A fenti gondolatot a magyar múzeumügy kiemelkedő vezéralakja, Pulszky Ferenc képviselte, aki több mint két évszázaddal ezelőtt született 1814. szeptember 17-én Eperjesen, majd 1897-ben csupán egy bő hét híja volt 83. életéve betöltésének, amikor szeptember 9-én elhunyt. A színes életpályát bejáró kultúrpolitikus már férfikora delén (1869) leírhatta barátjának, hogy „[h]idd el életem olyan volt, mint az ezeregy éjnek bármely regénye”.¹

A lengyel ősöktől származó Pulszkyak azok közé a nemesi családok közé tartoztak, akik nagy hangsúlyt fektettek a termékeny szellemi életet megalapozó széles műveltségre, és gyermekeiket is ebbe az irányba terelték. A jogi egyetemi képzést nyerő ifjú Pulszky Ferenc kulturális világlátását az anyai felmenők műgyűjtői szenvedélye befolyásolta. A fiatalember számára meghatározóak voltak nagybátyja, Fejérváry Gábor tanácsai és a vele tett európai utazások. Egy ilyen út alkalmával ismerkedett meg leendő feleségével, Walter Teréziával, aki nemcsak odaadó házastársa, hanem szellemi partnere is lett férjének. A családi boldogságot hat gyermek koronázta meg. 

Pulszky szinte valamennyi történelemformáló, korszakos személyiségével kapcsolatba került. Bár még a reformkor politikai életében nőtt fel, mivel tevékenyen bekapcsolódott az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményeibe, száműzetésbe kényszerült. Az emigrációban Kossuth Lajos támogatója volt mindaddig, amíg fel nem ismerte, hogy a szabadságharc letörése után a külföld lelkes megnyilatkozásai kimerültek az ígérgetésekben, Magyarország magára maradt, a fegyveres küzdelem nem folytatható, s ezért hajlott a kiegyezés elfogadására. A brit értelmiségi körök és a szigetország szélesebb közvéleménye az ő tollából tájékozódhatott a magyar függetlenségi harcról és a hazai politikai helyzetről.² A hazaköltözést személyes tragédiák sorozata sújtotta, hiszen rövid időn belül el kellett temetnie hitvesét és két gyermekét. Tekintettel az elszenvedett veszteségekre – Eötvös József pártfogásának jóvoltából – az uralkodó amnesztiát adott Pulszky Ferencnek, és hazatérte után országgyűlési képviselőként a Deák-pártot támogatta.

1869-től a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatói tisztét töltötte be. Az épületben működött a híres Pulszky-szalon, amelynek lelke, a direktor leánya, Pulszky Polixénia volt. A tudós 1884-ben vette el második feleségét, Geszner Rózát, majd visszavonult a társasági élettől. A politikus, régész, művészettörténész kiterjedt nemzetközi és hazai levelezést folytatott, történeti értekezéseket, útleírásokat és beszámolókat jelentetett meg, kiadta emlékiratait, régészeti munkáit – gyűjteményszervezői tevékenysége mellett régészként is megbecsültséget szerzett.

A kultúrpápának is nevezett múzeumigazgató szabadkőműves kötődése köztudomású tényként élt a kortársakban.³ Mindemellett egész életében jelentős – ha nem a legjelentősebb – társadalomformáló tényezőnek tekintette a művelődést és a kultúrát. Ezért az 1874-ben elkészült székesfehérvári színház megnyitására rendezett ünnepi vacsorán elmondott beszédében Pulszky állította, hogy „amely nemzet a müvészet és cultura iránt érdeklődni, annak áldozni tud, az nem félhet a jövőtől”, majd „az akadémia nevében ürité poharát a szinház felvirágzására”.⁴ Az ekkor, 1874-ben ötvenéves tudós férfiú megbízatása újabb feladattal bővült: a gyűjtemények és könyvtárak országos felügyelőjévé nevezték ki. ⁵ A Vasárnapi Ujság egy a címlapról induló, arcképes írással köszöntötte a kiérdemesültet. A cikk írója, Szász Károly szabadkozva kezdte a méltatást, hiszen egy egész lapszámot is kitehetne a fordulatos pályakép teljes ismertetése. Évtizedek múltán, 1894-ben Pulszky Ferenc 80. születésnapja alkalmából kisebb ünnepséget rendeztek a tiszteletére a Magyar Nemzeti Múzeumban, s a Vasárnapi Ujság ekkor is kifejezte csodálatát: „Az érdemekben bővelkedő tudós testi erejének s bámulatot keltő nagy szellemi tehetségének épségében töltötte be e napokban életének nyolczvanadik évét. Élete és munkássága nemcsak hazánk legfontosabb történeti eseményeivel vannak kapcsolatban, hanem világtörténeti fontosságú események emlékei is fűződnek nevéhez.”⁶

Pulszky Ferenc munkássága nagy hatással bírt nemzedékek történetszemléletére, amely még a mai értékelők figyelmét sem kerülte el: „Pulszky új szempontú vizsgálat tárgyává tette Magyarország történetét Eszmék Magyarország története philosophiájához [1880] című értekezésében. Történet filozófiai szempontból a Magna chartát mint II. Endre korának jellemzőjét szerepelteti. Az alkotmányos monarchia eszméjét látta megvalósulni nemcsak II. Endre alatt, hanem Nagy Lajos és Mátyás uralkodásában is. Magyarországot, mint erős nemzeti államot kívánta építeni, melyet sem felekezeti, sem osztályérdekek meg nem bontanak. Az eszmét állandó munkával látta megvalósíthatónak, nem forradalmakkal. Reformkorban gyökeredző szemléletének, a kor művészeti elméletét is befolyásoló politikájának jellemzéseként idézzük: »Azt kívánom, tudja meg a világ, hogy ha vitéz volt a magyar ama időben, midőn a vitézségen fordult meg a nemzetek sorsa, most, a demokratia korában, munkás is tud lenni.« Pulszky a történettudományt, mint eszmék győzelmének tanúját, a nemzeti tudat formálójának tartotta.”⁷