Kora vaskori kutatások a Kárpát-medencében
1918. június 26-án, 105 évvel ezelőtt született Patek Erzsébet (leánykori nevén Szentirmay Erzsébet), a Kárpát-medencei késő bronzkor és kora vaskor egyik kutatónője.
A budapesti Szilágyi Erzsébet leánygimnáziumban érettségizett 1936-ban, majd felvételt nyert a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol bölcsészdoktori oklevelet szerzett 1941-ben. Ezt követően régészeti pályafutása az 1950-es évek elejétől vált jelentősebbé. 1946 és 1953 között a Vármúzeum őskori osztályának vezetőjeként, 1953 és 1955 között a Művelődési Minisztérium Múzeumi Főosztályának osztályvezetőjeként, majd 1955–1958-ban a Budapesti Történeti Múzeum főigazgató-helyetteseként dolgozott. 1952-től az ELTE BTK Őskori Tanszékén a magyarországi kora vaskori kutatás előadó tanára, 1958-tól az MTA Régészeti Intézet Ősrégészeti Osztályának osztályvezető tudományos főmunkatársa, ezzel együtt az Adattár vezetője is volt egészen 1983-ig.
Tudományos érdeklődése kezdetben a római kori régészet felé irányult, azonban az 1950-es évek közepétől főként kora vaskorral foglalkozott. A magyarországi kora vaskori Hallstatt-kultúra kutatásában újabb eredményeket mutathatott fel a 40 km hosszú, 12 km széles Sopron-várhelyi (a régi szakirodalomból ismert, német nevén Burgstall) erődített településrendszer 4 vagy 7 földvára és temetője 1971 és 1978 között ismét folytatódó ásatásainak köszönhetően. Az osztrák határ közvetlen közelében fekvő lelőhelyet Patek Erzsébet kutatástörténeti szempontból is kiemelkedő fontosságúnak tartotta, mivel a várhegyen feltárt településnek, szemben a többi ismert dunántúli, magaslati terepen létrehozott településsel (pl. Sághegy, Somlóhegy, Regöly, Lengyel, Nagyberki-Szalacskapuszta) nincsenek késő bronzkori előzményei. Továbbá a Sopron-Várhegyen és környékén jellemző az egymás közelségében elhelyezkedő, kisebb települések sora, míg a Dunántúl más területein egy nagyobb körzetben mindössze egy-egy földvár található.
Az 1973-ban végzett ásatási munkálatok során tárták fel a fősánc délnyugati részét és az elősáncot. A sánc szerkezeti felépítése, a belsejében talált, hamus földrétegbe mélyített gödörbe helyezett emberáldozat maradványai, a sánc tetejéből és aljából ugyanabból a korszakból származó leletanyagok bukkantak elő, amelyek alátámasztják azt a feltételezést, amely szerint a települést egy újonnan érkező népesség alapíthatta. Mindazonáltal a sánc és az 1971-ben feltárt 83. sírhalom több, a megelőző korszakhoz, az Urnasíros-kultúrához tartozó kerámiatöredékeket, füles korsót, bronz tűtöredéket rejtett magában. A településen folyt egykori életmódra, gazdálkodásra és táplálkozási módra utalnak a sáncban talált gabona- és gyomnövénymaradványok, pl. búzaszemek, kalászorsó, gabonarozsnok, fakó muhar, valamint tenyésztett háziállatokhoz, főként sertésekhez, szarvasmarhákhoz, juhokhoz és kisebb számban lovakhoz is kapcsolódó, nagy mennyiségű csontmaradvány. A fősánc töltelékföldjében található leletek egy része a Hallstatt B-C periódus átmeneti idejére, a másik része a Hallstatt C periódusra keltezhető. (Patek Erzsébet idejében az abszolút kronológiai megfelelője ezeknek az időszakoknak Kr. e. 750 és 600 közé került.) A kutatónő ezek alapján feltételezte, hogy a település a Hallstatt C időszakban élhette virágkorát, a fősáncot pedig a Hallstatt C2 időszakban emelhették.
A telep feltárása során az egyik házban vastagon átégett rétegek, tűzhelyrészletek, sok edénytöredék, agyaggúlák, állatcsontok és házi oltárok, ún. tűzikutya-maradványok bukkantak elő, melyek tükrözik a település vallási életét. Hasonló tűzikutyát dokumentáltak a sopron-várhelyi temető több sírjában is, valamint a fősánc földjében való előfordulása is arra utal, hogy az itt megtelepedő nép már a Várhelyen történő megtelepedés előtt rendelkezett ezzel a vallási attribútummal.
Az ásatások eredményei ezáltal arra mutattak, hogy a Hallstatt-kultúra Magyarország területén legkorábban a Kr. e. 8. század legelején, Sopron környékén jelenhetett meg. Az 1973-ban talált leletek azt is tanúsították, hogy a kultúra és a település folyamatos léte figyelhető meg kulturális törés nélkül a Kr. e. 8-5. század között. Ugyanekkor a kutatónő kiemelt figyelmet fordított a Sopron közeli régió, a Soproni-hegység, a Lajta-hegység és a Fertő tó közötti területek vizsgálatára is, elkülönítve ezzel a Sopron környéki csoportot. Az itt élt népek sokoldalú kulturális kapcsolatokat tartottak fent Észak-Itália és Nyugat-Szlovénia kora vaskori lakosságával, valamint élénk kereskedelem folyt a Borostyánkő út mentén a Baltikum területeivel is. E a tekintetben a Sopron környéki csoport a fazekasművességében, a bronz- és agyagszitulák (vödör alakú edények), csőtalpas tálak készítésének technológiájában, az edények és a tűzikutyák díszítési szimbolikájában, vallási elképzeléseiben, az addig feltárt halomsírokból hiányzó fegyvermellékletek alapján teljesen különbözik a Kárpát-medence többi, kora vaskori régészeti emlékeitől.
1977-ben németül megjelent publikációjában külön megemlítette a Sopron környékéről előkerült bronzzablák kapcsán a Kárpát-medence területén a Kr. e. 8-7. század folyamán, Kelet-Európa felől megjelenő, a Kaukázus és a Fekete-tenger keleti partvidéke irányába mutató kulturális hatásokat, amelyek éppen Magyarország területén keresztül terjedtek el nyugatra. A Kr. e. 8. század első felében ezen a területen az Urnamezős-kultúra tovább élése, virágzása figyelhető meg. A Kr. e. 8-7. században (amely a jelenlegi kutatások szerint már a szkíta kor kialakulásának kezdeti fázisát jelenti) az Alföld délkeleti részén kisebb csoportok telepedtek le, melyeket Mezőcsát-kultúra néven emleget a szakirodalom. Ennek a kultúrának a jellegzetességei, főként egyes lószerszámalkatrészek, bronz-, néha vaszablák, oldaltagok, kantárgombok, szíjeolsztók, bimetál (bronzmarkolattal és vaspengével ellátott) tőrök és bronz lófejes fokosok/jogarok fokozatosan terjedtek át a Dunántúlra délkeleti irányból, végig a Sió és más kisebb patakok, folyások mentén egészen a Balaton-felvidékig, valamint a Duna és a Tisza mentén északi irányba és a Dráva, Száva mentén nyugatra.
A kultúra elnevezése a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, közel a Tisza jobb partjánál Szabó János Győző vezetésével 1958-ban feltárt mezőcsát-hörcsögösi temetőhöz kapcsolódik. Ezen kívül, a megyében és Heves megyében több, a kései preszkíta korra keltezhető, kisebb sírszámú temető került feltárásra még az 1950-1960-as években, melyek érdemi feldolgozását Patek Erzsébet mutatta be az Egri Múzeumi Évkönyvekben 1990-ben. 1993-ban pedig a Dunántúl és az Alföld preszkíta korának addig ismert lelőhelyeinek és leleteinek összehasonlítását, kronológiai helyzetét vázolta fel a Westungarn in der Hallstattzeit című monográfiájában.
A kutatónő 1995. augusztus 11-én hunyt el Budapesten.
Irodalomjegyzék:
Patek 1958. Patek Erzsébet: A tököli kora vaskori urnatemető. Budapest Régiségei, 18. 385–424.
Patek 1974. Patek Erzsébet: Ásatások a soproni Várhelyen (Burgstall) 1973-ban (Előzetes jelentés) // Soproni Szemle. XXVIII. évfolyam. 1. szám. 56-66.
Patek 1975. Patek Erzsébet: A soproni Várhely (Burgstall) őskori földvára kutatásának 1974. évi eredményei // Soproni Szemle. XXIX. évfolyam. 3. szám. 70-80.
Patek 1976. Patek Erzsébet: A Hallstatt kultúra Sopron környéki csoportja // Archaeológiai Értesítő. 103. kötet. 1. szám. 3-28.
Patek 1977. Patek, Erzsébet: Uber die neueren Ausgrabungen in Sopron-Varhely (Burgstall) und die Probleme der östlichen Beziehungen // Mitteilungen des Archäologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften. 6. (1976). Budapest. 39-48.
Patek 1986. Patek, Erzsébet: Zum Übergang von der Urnenfelderzeit zur Hallstattzeit in Transdanubien. Überlick über den heutigen Forsschungstand // Hallstatt Collquium. Veszprém 1984. Mitteilungen des Archäologischen Instituts Beiheft. 3. 165-171.
Patek 1990. Patek Erzsébet: A Szabó János Győző által feltárt „preszkíta” síranyag. A Füzesabony-Mezőcsát típusú temetkezések újabb emlékei Heves megyében // Agria. Az Egri Múzeum Évkönyve. 25-26. 1989-1990. 61-115.
Patek 1993. Patek Erzsébet: Westungarn in der Hallstattzeit. Quellen und Forschungen zur prähistorischen und provinzialrömischen Archäologie, Band 7. Weinheim: VCH, Acta Humaniora,