1894. január 9-én született Bárczi Géza magyar nyelvész, egyetemi tanár, a tanárképzés példamutató egyénisége, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Finn Akadémia külső tagja. Kutatási területei közé a magyar nyelv francia eredetű jövevényszavai, a magyar–francia nyelvi kapcsolatok, a nyelvjáráskutatás, a magyar nyelvtörténet, a nyelvművelés tartoztak.

A magyar anyanyelvű Bárczi Géza a zombori főgimnáziumban rendkívül jól elsajátította a német, török és eszperantó nyelveket is. Ezek után a Budapesti Tudományegyetem magyar–latin–görög, majd később a francia szakán folytatta tovább a tanulmányait. 1914 nyarán az Eötvös Kollégium tagjaként ösztöndíjjal ment tanulmányútra Franciaországba, ott viszont az I. világháború ideje alatt az úgynevezett „Fekete kolostorba” internálták. Ebben a franciaországi internálótáborban megtanult franciául és spanyolul is. 

A Nemzetközi Vöröskereszt volt segítségére abban, hogy később Svájcba került, ahol a lausanne-i egyetemen tanult tovább. 1920-ban magyar–francia szakos tanári oklevelet szerzett. 

1932-ben a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen Az ófrancia nyelv és nyelvtörténet témakörből egyetemi magántanárrá habilitálták, majd 1938-ban a magántanári habilitációját a budapesti egyetemen is megerősítették. 1919–1941 között Budapesten középiskolai tanárként, 1932-től pedig a szegedi egyetem Francia Filológiai intézetében tevékenykedett magántanárként ófrancia nyelvből. 1941-től a Debreceni Egyetem Magyar- és Finnugor Nyelvészeti Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, 1952-től pedig a budapesti egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára volt. Tanári pályáját az 1971. július 1-ji nyugdíjba vonulásával fejezte be. 

Bárczi Géza tudományos tevékenysége több mint fél évszázadot foglal magába. Az általa művelt nyelvtudományi diszciplínák közé tartozik a magyar nyelvtörténet, a nyelvi rétegek és a mai magyar nyelv vizsgálata, valamint az alkalmazott nyelvészet és általános nyelvészeti tárgykörbe tartozó egyéb tanulmányai. 

A magyar szókincs történetére vonatkozóan Bárczi Géza nevét mindenekelőtt két kötete tette ismertté, ez a Magyar Szófejtő Szótár és A magyar szókincs eredete. Ez utóbbit a neves nyelvész, Szathmári István „igazi tudományos kézikönyv”-nek nevezte, ugyanis a magyar szókészlet eredetének mellett tartalmazza még az alakulásának a problematikáját (a finnugor eredetű és belső keletkezésű szavaktól, a jövevényszó-csoporton keresztül a tulajdonnevekig) és egy szómutatót is. Emellett megjeleni megjelennek a szókincstörténet általános nyelvészeti és magyar nyelvtudományi-történeti vonatkozásai is.

A romanisztika, valamint a szóeredet- és szótörténeti vizsgálatok egyenesen vezették el a – számára legkedvesebb – diszciplínához, a magyar hangtörténethez. Rendkívüli alapossággal vizsgálta bizonyos hangok, hangcsoportok továbbfejlődésének, valamint a mai hangok létrejöttének bonyolult folyamatát. Ezen kutatásait tartalmazzák többek között a Megjegyzések a magyar ly hang kérdéséhez; Bilabiális réshang a magyarban; A Tihanyi Alapítólevél hangjelölése; Az 1113. évi zobori oklevél jelöléséhez című munkái. Mindemellett az egyes hangfejlődési tendenciák alakulását is vizsgálta (pl. A labializáció történetéhez; Az ö-zés történetéhez). Ezeken túlmenően a finnugor korszaktól kezdve valamennyi kort áttekintette annak érdekében, hogy tanulmányozhassa a leginkább hangsúlyos hangok, hangcsoportok, tendenciák alakulását.

Az alak- és mondattan területén többek között megvizsgálta a lativusragot (A magyar lativusrag kérdéséhez), a felszólító mód jelét (Contribution ŕ ľhistoire de ľimperatif-subjonctif en hongrois. Suomalais-Ugrilainen Seuran Ajkakauskirja) az -i birtokos személyragot, a tárgyas -ja, -i személyragokat, a feltételes mód jelét. 

A nyelvi rétegeket érintő munkássága keretén belül foglalkozott a magyar nyelvjárások szinkrón és diakrón vizsgálatával, az irodalmi nyelv kialakulásával, a mai nyelv sajátosságaival, valamint a jassznyelv, argó vizsgálatával. Bárczi Géza nevéhez fűződik a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének mai napig működő évkönyve, a Magyar Nyelvjárások című periodikum is, amelyet tanszékvezető egyetemi tanár beosztásában indított útjára 1951-ben. Ez a magyar nyelvű lektorált, nyílt hozzáférésű folyóirat a magyar nyelvjárások nyelvtudományi kérdéseivel foglalkozik határon innen és túl. Emellett a kezdetben ő irányította az Új Magyar Tájszótár munkálatait is. 

A jassznyelv, argó nyelvváltozatokat illetően a vizsgálatai során felfedezte a városi, pontosabban a budapesti népnyelvet, amint az 1932-ben megjelenő A „pesti nyelv” című tanulmányában tett közzé. Ebben a munkájában úttörő módon kijelölte a jassznyelv egyéb nyelvi rétegek között elfoglalt helyét, valamint bemutatta a legfőbb sajátosságait. Ezt követően kitért a magyar argó eredetének tárgyalására, valamint az olyan további feladatok meghatározására, mint például a jassznyelv morfológiájának és mondattanának feltárása. 

Bárczi Gézát elsősorban a magyar nyelvtudomány neves művelőjeként tarjuk számon, emellett a tanárképzésnek is példamutató egyénisége volt. Tanítványai rengeteg tudást, módszert, megközelítést kaptak tőle. 

Rási Szilvia, Magyarságkutató Intézet, a Nyelvtervezési Kutatóközpont tudományos segédmunkatársa