1991. június 19-én az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka is elhagyta hazánkat.

A Vörös Hadsereg 1944 szeptembere és 1945 áprilisa között kiűzte hazánk területéről a német haderőt. A szovjetek kezdetben a Szövetséges Ellenőrző Bizottság keretében állomásoztak Magyarországon és nyújtottak segítséget a kommunista párt korlátlan hatalmának kiépítéséhez. A párizsi békék aláírását követően utánpótlási útvonalat biztosíthattak területeinken keresztül Ausztria felé, de az osztrák államszerződés megkötése után nem maradt jogalapjuk arra, hogy megszállva tartsák hazánkat; erre még a Varsói Szerződés sem hatalmazta fel őket.

Kádár János 1957 májusában törvényerejű rendelettel biztosította a szovjet katonai jelenlét jogi hátterét. Ez a szabályozás lett később a csapatkivonásokra vonatkozó tárgyalások kiindulópontja.

Miután Mihail Gorbacsov 1988. december 7-én az ENSZ Közgyűlésén bejelentette, hogy 1991-ig 25 százalékkal csökkenteni fogja a megszállási övezetekben a haderejét, Németh Miklós kormánya 1990. március 10-én megállapodott az orosz vezetéssel, hogy 1991. június 30-ig elhagyják Magyarország területét. A szovjetek végül határidő előtt teljesítették ígéretüket.

A 46 évig tartó „ideiglenes” megszállás véget ért, a szovjetek azonban kártérítést követeltek arra hivatkozva, hogy hátrahagyták az általuk épített infrastruktúrát. Szerencsére Antall József kormánya sikerrel hárította el az arcátlan felvetést.

A „magyar–szovjet együttélés” nemzetünk egyik legnagyobb gyalázata volt. Soha korábban nem pusztított olyan megszálló erő hazánk területén, amely semmibe vette volna a legyőzött nép természetes érzelmeit, és felszabadítóként ünnepeltette volna magát.

Borvendég Zsuzsanna, Magyarságkutató Intézet,

a Történeti Kutatóközpont tudományos munkatársa