Nagykanizsa főterének északi részén találjuk a fölirata szerint Theophilus Boheim alkotta Szentháromság-szobrot, amelyet eredetileg 1773-ban állítottak föl.

A szentekkel övezett oszlop több helyütt is megfordult a városban, de ma valóban méltó helyen, az Erzsébet (királyné) téren csodálhatjuk meg. A hagyományos, barokk stílusú Szentháromság-oszlopot szentek veszik körül: Keresztelő Szent János, Szent Imre, Szent István, Szent László és Páduai Szent Antal. Közülük Szent László alakjára vessünk egy pillantást!

Még az ikonográfiában, a művészettörténetben vagy akár a szobrászat technológiájában képzetlen befogadó számára is első pillantásra egyértelműnek tűnik, hogy az öt szentből kettő olyannyira hasonlít egymásra, hogy fejtartásuk szinte egymás tükörképei. Szent Imre és Szent László mintha ugyanazon minta alapján készültek volna: csak testtartásuk apró részletei, valamint a ruházatukat jelölő apróságok különböznek. Míg középen, a legfontosabbként ábrázolt Szent István alázatos térdeléssel készül kőkoronáját fölajánlani, addig mind Szent Imre, mind Szent László fején egyforma, stilizált, aranyozott érckorona látható, amelyben a magyar történelem elkötelezett ismerője a Szent Koronát vélheti ugyan fölfedezni – mégis az valójában inkább az I. Ahmed török szultán adományozta Bocskai-korona alapján készülhetett.

Ám igazából nem is a korona művészettörténeti azonosítása figyelemre méltó, hanem az, hogy még Szent Imre is koronát, méghozzá ugyanazon királyi koronát viseli. A fiatal Magyar Királyság történetének szinte az első, rendkívül megrázó és messzeható tragédiája köszön vissza a szent királyokat tisztelő jámborság megkoronázta herceg alakjában. Jóllehet éppen a barokk korszakban uralkodtak el a trónörökösnek a lágy vonásokat hangsúlyozó ábrázolásai, ezúttal a fölújítás eredményeképpen aranylóan pompázó korona figyelmünket a be nem teljesült reményekre fordítja: vajon milyen uralkodó válhatott volna Imre hercegből, ha a korabeli sportolás-hadgyakorlat céljából űzött vadászat közben nem veszti életét?

Talán éppen így függhet össze Imre és László alakja. A jellegzetesen barokk, sőt már rokokó, S alakú testtartás, a mennyek felé forduló elragadtatás, az isteni kegyelmet váró alázatos figyelem alapvetően meghatározza mindkettejük alakját. Talán csak technológiai, talán szándékolt művészi elképzelést tükröz, hogy Szent Imre inkább tokás, Szent László pedig szakállas alakként jelenik meg, hasonlóságuk mégis félreérthetetlen. Talán Imre lehetett volna az első lovagkirály, ám ez az eszmény csak Lászlóban bontakozhatott ki? 

Ebből a szempontból érdemes a szobrok részletes kidolgozását szemügyre venni. A legjelentősebb eltérés a kéztartásban fedezhető föl: Imre – az oszlop tövénél látható Szűz Mária-alakhoz hasonlóan – gyengéden a mellkasához illeszti kezét, ami a hagyományos barokk ábrázolásokban az alázatot, az önfelajánlást és a kegyelem befogadását egyszerre jelképezi. Lászlónál ez a gesztus hiányzik, karjai nyugodtabban és lejjebb nyugszanak. Hasonló és immár az egyértelmű azonosításhoz segíthet a faragott ruharészletek vizsgálata. Szent Imre mértékletesen díszített, vitézkötéses tunikában, stilizált veretű csizmában, fejedelmi-királyi palástban áll, derekának bal oldalán talán egy tőr is kivehető. Ennek fényében Szent László alakja mindenképpen keményebb, katonásabb, úgymond lovagibb hatást kelt. Először is sokkal kevésbé rogyasztja meg a térdét, másodszor, mivel a karját másképpen tartja, egész testtartása büszkébben és öntudatosabban hat. Ő is a mennyek felé tekint, de uralkodói öntudattal, mintegy az isteniből forrásozó földi hatalommal. Amennyire a szobrászat kifejezőeszközei megengedik, ruházata is a lovagi fölszerelést tükrözi: páncélcsizmája (térdvédője és réteges lábfejvértje), díszes mellvértezete és tunikája, valamint a feltételezhetően bikafejet formázó kardmarkolata egyaránt a katonai, harcos, tetterős lovagi önértelmezést közvetíti. Külön figyelemre méltó a két alak fegyver attribútumait összevetni: maga a fegyver egyiküknél sem látszik, a tunika, illetve páncélzat mögül csak a markolat vége kandikál ki, amely Imrénél nem bika-, hanem oroszlánkölyökfejet formáz, és amely az egyetlen utalás a hatalmi kilátásaira és vitézi mivoltára.

A nagykanizsai Szentháromság-szobor és környező szentjei sajátosan kapcsolják össze az egyik legrejtélyesebb keresztény hittitok és a magyar szent királyok hatásos ábrázolását. Az államalapító térdelő alázatához párosul Imre és László elkötelezett keresztény odaadása és Istentől kapott királyi méltósága. Az aranyló érckorona Szent Imrét Szent Istvánnal és Szent Lászlóval egyenrangú tisztségre emeli, és a magyar királyok lovagi erényeit Lászlón keresztül reá is visszavetíteni kívánja.