II. Ulászló cseh királyt (1471. május 27.–1516. március 13.) 1490. július 15-én választották magyar uralkodóvá. Címeit haláláig, 1516. március 13-ig birtokolta. 

Uralkodásának hagyományos megítélését a köztudatban legjobban a „dobzse” („jól van”) ragadványnév fejezi ki: általában az erélyes Hunyadi Mátyást követő gyenge uralkodónak tartják, aki helyett a magyar bárók uralkodtak. 

Hunyadi Mátyás (1458-1490) és a Jagellók (1490-1526) uralkodói teljesítményének mainstream (fősodor) át- és újraértékelése már legalább két évtizede zajlik. Ennek lényege a tradicionális értékelés szempontjából: „Napjainkban – a mohácsi csatatér kutatása kapcsán – újra terítékre kerültek a középkor végi Magyarország politikai-társadalmi-gazdasági viszonyai. […] másképp értékeli a Jagellók és a Hunyadiak szerepét a korábbi kutatókhoz képest: az előbbieket felül, az utóbbiakat alul.”¹ Ezt az átértékelési kísérletet számos kritika érte és éri gazdaság-, pénz- és hadtörténeti szempontból, például a Mátyás és Jagelló-kori adók, pénzreformok, valamint olyan katonai események, mint Nándorfehérvár elvesztése (1521) kapcsán. 

Filozófiai és tudománypolitikai szempontból érdekes eszmefuttatás lehetne annak áttekintése, hogy egy adott időszak mainstream történettudományossága miért érzi általában céljának a tradicionális értékelések át- vagy újra fogalmazását, gyakran visszájára fordítását vagy tagadását. 

Ugyanakkor jelen cikk rövid kérdésfelvetése most az, hogyan befolyásolta a hazai közoktatás a hagyományos – vagyis tehetségtelen, „tutyimutyi” etc. – „dobzse” Ulászló-kép kialakulását. Ennek két vizsgáltható írásos dokumentuma van, a tankönyvek és az iskolai értesítők. Utóbbiak általában számos szövegtípust tartalmaznak – igazgatói és szaktanári beszédek, versenyfelhívások, tanári beszámoló, tanulmányok – és egy-egy intézmény életébe adnak betekintést, de több értékelést egymás mellé téve kirajzolódik ebben az esetben egy egyértelmű trend:² „De mit mondjak a tehetetlen Dobzse László, s ennek idétlen fia, II. Lajos koráról? Elmondjam-e, hogy alattok a tudományosság, s igy a bölcsészet is, napról napra hanyatlott, s miután a szerencsétlen mohácsi vész 1526-ban mély gyászba borítá a nemzetet, édes hazánk egyik részében a vad törökök dőzsöltek, még másik részét a polgári zivatarok, meghasonlások, egyesök és vezérek bitorlásai, s a külföldiek cselszövényei a legszomorúbb állapotba sülyesztették?”³ 

Az 1855-ben megfogalmazott értékelés a későbbiekben sem lett kedvezőbb: „Példánya a phlegmának [állami ügyekkel nem törödőt jelent a szöveg kontextusa alapján] hazai történetünben Dobzse László, kár hogy arczképes alakja hiteles példányban ránk nem maradt, habár életmódja s tettei eléggé jellemzik.”,⁴ továbbá: „A külvilág iránt teljesen érzéketlen, tunya, ugy hogy a főurak maguk is megsokalják a király tétlenségét s az 1493-iki országgyűlésen már e miatt keserű kifakadásokkal támadják meg. Ismeretes, hogy bármely ügyben fordultak is hozzá, ’dobzse’ szavával ráhagyott mindent.”⁵ 

Bodor Aladár irodalomtörténeti elemzésében a realizmus mint irodalmi-morális fogalom szerepel, és a legtöbb itt bemutatott szövegtől eltérően pozitívan jellemzi Ulászlót. „A lezüllött királyság (tipikusan legrealistább egyéniség a jószivű lágy,’dobzse’ László), a szétzüllött hadsereg (Kinizsi), feslett papság, korhadt egyház már nem tudja föltartóztatni a törökség régótai ostromát, mely közvetetlen és közvetve új formarendszert okoz a magyarság egész világában.”⁶ 

Hogy mennyire közhelyszerűvé vált dobzse Ulászló elítélése nemcsak uralkodóként, hanem jellemként is, jól mutatja egy, az emberi boldogságról írott értekezés részlete is, amely nevét már szállóigeként használja, a mértéktelenség és önuralomhiány szinonimájaként: „Hány olyan vitamintartalmú ételünk van, amire a fiúk egy részének kevésbbé fűlik a foga, pedig a szervezet kiépítésében és életben tartásában nagyon fontos tényező! Az inyenckedést a jellemnevelés szempontjából is el kell ítélnem. Meg kell szoknod azt, hogy bizonyos fokig önmegtagadást gyakorolj a fehér asztalnál, nehogy a táplálkozási ösztön neveletlensége miatt majd a nemi ösztön terén igen erős és állandó támadásban legyen részed. Aki kisfiú korában Dobzse Lászlóként minden föltörekvő vágyat helyeselt, az persze olyan zsarnoknak adott helyet, aki ugyancsak éreztetni fogja vele a hús és a vér zsarnokságát.”⁷ 

Az általam vizsgált iskolai értesítőkben már az 1870-es évekből feltűnik a közölt magyar irodalom curriculumokban kötelező „szavalmányként” Petőfi Sándor Dobzse László c. verse, amely innentől folyamatosan kötelező tananyag volt. Ennek dobzse-képe teljesen összhangban van a fent idézett történelmi vagy történelmet is érintő tanulmányokkal, és jelentősen meghatározta II. Ulászló regnálásának értékelését.

Parancsolni nem szeretett,
Nem is értett hozzá,
S hogyha értett vón is, szavát
Nem fogadt' az ország.⁸