyel, havasalföldi és bosnyák segédcsapatokkal is. A szekerező és gyalogos, huszita jellegű vértezett gyalogság alkotta a negyedik, nagyobb egységet. A hosszú szálfegyverekkel felszerelt, úgynevezett defenzív (védekező) típusú gyalogság jól manőverezhető bármely domborzati viszonyok közepette, nagyobb tűzereje miatt képes a táborok védelmére és a vonalak tartására. A teljes had létszámát 25 ezer főre (mások 35 ezerre) becsülik. Fővezérnek – a forrásokban „capitaneus exercitus generalis” – Hunyadi Jánost nevezték ki. 

A hadjárat célja, logisztika és győzelmek

A hadjárat eléggé későn, szeptember elején indult el ténylegesen. Ennek oka az lehetett, hogy a magyar király várta a szövetséges velencei és pápai állam megállapodását a tengerszorosok lezárásáról és a hadiflotta finanszírozásáról. Ez azonban nem történt meg. A magyar vezetés célja a török balkáni expanzió megtörése, Szerbia felszabadítása, a szultán európai részeken szolgáló, a ruméliai beglerbég által vezetett katonai haderejének feltérképezése és megtörése volt egy nagyobb összefogással. Ruméliának azon dél-európai (balkáni) területeket hívták – nevének jelentése „a rómaiak földje” –, amelyeknek nagy részét a Keletrómai Birodalomtól, azaz Bizánctól foglalták el a törökök.

A terv sikerét a szultán karamánokkal való lekötöttsége biztosíthatta volna, december elején azonban békét kötött velük. A teljes magyar had is későn, október közepén vonult csak ki Nándorfehérvár falai közül, ami szokatlan késői indulást jelentett a középkorban. Az őszi esők és a tél beállta ugyanis megnehezíti mind a szekerekkel, málhával való vonulást, mind az állatállomány ellátását. Ne felejtsük el, hogy közel 20 ezer lovas és mintegy 600 szekér elé befogott legalább 1200 hidegvérű paripa etetése nem csekély szervezési feladattal jár! Nem beszélve az emberek táplálásáról; egy nehézlovas napi előírt ételmennyisége átlagosan 1 kg hús, 1 kenyér és 2 kupa bor volt. A hadjáratok idején csak a hadba szállás idején, esetleg az első két hetet kellett saját készletekkel megoldaniuk, ezt követően a támadó hadjáratban a saját hűbéruruk költségén étkeztek. Csakis a fegyelmezett szervezés, a pontos felderítések, a királyi sereget kiszolgáló kereskedőkkel való alapos együttműködés, ugyanakkor az elfoglalt területekről beszerzett gabona és hús lehet annak a magyarázata, hogy miként tudtak ekkora sereget táplálni. 

Az első periódusban gyorsan haladt a Morava folyó mentén, és kisebb sikereket ért el a keresztény had. Kruševacig a kisebb rajtaütéseket leszámítva gyorsan haladtak, november első felében már elfoglalták Ništ (régi magyar nevén Nissa). Hunyadi János egy november 8-án keltezett levelében ír az első komolyabb ütközetről, amelyben megemlíti, hogy Niš városához közel Kászim ruméliai beglerbég 20 ezer fős seregével találták szembe magukat. A felderítés alapján akindzsik, balkáni városok bégjeinek csapatai és a szultán által küldött anatóliai egységek alkották a had gerincét, amely nem vehette fel a versenyt Hunyadiék seregével. A főként irreguláris oszmán egységek ugyanis leginkább portyára, rajtaütésekre voltak alkalmasak, mintsem nyílt, mezei csatára. A jobban tagolt és szervezettebb magyar egységek összehangolt támadásait nem fékezhették meg. Három oszlopban támadtak a török csapatok, céljuk Hunyadi megkerülése és a királyi tábor megtámadása volt. A tábor védelme azonban a huszita szekerekkel állta a sarat, Hunyadi jó manőverezéssel és megtévesztéssel sikeresen felmorzsolta őket, és sikeresen elzárta annak lehetőségét, hogy egyesüljenek. A diadal nagyságát mutatja, hogy több török előkelő főember fogságba esett, és mindkét fél forrásai egyöntetűen nagy veszteségeket írnak a törökök részéről.

A győzelem után lelassult a hadjárat, valószínűleg az időjárás miatt majd két hetet rostokoltak a Kunovica-hágónál. A magyar királyi sereg november 22-én Pirotot, majd a hónap végén Szófiát hódoltatta meg, ezek helyőrségei csak kisebb ellenállást tanúsítottak. December 3-án keltezett levelében Hunyadi egyenesen arról számolt be, hogy a szultán megfutamodott, és bő héten belül elfoglalják a fővárost, Drinápolyt. Ez tekinthető a hadjárat csúcspontjának, hiszen a nagy áttörés a főváros felé vezető úton, a Balkán-hegységen (régi nevén Haemus-hegy) való átkelés nem sikerült.

A hegy és a tél bosszúja

A középkorban és még a kora újkorban is a hadmozdulatok és háborúskodások ideje késő tavasztól kora őszig tartott, hiszen ebben a periódusban lehetett könnyebben vonulni, nagyobb esőzések és tartós sár kevésbé volt várható. Ráadásul a magyar hadvezetés szerette megvárni a nyári aratást a lovak ellátása végett. Az 1443-as hadjárat előkészületei azonban szokatlanul elhúzódtak májustól október közepéig. Ráadásul a 450 km-es balkáni szakaszon is átlagosan csak 6 km-t haladtak naponta, ami gyenge teljesítmény, tekintve, hogy télvíz idején, visszavonulás közben 20 km lett az átlag.

Az enyhe időjárás Hunyadi novemberi levelezéséből ismert, így azzal nem indokolható a lassúság. Mással kevésbé magyarázható, mint az alábbiakkal: a forrásokból ismert területek felprédálása, a haditanácsban eluralkodó viták, november 8-tól a szultán személyes jelenléte (fenyegetettség), várakozás az esetleges nagy nyílt csatára és természetesen a számunkra ismeretlen tényezők.

Egyes nézetek szerint a birodalmi főváros, Drinápoly elfoglalása lett volna a magyar sereg végső célja. Ehhez azonban a Balkán-hegység szorosain kellett volna átkelni. A kedvezőbbnek mutatkozó, rövidebb utat a római eredetű Derbent-szoros (más néven Traianus kapuja) felé a szultáni erők már erősen megszállták, és Hunyadiék a kedvezőtlenebb, de meglepetésre okot adó, nehezebben járható Szlatica-szoros (törökül Izladi-szoros) felé vették az irányt.

A török haditanács azonban a sikereket látva, Jesze bég javaslatára a türelmes megoldásban egyezett ki. Ennek értelmében kivárásra és a keresztény had kifárasztására törekedtek, hogy a megfelelő pillanatban ellentámadást indíthassanak. Elzárták és megerősítették a szorosokat, gyakorta öntözték az utakat, hogy azok csúszóssá váljanak és eljegesedjenek. Az erődített részekre janicsárokat rendelt maga Murád szultán. A hágók feletti hegyoldalakban a seregtestek folyamatos zaklatására és hátrébb tartalékként helyezték el az anatóliai hadtesteket. A magyar sereg három hágón is próbált áttörni, de sikertelenül. December 12-én hadi gépezeteket, kőhajítókat és ágyúkat is bevetettek a torlaszok és az elbújó ellenség megtörésére, ezek azonban nem okoztak jelentős kárt a rugalmas védelemben. Az oszmán egységek ugyanis fedezékbe húzódtak, a torlasznak kivágott fák tömegei jól kitartottak, s a janicsárok szívós ellenállást tanúsítottak, a törökök által lezúdított kövek pedig folyamatos veszélyt jelentettek. A kedvezőtlenebb terepviszonyok, a megfáradt és elégedetlenkedő emberek, a lovak között kirobbanó dögvész mellett az éhség és az egyre cudarabb téli időjárás miatt a visszavonulás mellett döntött a magyar hadvezetés.

Az elöljárók rendezetten, módszeresen megkezdték a csapatok kivonását, ami mintaszerűen sikerült, a hadi tábort és málhát nagy titokban már jó előre elindították. Kisebb veszteségekkel sikerült január 2-áig a Kunovica-hágóig haladni. A málha jó részének elégetése, a legyengült állatok leölése, az ellenségtől szerzett fegyverek elásása mellett döntöttek. A hátrálás és rendezett vonulás fedezése Brankovics György könnyűlovasságára hárult, akik egy megadott jelre lesvetést gyakoroltak, azaz megfutamodást színlelve Hunyadi nehézlovasságához csalták a török lovasságot. Ezek erős rohamukkal sikeresen megállították, majd az addig a Mokra patak sűrű füzesében lesben álló gyalogság segítségével szétverték a szpáhikat, sőt a török tábort is elfoglalták. Nagy meglepetést okozott ugyanis a török félnek, hogy lengyel lándzsások tömege a környező nádasból előtörve oldalba kapta őket, akik az addigi gyakorlattól eltérően nem a lovasokat támadták, hanem a lovakat szúrták le szálfegyvereikkel. Ez nagy fejetlenséget okozott, a halálra sebzett és megvadult lovak nyerítései csak fokozták a káoszt. A lóról leesett lovasokat könnyűszerrel lemészárolták.

A küzdelem a holdfényes éjszakában is folytatódott, és nagy mészárlást csaptak a magyarok a törökök között. A fejvesztett ellenség menekülését egy névtelen cseh harcos beszámolója jól érzékelteti, egyben a már megfáradt keresztény csapatok végső elszántságát és utolsó erőbedobását szemléletesen tárja elénk: „Isten megrémítette hadaikat, úgyhogy egyik a másik elől futott meg, és mind menekülni kezdtek, mert mi ordítottunk, vertük a dobokat és harsogtattuk a trombitáinkat. Behatoltunk sátraikba, ők otthagytak mindent, sátrat és eledelt. Nem vehettünk el semmit, csak valami keveset kaptunk fel sietségben, mert nem voltunk többen ezerötszáz lovasnál.” A csata hevében egy jeges pocsolyába esett a lováról a szultán sógora, Mahmud Cselebi beglerbég, és fogságba esett maga a nagyvezír, Kászim pasa is. Ezzel az újabb győzelemmel már nyugodtabban folytatódott a viharvert hadsereg hazatérése, amely január végére érte el Nándorfehérvárat. 

A magyar had a szokatlanul későn induló hadjárat és a téli időjárás ellenére is megállta a helyét. Megingatta a törökök legyőzhetetlenségének mítoszát, ugyanakkor olyan illúzióba ringatta a magyar hadvezetést, hogy az Oszmán Birodalom gyenge, és egy komolyabb európai összefogással szétzúzható. Ennek következménye lett a rákövetkező évben indított magyar hadjárat, amelynek csúcspontja, a várnai csata, a keresztény seregek vereségét hozta el.