105 éve született ifj. Kós Károly néprajzkutató és muzeológus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Munkássága, amely a társadalomnéprajz és anyagi kultúra számos területét felöleli, az erdélyi néprajzkutatást alapozta meg. 

A tudós jelentősége alapvető, eredményei világhírűvé tették, mégis inkább azonos nevű édesapját ismeri a szélesebb közönség, ezért érdemes e rövid megemlékezéssel kiemelni „A nagy fa árnyékából” (e címmel Somogyvári Rudolf dokumentumfilmet is rendezett a tudósról 2013-ban). Az Erdélyi Néprajzi Múzeum munkatársa, majd osztályvezetője és igazgatóhelyettese is lett.

Életútja és célkitűzései érdekében végzett széles körű művelődése nem szokványosak. 1931-ben a Kolozsvári Református Kollégiumban kezdte meg tanulmányait (elemi tanulmányait megelőzőleg magánúton végezte), majd Sepsiszentgyörgyben tanult tovább, a Székely Mikó Kollégiumban, ahol az emberföldrajzi és szociológiai tanórák és az Erdélyi Fiatalok falukutató cikkeinek hatására fordult figyelme a hagyományos kultúra felé. Innen pedig a kolozsvári Református Teológiai Akadémiára vitte útja. 1940-ben átiratkozott a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen néprajz szakára. 1943-ban ösztöndíjasként követte professzorát, Viski Károlyt, egy évet a budapesti egyetemen tanult. Már 1941-től múzeumi, majd egyetemi régészeti intézeti gyakornok volt. A Kolozsvárra áthelyezett Gunda Bélánál fejezte be tanulmányait. Ahhoz, hogy vizsgált területét alaposabban, minden szempontból, így térben és időben is jobban vizsgálhassa, elvégezte a történelem és földrajz szakokat is, ez utóbbiakat Kolozsvárott. 1944-ben szerzett bölcsészdoktori végzettséget szintén Kolozsvárott, disszertációjában a kalotaszegi földművelést tanulmányozta. Ezután az Egyetem oktatója is lett 1950-ig. Az Erdélyi Nemzeti Múzeumban és az Erdélyi Kárpát-Egyesületben is munkálkodott.

Legfontosabb munkája A Mezőség néprajza, de számos egyéb publikációt szentelt más erdélyi néprajzi tájegységeknek is, többek közt Kalotaszegnek, illetve a moldvai magyarság tárgyi kultúrájának is. Főként a korábban alig kutatott vagy ismeretlen néprajzi tájegységek, Kászon, Avas, Szilágyság, Kis- és Nagy-Küküllő vidéke, moldvai csángó közösségek, Mezőség, a Fekete-Körös völgye, Borsa völgye érdekelték. A természet és ember kapcsolatát vizsgálta, különös tekintettel a Mezőségre. Mindvégig a terepen végzett gyűjtést tartotta a legfontosabbnak. Írott közleményei mellett más munkái is őrzik a néprajzi örökséget: rajzokat készített az eszközökről és építészetről. Ez egyrészt édesapjától örököt rajztehetségét mutatja, de gyakorlati okai is voltak: kiadói nem biztosítottak megfelelő fotódokumentálási lehetőségeket, ezért így igyekezett a lelementést támogatni, dokumentálni. Emellett érdeklődött az Erdély etnikumai közötti kapcsolatok, az együtt élő népek kulturális kölcsönhatásai iránt is. Foglalkozott néprajzi kartográfiával – 1973-tól tagja volt a Románia Néprajzi Atlasza egyeztető bizottságának –, majd a néprajzkutatás tudománytörténetével is. Közvetítő szerepet vállalt a magyar és a román néprajztudomány között.

Muzeológusként központi- és tájmúzeumok, valamint a szabadtéri néprajzi múzeumok szervezésének, kutatóhellyé fejlesztésének elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozott. Tudományos eredményei elismeréseként 1973-tól a Román Akadémia rendes, 1995-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, 1976-ban a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagjává választották.

Kiemelkedő elhivatottsága mögött a közösségért érzett felelősség állt, ahogy írta is: „Én a közösségi munkát tartom emberekhez, s főleg értelmiségiekhez, keresztyénhez méltó és rangos feladatnak, életcélnak, kötelességnek.”